„Apád beugrik ma hozzád, későn érsz haza? Ha igen, hívj fel, és leveszem én a zászlódat a falról!" – villant fel az anyukájának az üzenete a telefonján, amint kilépett az iskolából.
Nándi megfogadta, hogyha az apja még egyszer felidegesíti, elmondja neki, hogy meleg, csak hogy többet ne akarja majd őt meglátogatni. Már majdnem vissza is írt az anyjának, hogy hagyja csak ott a zászlót, de végül meggondolta magát. A mai nap nem volt jó erre, és különben is, talán nem lesz olyan rossz az a találkozó. A múltkori sem volt olyan vészes, az apja még el is találta, hogy tizenegyedikes, és nem keverte össze egy másik gyerekével.
– És mi volt az az egyenletrendszer?! Olyan egyes lesz ez a dolgozat! – kezdett bele újra a matektémazárójuk szidásába Ádám, ahogy megállt Nándi mellett az iskola előtt.
Nándi a fiú háta mögé nézett, hátha megpillantja Simon neonzöld sapkáját, ami a félresikerült frizuráját – vagy mondhatjuk úgy is, a leborotvált fejét – hivatott takarni, vagy Lilit, ahogy a frufruját próbálja lelapítani. Remélte, igyekeznek, hogy átbeszélhessék újra a dolgozatot, de lassan lépkedtek feléjük, Ádám szemöldöke viszont egyre türelmetlenebbül emelkedett meg.
– Mindig ezt mondod – mondta végül Nándi, és biztatásképp még rá is mosolygott. – Az előző is ötös lett.
– Az csak szerencse volt – legyintett.
– Ádám, te imposztor-szindrómás! – ért végre melléjük Lili, mögötte Simonnal. – Ne fáraszd Nándit!
Nándi mosolyogva megingatta a fejét, aztán megnyitotta az anyukája üzenetét, amíg a többiek vitatkozni kezdtek azon, lehet-e diagnosztizálni Ádámot mindenféle képesítés nélkül – Simon, Ádám hűséges öccse szerint nem, Lili, a leendő pszichológus szerint igen, Ádám szerint pedig nem érdemes, mert hiába tűnhet úgy, hogy imposztor-szindrómás, valójában csak rossz matekból, és, ha már itt tartunk, az összes többi tantárgyból is.
„Vedd le légyszi!" – írta vissza gyorsan. Már négy óra volt, és ha még késik is a vonata, hatnál előbb nem ér haza.
„Már itt van. Nem volt időm levenni, de nem fogta fel, mi ez. Azt mondta, örül, hogy kitetted az Istennel való szövetség jelképét a faladra" – jött nemsokára a válasz.
Nándi először levegőért kapott, és csak akkor tudott elfeledkezni arról a többszáz hirtelenjében legyártott magyarázatról, amit az apjának készült adni, amikor tovább olvasott. Megkönnyebbülten felnevetett, mire a barátai felé fordultak.
– Na, mi az? Talán az új szomszédsrác írt? – vigyorodott el Lili, mire Simon megingatta a fejét.
– Halkabban már! Nem látod, hogy ott áll?
Nándi felkapta a fejét, és körbenézett, tekintete pedig hamar rátalált Erikre. Nem értette, hogyan nem vette észre eddig. Az elmúlt egy hónap során Erik akárhányszor elhagyta a velük szemben lévő házat, Nándi mindig ott ragadt az ablakánál hosszas percekre, és nem tudta, hogy azért szidja jobban magát, amiért egy olyan ember után epekedik, akivel még életében nem beszélt, vagy amiért, mint egy kukkoló, bámulja a szomszédját.
– Mit keres itt? Nem is idejár, nem? – pillantott felé Ádám is.
– Lehet, a barátnője idejár – találgatott Lili.
– Ne bámuljátok mindannyian, észre fog venni! – eszmélt fel Nándi, és rászólt a barátaira.
– Miért ne? Tudja magáról, hogy egy érdekes ember, csak rá kell nézni! Így csak még jobban meggyőződik róla! – érvelt Simon.
