A buszút minden perce órányi hosszúságúra nyúlt Auróra számára. A makulátlan, napfényben szikrázó épületek sora végtelennek tűnt. A buszról fel és leszálló utasok mintha csigalassúsággal mozogtak volna.
Auróra folyamatosan egy órát keresett, amiről megtudhatta volna, hogy mennyi ideje van még elérni a reptérre. Ujjával lábán dobolt, és tekintete egyik idegenről a másikra siklott. A tartó csövek eredeti szűrkés színe nem látszott, mert ember kezek takarták el minden pontját. A táskák egymásnak nyomódtak, a szatyrok tartalma összepréselődött és az utasok vállai állandóan összeütődött. A kanyaroknál és fékezéseknél az emberek egy lényként dőltek előre.
Auróra csak külső szemlélő volt, de így sem irigyelte azt a kis fiút, aki a tömeg közepén egyensúlyozott mamája kezébe kapaszkodva.
Lassan elfogytak a megállók ahogy az utasok is. Végül már csak Auróra és a sofőr maradt a buszon. A férfi kihajtott a végállomásról és a reptér felé vette az irányt, ahogy ígérte is. Pár perc telhetett el, mire elérték a fehér, ellipszis alakú ablakokkal díszített épületet. A megállóból látni lehetett a hátsó hangárokat, ahol a magángépek sorakoztak, de mellette rálátás nyílt a hétköznapi járatokra is.
- Köszönöm - mondta a sofőrnek Auróra, majd futva leszállt a buszról. A főbejáraton átjutva szembe találta magát a biztonsági őrökkel. Felpillantott az egyik oszlopon lévő órára, majd kinézett a hangárok felé.
- Jó napot hölgyem! Kérem tegye fel a tás... - nem tudta befejezni, mert a riporter megfordult és rohanni kezdett az oldalajtó felé. Abban a pillanatban nem érdekelte az utána kiabáló őrök hangja vagy a sok meglepett tekintet a többi utastól. Csak Joet és Bellát látta egy távoli csarnok kapujában.
- Elnézést hölgyem! Kérem álljon meg! - érte utol az egyik őr, megragadva karját. Auróra megfordult, majd azonnali magyarázatba kezdett:
- Bocsánat, de el kell érnem a barátaimat, utána leellenőrizhetnek, csak szólni kell nekik, hogy nélkülem ne induljanak el! - mutatott maga mögé.
- Hát, szerintem ezt már nem tehetjük meg - húzta grimaszra száját a biztonsági őr, mire Auróra megfordult és még pont látta a levegőbe emelkedni a repülőt oldalán a Jonas felirattal. Az őr elengedte a nő kezét, majd tett egy lépést hátra.
- Nem tudja hova mennek a barátai? - kérdezte a férfi mentőövet dobva a ledermedt riporternek. Auróra csak állt és nézte a felhők közt eltűnő repülőt. Egy pillanatra el sem hitte, hogy ez megtörténhetett. Semmi értelmes magyarázat nem jutott eszébe, amiért képesek lettek volna nélküle elindulni. A következő gondolata már az volt, hogyan érje utol őket.
- Bocsánat, nem tudja mikor indul a legközelebbi gép Sanghajba? - kérdezte a biztonságiőrt, aki megrázta fejét.
- A pénztárnál biztos tudják, sőt szerintem ki is van írva - indult el a hatalmas kivetítő irányába a férfi. Annak ellenére, hogy külsője alapján kínai lehetett, szinte tökéletesen beszélte az angolt. Auróra egy pillanatra otthon érezte magát, de ugyanakkor egyre jobban úrrá lett rajta a félelem, hiszen egy idegen országban volt telefon és ötletek nélkül. A telefonjáról hirtelen eszébe jutott Bella, ahogy ok nélkül elrohant a kávézóból. Eljátszott a gondolattal, mit tenne ő Bella helyében. Az egész az ő terve volt? De miért akarna itt hagyni? Nick miatt? Nem az lehetetlen. Ez csak egy hülye összeesküvéselmélet - állította le magát megrázva fejét.
- Ott vannak a Sanghajba induló járatok - lendítette fel kezét a férfi egy fehér, villogó felirathoz. Auróra reménykedni kezdett, mikor meglátta a hat órát, de ez a remény el is tűnt mihelyst rájött, hogy mit jelent a WED. rövidítés.
