Will Grahemet Rosamund sírása rázta vissza a valóvilágba. A kislány hangos, figyelemfelkeltő sírásával jelezte, hogy Ő bizony felkelt, és kéri az apja szerető ölelését.
Sherlock halkan sóhajtva forgatta meg az acélkék szemeit. Sajnálta hogy Will kiugrott a fejéből, mert ő olyan jót szórakozott rajta, míg elemezte. Dobolni kezdett az ujjaival a fotelja karfáján, hogy tovább feszítse a húrt, mert tudta, ha megteszi, az előtte ülő szemüveges férfi vagy felrobban, vagy visszavonul a menedékébe. Holmesnak mindkettő megfelelt volna, csak hogy többet tudhasson meg a férfi agyáról, vagy annak működéséről.
John egy halvány, gúnyos mosolyt villantva tette le a kannát és a két csészét Holmes és Graham közé. Halkan köhintett egy párat, majd Sherlocknak és az új "társuknak" hátatfordítva indult meg a lánya szobájába. A fotelba mélyedt nyomozó halkan, méltatlankodva morogva nézett barátja után. Nem hozott cukrot és tejet. John mindig ezt csinálja amikor meg van sértődve, és ezt Sherlock is jól kitapasztalta már.
- MRS.HUDSON! - Kiáltott Sherlock inkább a nőért, minthogy fel kelljen állnia. Elveszítette volna Willt, ha ő maga viszi oda a hiányzó hozzávalót.
Alig pislogtak kettőt, máris hallani lehetett az öreg nő gyorsan kopogó lépteit, majd pont harmadjára pislogtak, mire az mosolyogva dőlt be hozzájuk az ajtón.
- Igen, kedvesem? - mosolyogta vidáman. Az arca lisztes volt, a rajta lógó kötény pedig csokis, és eperlekváros. Sütisütés közben ugrasztotta fel Sherlock.
- Ideadná a tejet? - rá sem nézett Holmes a nőre, igyekezett tartani, vagy legalább is keresni Willel a szemkontaktust. Megörült, amikor pár másodpercre sikerült is, viszont Sherlockot az nem érdekelte, hogy a traumatizált, beteg nyomozónak az a kereken másfél másodperc pokolian, s lassan telt el. Mintha órák lettek volna.
Mrs.Hudson fújtatott egyet, majd beslisszanva az ajtón a konyhába indult, közben pedig halkan pusmogott valamit az orra alatt. Minden bizonnyal kedvenc nyomozónkat osztotta ki a fejében.
- Sherlock! Hányszor mondjam még el, hogy nem a házinénijük vagyok? - annak ellenére, hogy az öreg nő így vélekedett róla, kikereste a tejet az ételes hűtőből, majd a cukrot is magához vette - legalább is remélte hogy az a cukor - a kisszekrényből, és letette a teáskanna melle. Megállt Wil mellet, majd mosolyogva tette a vállára a kezét. Will lassan pillantott a kezeire. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de fogalma sem volt arról, hogy hogy is kéne ezt kimondania, ezért inkább kerek, riadt szemekkel nézett maga elé, miközben reszketegen vette a levegőt. A feje fájni kezdett, a tenyerei pedig azonnal vízben kezdtek úszni. Csendesen tépkedte a saját ujjait. Az előtte ülő kócos nyomozó jókedvűen, izgatottan mosolygott. Érdekelte, hogy vajon mi lesz akkor, ha tovább feszül a férfi? Talán kést ragad? Elájul? Rohama lesz? Sikítani fog, vagy talán elmenekül? Az utolsót Sherlock kizárta a lehetőségek közül, hisz Graham levegőt alig bírt venni, nem hogy a lábát mozdítsa. Voksát a lehetséges rohamra tette, mivel ahogy olvasta a "különleges ügynök" aktáját, megakadt a szeme egy csodálatos kis apróságon. Will Gahamnek már voltak rohamai, egy bizonyos agyvelőgyulladás kapcsán.