Simonnak igaza volt, Erik érdekes embernek tűnt – hogy ennek tudatában volt-e, azt Nándi már nem tudta megmondani. Eddig még nem látta a hosszú, fekete kabátja, vagy a sötétzöld táskája nélkül, amin roskadásig gyülekeztek a kitűzők. A haját is megnövesztette, a sötét tincsek egyedül a göndörségüknek köszönhették, hogy nem értek le a válláig.
Mégis, hiába nézett ki úgy, mint aki a határán áll, hogy zenekart alapítson két cigi elszívása között, Nándi olyanokat hallott róla, amelyek nem illettek bele a képbe. Benne volt az első tíz helyezettben az előző évi biológia OKTV-n, a harmadik nyelvvizsgájára készült, és az egész nyarat átdolgozta – ezeket mind az anyukája dicsekedte el Nándi anyjának, aki szerint szépítés az egész, de Nándi nem értett ezzel egyet.
Akármikor látta valahova menni a fiút, mindig ott volt egy füzet vagy könyv a kezében, és nagyon is el tudta képzelni, hogy ezeket mind elérte.
– Mennem kell – kapta el a fejét, amikor Erik végre megérezte magán a tekintetüket, és visszanézett rájuk.
– Társaságod lesz – súgta Lili.
Nándi gyomra összerándult, amikor látta, hogy Erik elköszön a társaságtól, akikkel eddig beszélgetett. Kényszerítette magát, mégsem tudta levenni róla a szemét. Erik arcán széles mosoly pihent, ahogy intett a barátainak és elindult Nándiék felé.
Itt következett a nap második majdnem-szívrohama. Erik hiába lépett nagyokat, az a pár másodperc, amíg odaért hozzájuk egy örökkévalóságnak tűnt. Nándi tudta, milyen szánalmas ez, azt gondolni, hogy megáll az idő, ha egy helyes fiú elhalad mellette, de gondolatai lelassultak.
Majd hirtelen gyorsabbak lettek, mint valaha. A tekintete összeakadt Erikével, és a következő, amit felfogott az az volt, hogy a fiú felé biccent.
– Jó a kabátod – mondta, majd tovább haladt.
Ha Ádámon és a semmitmondó arckifejezésén múlt volna, Nándi még azt hiszi, ez meg sem történt. Ha Lilin és az elnyílt ajkain, talán még elhitette volna magával, hogy Erik valójában azt mondta: hé, nekem is ott lóg az Istennel való szövetség jelképe a falamon, találkozhatnánk valamikor. De ha Simon meglepetten megemelkedett szemöldökén és a saját, piros kordkabátját gyűrögető ujjain, akkor végre elhitte, hogy a fiú tényleg hozzászólt.
– Össze fogtok házasodni – jelentette ki Lili.
Nándi felnevetett.
– Itthon biztos nem – pislogott párat, hogy visszatérjen a valóságba.
– Mire egyszer képes leszel összefüggő választ adni neki, talán engedélyezik a melegházasságot – vigyorodott el Simon.
– Most arra utalsz, hogy soha nem fogok vele beszélgetni?! – rázta a fejét Nándi mosolyogva, mire a fiú csak megvonta a vállát.
Nándi nevetve felemelte a középső ujját, majd elköszönt a barátaitól, és Erik után indult az állomásra. Talán – próbálta biztatni önmagát – még az előtt menni fog a válaszadás, hogy Erik májusban leérettségizne, és elköltözne, hogy egyetemre járjon.
***
A találkozás az apjával úgy ment, mint bármikor máskor. Kerülgették a legkényesebb témákat, amíg Nándi megvacsorázott, majd amint landolt a mosogatóban a tányérja, bele is csaptak. Miért nem hívtál, miért nem sportolsz már valamit, miért nem mondasz már le végre arról, hogy fotósként dolgozz – hangzottak el a kérdések, Nándi pedig jó gyerek létére mindet megválaszolta. Mert a legutóbb, mielőtt a rehabra kerültél, letiltottad a számomat, mert nincs időm az iskola mellett, mert nem fotós akarok lenni, hanem operatőr.