- Ugye most csak viccel, hogy holnap hatkor indul a következő járat Sanghajba? - akadt ki hátra döntve fejét. Vett egy mély levegőt, majd a várófelé nézett. A színes székeken csak páran ültek. Legtöbben a boltokban, éttermekben vagy kávézókban ütötték el idejüket.
- Sajnálom, komoly gondokkal küzd a reptér, mióta volt az a bizonyos baleset Shenzhen és Szöul között - húzta meg vállát a férfi, majd visszavezette Aurórát az ellenőrző ponthoz. A nő feltette a szalagra táskáját, és engedte, hogy őt is átnézzék.
- Baleset? Mi történt? - állt meg az ellenőrző kapu után Auróra. Fellendítette oldaltáskáját vállára, aztán félre állt, hogy a mögötte jövők el tudjanak menni mellette.
- Igen. Volt egy nagyon komoly baleset. Egy utasszállítógép a tengerbe zuhant egy hónappal ez előtt. A hivatalos jelentések szerint valamilyen meghibásodás lehetett.
- De olyan hírek terjengenek a városban, hogy valamiféle bandaháború következménye volt - hajolt közelebb a másik biztonsági őr. Kék szolgálati sapkája szemébe csúszott. Hosszabb, fekete tincseit lenyomta kalapja és ettől lelapult homlokára. Kék egyenruhát viselt, minek derekára jelvényét és sokkolóját akasztotta. Az egyik zsebéből egy kulcscsomó fele lógott ki, ami minden mozdulatnál hangosan csilingelt. A másik őr, aki feltehetően a barátja volt hasonló felszerelésbe öltözött, annyi különbséggel, hogy rá pont jó volt sapkája és sikerült haját betűrnie alá.
- Bandaháború? Akkor meghalt valaki? - keltette fel Auróra kíváncsiságát az ügy. Sosem kapott közútibalesetnél komolyabb sztorit se a tévénél se a szerkesztőségnél. Úgy érezte, ha már itt kell maradnia reggel hatig hasznosan töltse el idejét.
- Hogy meghalt-e valaki? - nevetett fel az egyik őr. - Nem is akárki. A legbefolyásosabb vállalat vezetői Lung Meng és felesége Lung Li-Hua voltak a baleset áldozatai - mondta a lehető legközelebb hajolva a nőhöz. Hangja lehalkult és szeme a reptérre belépő embereket pásztázta, mintha félne kimondani a neveket.
- Azt mondják, ők voltak a Jīnlóng maffia vezetői, és arra gyanakszanak sokan, hogy a Xīnghóng xióng banda ölte meg őket. De akárki próbálta megfejteni a balesetet vagy nyom nélkül eltűnt, vagy úgy járt, mint Mr. és Mrs. Lung - egészítette ki a másik férfi. Auróra száját rágcsálva merült bele gondolataiba. Szeretett volna utána járni a dolognak, de ha reggel hatig nem ér vissza már nem Sanghajba hanem Szöulba kellett volna jegyet vennie, hogy utolérje barátját.
- Kérhetek egy kis segítséget? - kérdezte meg végül a nő, mire mindkét biztonságiőr felkapta fejét.
- Persze, mondja csak!
Auróra táskája mélyén kotorászva ácsorgott az egyik szűkebb utca sarkán. Még mindig nem adta fel a reményt, hogy telefonja valahol ott van nála. Ujjai már vagy harmadszor futottak végig sima felületű füzetén és a mellé dobott tollán, de a keresett tárgy még mindig nem volt sehol.
- Wǎnshàng hǎo, fūrén! (Jó estét, hölgyem!) - lépett elé egy idős nő.
- Elnézést, de nem beszélek kínaiul - nézett fel egy pillanatra Auróra. A nő háta megrogyott, keze alatt remegett botja, míg másikban súlyos szatyrot cipelt. Arcába omló szakadt fejkendője eltakarta a riporter elől szemeit és ráncosodó homlokát.
- Bocsánat. Nem tudtam, hogy turista - szabadkozott, már angolul. Auróra felkapta fejét, majd összehúzott szemöldökkel végig mérte a vele szemben álló idegent.
- Hogy-hogy beszéli ezt a nyelvet? - tette fel az első kérdést a riporter. Az idős hölgy felnevetett, aztán földre téve szatyrát szembefordult vele.
- Nem olyan nehéz ám a maga beszéde, mint gondolná - mondta, majd rövid szünetet tartott. Abban a percben Auróra nem tudta eldönteni, hogy ezt sértésnek vagy bóknak vegye.