- Köszönöm, Mrs.Hudson... de most magunkra hagyna, kérem? Egy igen fontos kikérdezés alatt áll a leendő társam. - John az elhangzott szóra kidugta a fejét Rosamund szobájából - Ne aggódjon, John. Maga az igazi. Nem lesz lecserélve. - Sherlock oda sem nézve intette le Watsont, majd felszusszant ahogy a nő elhagyta a szobát, s szóra nyitotta a száját.
- Kikérdezés? - szólalt meg halkan Will, miközben felnézett Sherlockra. - Ez engem inkább emlékeztet az elmém kizsigerelésére, mint kihallgatásra. - remegve szusszant egyet, összekulcsolta az ujjait, majd ölébe ejtette kezeit. - Mondja csak... Jól szórakozik? - Will pontosan tudta, hogy mit fog válaszolni erre a férfi, de ez csak úgy kicsúszott a száján. A feje fájdalmasan lüktetett, és úgy érezte, ha még egy kicsit hagyja a férfit, hogy analizálja, kurkásszon az agyában, felrobbant volna. Mielőtt Sherlock megszólalhatott volna, Will nyelt egy nagyon, majd megnedvesítette az ajkait. - Látja, hogy min mentem keresztül. Le tudja játszani a fejében. Nem elég ennyi? Tudom, hogy kíváncsi... És tudja ki az még magán kívül? Hannibal Lecter, aki addig fog vadászni, ölni, amíg vagy el nem kapjuk, vagy Ő nem kap el miket. És az utóbbit maga sem akarja tudni, hogy milyen lehet.
Sherlockot jóformán sokkolta a férfi mondandója, de utána csak szimplán elvigyorodott. Érdekesebbnek tartotta az előtte ülő ügynököt, mint eddig.
Lassan felállt, majd a nyaka köré tekerte a sálát. Will értetlenül figyelte amit Sherlock csinált, aztán inkább csak lassan felállt, és úgy figyelte, most rajta volt a sor, hogy elemezze.
- John! Öltözz! Megyünk! - hallatszódott a hangján hogy izgatott, ez pedig aggasztotta Grahemet. John a kislányt is öltöztetni kezdte, mire Sherlock hangosan, drámaian felsóhajtott.
- John. Miért? Ne hozza! Adja le Mrs.Hudsonnak, és induljunk! - a szemeit forgatva morgott rá barátjára Holmes.
John meglepetten pislogott rá, majd megmakacsolta magát, és visszaszolt.
- Sherlock! Az én lányom! Nem bízhatom rá mindig Mrs.Hudsonra! Néha a Napot is látnia kell! - fújta fel magát John a dolgon. Lehet hogy igaza volt, de túl ideges lett egy ilyen apróság miatt, amibe belejátszott az is, hogy napok óta alig aludt.
Sherlock sóhajtott egy nagyot, majd megfordulva nézett le alacsony barátjára.
- John, nem érünk rá most erre. Sietnünk kell! Addig legalább Rosie is tanul! - csípte nyakon Sherlock Johnt, majd lehúzta Mrs.Hudson lakása elé. Kérdés nélkül leadta neki a kislányt. Mire Mrs.Hudson szóra nyitotta volna a száját, Holmes már ott sem volt. John kellemetlenül mosolygott rá a nőre, majd halkan bocsánatot kért, és társa, valamint Graham után indult.
Már délután három lehetett, mire a három férfi a Scotland Yard épületéhez ért. Sherlock beszélni akart az áldozatok gyerekével, akit azóta még mindig ott tartottak. Féltek, hogyha áthelyezik, baja esik, és elvesztik az egyetlen nyomot, ami a Chesapeake-i hasfelmetsző, Hannibal Lecter hagyott hátra nekik. Mindenki tudta, hogy mi lesz a lány sorsa.
- Sherlock... Izgatottnak tűnik... - pillantott fel barátjára Watson. Sherlock arca szabályosan ragyogott, és egy igen ijesztő mosoly terült el rajta. látszott rajta, hogy rég nem szórakozott ilyen jól, bár tudta, hogy ő is potenciális célpontja lehet a kannibálnak, nem érdekelte. Minél többet akart megtudni, és minél jobban akart szórakozni.
Alig nyílt ki a lift ajtaja, Sherlock már Lestrade asztala előtt állt, és lázasan csillogó szemekkel hajolt át hozzá az asztalon. Halkan beszélt.