Ezen persze az apja megsértődött – nem mintha azon nem sértődött volna meg, ha Nándi nem válaszol –, és egy gyors veszekedés után már ott is hagyta őt. Ezt kéthavi rendszerességgel eljátszották, így Nándinak már volt egy rutinja arra, hogyan nyugtassa le magát a veszekedések után. Kiment a házuk elé a kamerájával, és megörökítette azt a nyugalmat, amit szeretett volna elérni.
A lámpák erőtlen sárgás fényét, ahogy áttörte a leszálló ködöt, az utat, amin egyedül az ő léptei visszhangoztak, vagy az Erikék házában villódzó fényeket.
Várjunk csak, mi? – futott át a fején, ahogy leállította a felvételt. A házban a villanykörték megőrülni látszottak. Kialudtak majd felkapcsolódtak, másodpercenként megismételve a folyamatot. Majd egyszer csak végleg kihunytak, és csupán egy elemlámpa fénye futott végig a falakon.
Nándi összevonta a szemöldökét és bizonytalanul elindult a ház felé. Nem akart becsengetni – ahhoz több idő kellett volna, hogy bátorságot gyűjtsön – mindössze be akart lesni, hogy minden rendben van-e.
Éppen elért a kertnek a kapujához, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Erik lépett ki rajta, és egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látta Nándit, úgy tűnt, jól kezeli a helyzetet. Sehol sem volt a megemelkedett szemöldöke, vagy az összehúzott vállai, amíg az elemlámpájával bele nem világított a fiú arcába. Nándi szemébe pillanatnyi vakság költözött, Erikébe pedig ijedtség.
– Jézusom – mondták egyszerre.
Erik hátrált egyet, majd amikor végre felismerte a fiút, mélyet sóhajtott.
– Basszus – túrt a hajába felnevetve. – Egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy egy betörő vagy.
– Én meg egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy nálatok forgatják a Démonok között negyedik részét.
Erik mosolya kiszélesedett, mire Nándi is megengedte magának, hogy az ajkai aprón felfelé görbüljenek – de csak aprón, a teste nem feledkezett el arról, hogy most már hivatalosan is hozzászólt a szomszédjához.
– Ugye? Gondoltam, megnézem, mindenhol szórakozik-e az áram, vagy csak a mi házunk szellemjárta – sétált oda a fiú a kert kapujához, és kinyitotta azt.
– Ó, akkor ezek szerint még nem hallottad a legendákat a házatokról? – fonta össze Nándi a mellkasa előtt a karjait.
– Legendákat? – húzta össze a szemöldökét Erik, de még mindig mosolygott.
– Legendákat – bólogatott, visszafojtva a vigyorát.
Az igazság az, hogy Nándi nem lepődött meg magán. Sosem volt jó a beszélgetésekben, ha a kiszemeltjéről volt szó. Nehezen adott értelmes válaszokat – például akkor, amikor gólyatáborban az egyik ifijük megjegyezte, hogy nem tudja eldönteni, szőke vagy szürke-e a haja, mire ő azt válaszolta, hogy köszönöm –, vagy túl sokat beszélt – például akkor, amikor egy srác megkérte a buszon, hogy meg tudná-e nyomni a jelzőgombot, ő pedig elkezdett mesélni neki, és eljutott oda is, hogyan buktatták meg majdnem történelemből.
De a legjobb esetben még mindig ott volt neki a viccelődés. Igaz, nem mindenki értékelte a humorát, de jelenleg ez volt a legjobb lehetősége.
– Nem öltek meg senkit itt, ugye? – nevetett fel kényszeredetten Erik és hátranézett a házra.
– Á, régen volt már – legyintett Nándi. – Csak úgy tartják, hogy élt itt egy fickó, aki egyszer áthívott magához egy csomó vendéget karácsonykor, vagy valami ilyesmi, és úgy elfajult a vacsora, hogy végül megölt mindenkit, majd önmagát is.
Erik arcán már sehol sem volt a mosoly, ehelyett a szája sarkát dörzsölgette a hüvelyujjával. Pár másodpercig maga elé meredt, mielőtt újra felnézett volna.
– Ne már! De ez csak egy legenda, nem? Hogyan fajult el a vacsora?
– Ó, hát – akadt meg Nándi egy pillanatra –, igen, ez egy érdekes történet. Az egyik vendégnek nem tetszett, ahogyan a fickó a szalvétákat hajtogatta, és összevesztek.