- De, ha maga turista, akkor mit keres itt, Shenzhen ilyen sötét környékén? - zárta le saját kérdésével a hölgy.
- Elnézést azt mondta sötét környék? Miért gondolná, hogy sötét?
A riportert sokkal jobban érdekelte a környék leírása, mint hogy választ adjon az idegen kérdésére. Eddig azt hitte ismét eltévedt, de kezdett rájönni, hogy valójában pont ott van, ahol lenni akart.
- Mert itt minden ember romlott és a gonosztól bűzlik - suttogta közelebb hajolva hozzá az idős hölgy. Auróra körbenézett, és csak akkor vette észre, hogy mennyire átalakult a város. Míg idetartott, folyamatosan a táblákkal és a kanyarok számolgatásával volt elfoglalva, nehogy ismét elkeveredjen. Tartotta magát a biztonságiőr minden szavához, leszámítva azokat, amik óva intették ettől a városnegyedtől. Az égig érő felhőkarcolókat felváltották a páremeletes lakóházak. Falaikról már omlott le a festék, a földszinten kisebb boltok voltak berendezve. Az áruk egymás hegyén-hátán álltak a roskadozó polcok fokain. Gyér fényű lámpákkal próbáltak kis világosságot teremteni, de így is alig lehetett belátni a boltba. Minden ajtón villogott egy különös, írásjelekkel teli tábla, ami a nyitva és zárva szavakat jelenthette. Az épületek előtt pakoló, rozsdás, néhol behorpadt autókon az utcai lámpák gyenge fénye tükröződött. Sokkal visszataszítóbb, de életközelibb volt Auróra számára ez a része a városnak. Míg a mérnöki pontossággal tervezett építészeti csodák közt sétált, egy teljesen más világban érezte magát. Mikor beléptek a reptérre úgy érezte magát, mintha a jövőbe csöppent volna. Viszont, most végre ismét a jelenben volt és maga előtt látta Shenzhen másik arcát is.
- A maffiára gondol? - kérdezett rá mit sem sejtve a fiatal nő. Az idegen felkapta fejét, majd Auróra szájára tapasztotta kezét. Szeme villámokat szórt. Ha ölni tudott volna tekintetével a riporter lett volna az első áldozata. Gyorsan végig pásztázta a környéket, és ezt követően lassan levette kezét a lány arcáról, miközben elhátrált. Felkapva szatyrát a tőle telhető leggyorsabb iramban távozni készült.
- Most meg hova megy? - indult a hölgy után Auróra. Ez a nő volt az egyetlen, aki segíteni tudott volna neki, hogy tovább haladjon a cikk megírásában. Nem hagyhatta kicsúszni kezei közül.
- Miért fut el? Mitől fél ennyire? - folytatta tovább a nő. Megtorpant a járdaszegélyen, megvárta míg elsuhan előtte egy fekete autó, aztán átfutva a másik oldalra az idős hölgy elé lépett. Ő megállt, felnézett rá, de mintha ott sem lenne kikerülte és eltűnt az egyik sötét, szűk utcában. Még mielőtt Auróra követni tudta volna éles ajtócsapódás vert visszhangot a sikátorban.
- Hát rendben - mondta csak magának a visszafordulva a kihalt utcára. Fogalma nem volt mit kéne most tennie, de egyben biztos lehetett reggel hatig valamit muszáj kitalálnia. Semmi áron sem akarta feladni ezt az ügyet, de az idő egyre inkább szorította.
Ahogy végig szelte a szúrós, esti szél az utcát, Aurórán átfutott a hideg. Megmarkolta táskájának szíját és egy olyan helyet keresett, ahol még égtek a lámpák. Nem sok volt már, de azért néhány így is akadt. Ötlete sem volt mennyi lehetett az idő, viszont az utca kihaltságából és a Hold állásából ítélve fél hétre tippelt volna. Minden lépésnél érezte, az aszfalt dorozmás felületét, a járdába vájt mélyedéseket és repedéseket, vékony cipőjén át. A helyet szinte teljes csend uralta. A belváros moraja olyan távolinak tűnt, mintha egy hegyvonulat választotta volna el a két városrészt egymástól.
Nem telhetett el sok idő, mikor megpillantott egy nyitott ajtót. A romos épületből sárgás fény, valamint édes illat szivárgott ki. Az étel gondolata is már odavonzotta Aurórát. Addig észre sem vett éhsége felszínre tört és átvette az irányítást. Egyszer csak gyomra megkordult, mire kezét hasára szorította. Beérve az étterembe magába itta a fűszeres, olajos hús édes-sós illatát. A sok párolt zöldség ott várakozott egyetlen tálba öntve a pulton, mellettük a különféle húsok. A sort pedig a precízen díszített sütemények zárták.