- Hol van? - suttogta egy hatalmas vigyorral az arcán.
Lestrade nyelt egyet, majd gondterhelten felsóhajtott.
- Épp az amerikaiak vizsgálják a helyzetét. Jack Crawford nem olyan rég hagyta el a kihallgatót. Ő még minden bizonnyal bent van. Mit akar a kislánytól? - összeszűkítette a szemeit ahogy felpislantott a lámpaként ragyogó detektívre. Holmesban hajmeresztően sok volt az energia, ez pedig a rendőrben is kétségeket vetett fel. Sok idő után most bizonytalanodott el Sherlockkal kapcsolatban. Biztos jó kezekben van az ügy? Mi van akkor, ha a nyomozó hatalmas IQ-ja miatt vesztik el a lányt, Will Grahamet, és még ki tudja hány embert?
Szusszant egyet, majd felállva megvakarta az ősz fejét, és Sherlockra nézett. - Visszább kéne fognia magát. Tudja... Ez nagyon nagy probléma. Még Moriarty sem volt ilyen veszélyes.
Holmes csak a szemeit forgatta, majd rá sem figyelve fordult el, és indult meg a kihallgatószoba irányába, amiben a lányt helyezték el. Léptei gyorsak voltak. Cipője talpa türelmetlenül kopogott a padlón, míg annak gazdája virágzó arccal kerülgette az útjába álló embereket.
John nagyot sóhajtva figyelte öreg barátja útját, majd lassan ő is megindult. Egyedül Will maradt hátra. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e közel kerülnie a lányhoz. Belemerülve az elméje tengerébe, csendben dilemmázott. Jack szakította félbe Graham gondolatmenetét. A színes bőrű férfi egy üveg vízzel a kezében, komoly arccal közeledett a nagyokat pislogó, elmélkedő felé.
- Will. - lassan megállt Will előtt, majd a kezébe adta a palackozott, hideg vizet. Az arcáról semmi jó nem sült le. Még mogorvább volt mint máskor. A szemeiben harag, és aggodalom fénye villant. Még maga sem tudta eldönteni, hogy a lánytól, vagy a helyzettől fél jobban.
Graham a palackra nézett, majd kivett egy fájdalomcsillapítót a kabátja zsebéből, és egy korty vízzel lenyelte. A jéghideg víz végigforrázta a torkát, amitől halkan megköszörülte a torkát. Visszacsavarta a palackra a kupakot, közben az ajkait rágta. Most jön az a rész, ahol Crawford megkéri, hogy hivatalosan is vesse be a különleges képességét, ami Willnek inkább jelentett átkot, mint adottságot. Egész életében szenvedett miatta, főleg az elmúlt pár év volt pokoli számára.
Félve pillantott fel Jackre, viszont most különösen feltűnően kerülte a szemkontaktust.
- Most fogja azt mondani, hogy menjek be hozzá, és nem mutatva a zavaromat, kérdezzem ki, rosszabbik esetben pedig másszak bele az érzelmeibe. - nyelt egyet, majd megigazítva a szemüvegét nehezen, de felnézett Crawford sötét szemeibe.
Jack sem tudta pontosan, hogy most mi lenne a legjobb. Kételkedett a döntésében, miszerint be kell küldenie Will Grahamet Rosamund Reedhez, ahhoz a lányhoz, aki arra ért haza, hogy szülei vérbe fagyva feküdnek a nappali közepén. Az ügyön dolgozó rendőrök "Abigail tükrének", vagy "Lecter lányának" nevezték az ügyet. Az egész kapitányság ettől az ügytől zsongott.
Jack nagyot sóhajtva dörzsölte meg fáradt, mélybarna szemeit, majd lenézett Grahamre.
- Most fogom azt mondani, hogy bemegy a lányhoz, és megnyugtatja. - úgy érezte, hogy ez lesz most a legjobb döntés amit meghozhat. Igyekezett jól megfontolt lépésekkel sakkozni, hogy a végén ő mondhasson sakk-mattot a velük játszadozó pszichopatával.
Will lassan bólintott egyet, majd még egy kortyot ivott a hideg vízből.