- Jó estét! - köszönt hangosan a nő miután belépett. Senkit nem látott, aki válaszolhatott volna. Ahelyett, hogy leül egy asztalhoz és vár, inkább elindult a konyha irányába.
- Elnézést nyitva vannak még? - folytatta tovább abban reménykedve, hogy valaki, majd felelni fog, de nem történt semmi. Belökte a pult melletti kiskaput, majd óvatos léptekkel elment a kiszolgáló asztal mellett. A konyhából kihallatszódott az olaj sistergése, és a víz csobogása. Finoman megtolta az előtte lévő lengőajtót, ami elválasztotta a kiszolgálót a főzőhelyiségtől. A szeme elé táruló látványtól megjelent gyomrában a jól megszokott rossz előérzet. Az edények a földön feküdtek, az evőeszközök szétszórva voltak a pultokon. Az üres serpenyő alatt még égett a láng, míg a mosogatóból már a padlóra folyt ki a víz. Minden megtett lépéssel egyre erősödött a kellemetlen szorítás hasában. Beljebb haladva folyamatosan hátra akart pillantani, csak hogy leellenőrizze nincs-e mögötte valaki.
Mikor elhaladt az egyik üres tányér mellett megzörrent valami a hűtő, vaskos, fém ajtaja mögül. Auróra azonnal felkapta az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt és a hang irányába fordult. Vigyázva közelítette meg a szobát. Minden mozdulatánál ügyelt rá, hogy minél kisebb zajt csapjon. Már csak egy lépésre volt a zártól, mikor beszélgetés foszlányok szűrődtek be a hátsó ajtón. Egy pillanat erejéig Auróra megnyugodott. Lehet csak kiszaladt valamiért a tulajdonos. Vagy mondjuk elesett és most épp keresi a felmosót. - nyugtatgatta saját magát. Ellépve a hűtőtől hátat fordított neki, majd leengedte a kezében lévő fakanalat. Elzárta a csapot, majd letette ideiglenes fegyverét, mire egy tompa ütést követően hangos jajgatásra lett figyelmes ugyanabból az irányból, ahonnan az imént a beszélgetést hallotta. Ha most a felmosó fel nem pofozta a tulajdonost, akkor valami sokkal rosszabb történt odakint - állapította meg. Némán felvette kanalát, de mihelyst elindult a hátsó ajtó irányába kinyílt mögötte a hűtőszoba ajtaja. Auróra megpördült és remegő kezekkel emelte maga elé a szépen faragott fadarabját. A homályból kilépve egyre jobban kirajzolódott egy szintúgy remegő kis gyermek alakja. Sötét haja kuszán szét állt fején. Szemei vörösek voltak, ruhája pedig tiszta víz. Egy piros horzsolás nyoma húzódott végig orrán egészen fel homlokáig. Vékony kezeit pulóvere zsebébe rejtette és tekintetét a padlóra szegezte.
A nő leengedte fakanalát, majd közelebb lépett a kis fiúhoz. Leguggolt és gyengéden kihúzta zsebiből kezét aztán tenyerébe ejtette.
- Érted, amit mondok? - kérdezte halkan, szinte már suttogva Auróra. Mikor a gyermek nem reagált semmit leesett neki, hogy bármit is mond nem fogja érteni. Felsóhajtott, de végül bíztatón elmosolyodott. Ki kellett találnia szavak nélkül, hogyan kommunikáljon vele. Finoman elengedte kezét, felállt és a táskájában kezdett kutakodni. Amikor keze beleakadt notesza zsinórjába támadt egy remek ötlete. Kihúzta tollát, valamint füzetét, majd letette a padlóra és rajzolni kezdett. A gyermek leguggolt mellé és kíváncsian figyelte ahogy Auróra lerajzolja a hűtő szobát és mellé egy kérdőjelet ír. A kis fiú rájött mit szeretne kihozni belőle a nő így átvette tőle tollát és ő is húzni kezdte a kacskaringókat. Egyre gyorsabban és egyre több dolog került a kis papírra. Miután az utolsó vonalak is meg voltak visszafordította a nő felé. Auróra felemelte füzetét, de amit látott azt nem akarta elhinni.