- Kérhetnék még egy üveggel? Lehetőleg nem ilyen hideget. Megy egy zacskónyi sósperec sem ártana... - a hangja nem követelőző volt, sokkal inkább apai együttérzés csengett ki belőle.
Crawford biccentett egyet az egyik rendőrnek, aki fújtatva ugyan, de elindult a kért dolgokért.
Will és Jack között csend telepedett le, amit végül Will tört meg. Ritka alkalmak egyike. - Gondolja, hogy Hannibal vele is végezne?
Jack szótlanul állt Will előtt, majd kivéve a zsebeiből a kezeit, ránézett. Annak ellenére, hogy az arcán látszódott, hogy jómaga is elgondolkodott már a dolgon, hazudott.
- Will, maga is tudja, hogy Hannibal nem kímél meg senkit. Magát is meg akarta ölni. Abigailt is megölte. A Reed kislánynál nem is kellene gondolkodnia. Abigailből ugyan nem vett el egy szuvenírt sem, Rosamundnál ez elképzeléseim szerint nem így lenne. Semmi sem köti Hannibalhoz ezt a lányt. Kizárólag magának készítette.
Will Graham csendesen figyelte Jack homlokát, majd halk hangon megszólalt.
- A lehető legrosszabb embernek hazudik, Jack... - nyelt egyet. A hangja erőtlen volt, és csöpögött a bizonytalanságtól.
Mire Jack Crawford bármit is mondhatott volna, ismét feltűnt a pár perccel ezelőtt elküldött rendőr, aki meg is hozta a kívánt zacskónyi mini sósperecet, és egy félliteres szénsavmentes vizet. Will halkan megköszönte ahogy átvette, majd bizonytalan léptekkel indult meg a kihallgató felé. Ahogy közelebb ért, egyre több ismert arccal futott össze. Jelenleg nem is az emberek nyújtottak neki kihívást, hanem a szédülése, és az izzadó tenyere. Ahogy az ajtóra pillantott, beszűkült a látóköre, és enyhén megszédült. Épp kopogott volna, amikor Sherlock rontott ki a szobából. Az arca komor volt, de le lehetett róla olvasni egyfajta... furcsa örömet, amire csak ő képes.
- Sok szerencsét. - engedte be maga mellett a férfit Sherlock. A fogaskerekei ezerrel kattogtak ahogy még utoljára visszanézett a csendben, lehajtott fejjel ülő lányra. Pezsgett a vére az izgalomtól. Rég szórakozott ilyen jól, és ez a haján is látszódott. Amióta értesült a dologról, még beletúrni sem volt ideje, így a mélybarna, hullámos haja szanaszét meredezett a feje tetején. A szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, ennek ellenére viszont egyáltalán nem volt fáradt. Fűtötte a testét az izgalom.
Will ahogy lassan becsukódott a háta mögött a vastag ajtó, elkezdett a lány felé közeledni. Szinte érezte a levegőben lebegő érzelmeket, amiket az eddig bent járt nyomozók, rendőrök váltottak ki egymással a lánnyal.
- Szia... Mi már találkoztunk. Én ültem melletted a padon... - a hangja halkabb volt, kedvesebb. Akarata ellenére törődni akart a lánnyal. Az ajándékával.
Rosamund az asztalra letett nasira nézett, és a vízre. Nyelt egyet, majd Willre nézett, aki még mindig a szék mellett állt. - Leülhetek? - vette rá magát végül a férfi hogy megkérdezze.
Reed szó nélkül bólintott egyet, majd szusszanva egy kisebbet, kicsit felengedett. Graham közelében biztonságban érezte magát. Jó érzést váltott ki belőle a férfi kisugárzása. Valami olyasmi, amire a szíve mélyén mindig is vágyott. Hisz hiába volt jómódú a családja, ha soha nem kapta meg azt a figyelmet, amire szüksége lett volna. Szerették a szülei, azonban mégis voltak olyan pillanatok, amikor elég csúnyán összeveszett velük. De ez mégsem jogosíthatta fel arra Lectert, hogy megölje őket. Vajon milyen mocskos dolgokba márthatták bele a kezeiket?