Emlékeztető magamnak: ha egyszer elkövetsz egy bűncselekményt, jó előre készülj fel magyarázatokkal, mert ez a hirtelen hazudozás nem megy neked – nyugtázta magában, ahogy belesüllyesztette a kabátjának zsebébe a kezeit, és összébb húzta magán az anyagot.
– A szalvétahajtogatáson? – rázta a fejét Erik.
– Igen.
Erik enyhén összehúzta a szemét, majd elmosolyodott.
– Te most szívatsz, igaz?
– Igen – mosolyodott el végre Nándi is.
Mindketten felnevettek, aztán Erik kinyújtotta felé a kezét.
– Szalai Erik – rázta meg a kezét, amikor Nándi végre megfogta azt.
– Bíró Nándi – biccentett.
– Hát, Bíró Nándi, örülök, hogy most beszéltünk először, mert ha egy hónapja elmeséled ezt nekem, lehet, rábeszélem a szüleimet, hogy költözzünk el – fújta ki a levegőjét. – Akkor valószínűleg minden kopogást, amit éjszaka hallottam, ennek tulajdonítottam volna.
– Most már megnyugodhatsz, nincsen legendája a házatoknak – húzta vissza a kezét, ami ezúttal nem kívánkozott a zsebének biztonságos takarásába, és a vállai sem feszültek meg a késztetéstől, hogy összehúzza őket.
Egészen büszke volt magára, amiért életében először nem cseszte el az első benyomást valakinél.
Erik rámosolygott, majd a ház felé fordult, amikor odabent felkapcsolódtak a lámpák.
– Megnézem, minden rendben van-e, és biztos nem ül-e a konyhaasztalnál egy elégedetlen vendég szelleme, aki követeli, hogy hajtogassam újra a szalvétákat.
– Szentelt vizet azért tarts a közelben – bólogatott Nándi.
– Mindenképp – nevetett fel Erik, majd elköszönt, és visszament a házba.
Nándi pedig visszatért az utca filmezéséhez, a gomolygó ködhöz és csendhez, ami sehogy sem tudta a nyugalmát gyakorolni rajta, de most nem is akarta, hogy tompítsa őt, vagy levakarja a vigyorát az arcáról.
***
Szalai Erik ismerősnek jelölt.
Ez volt az első dolog, ami Nándit fogadta, amikor szombat reggel bekapcsolta a telefonját. Félálomban pislogott párat, és még egy horkantás is kicsúszott belőle, ahogy visszaejtette a fejét a párnájára.
Ebből az álomból is rossz lesz felébredni – gondolta, és néhány percig békésen pihent tovább, mielőtt az agya végre teljesen felébredt volna, hogy felfogja, pontosan mi is történt.
Ez nem álom volt. Az értesítés akkor is ott villogott a képernyőn, amikor újból ránézett, és amint ez tudatosult Nándiban, a lába magától mozdult. Kikelt az ágyából, az első útja egyből az ablakhoz vitte, és bár gondolatban rászólt magára, amiért ismét Erik ablakát bámulta, nem szándékozta elkapni onnan a tekintetét.
Felváltva nézte a sötétkék, behúzott függönyöket és az értesítést, közben az ujjával megállás nélkül kopogtatott a telefontokján. A szíve zakatolt, pedig tudta, hogy semmi különleges nincs ebben, és semmi különleges nem is lesz ebből. Tudta már ezt akkor is, amikor végre belépett a fiókjába, ráment Erik profiljára, és megnézte a borítóképét.
A képen Erik és a barátai Balaton parton ültek egymás mellett, vízbe lógatott lábakkal. Egyikük sem nézett a kamerába, mindenki arra a lányra figyelt mosolyogva, akinek Erik átkarolta a vállát. Úgy tűnt, a lány éppen mond valamit, de Nándi csak Erik széles mosolyát tudta figyelni. Szóval ő lenne a barátnője!
Szerencsére Nándi már elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tudja, hogyan kell kezelni, ha a kiszemeltje heteró, vagy visszautasítja őt, így nem nézte sokáig a képet, egyszerűen elfogadta Erik jelölését, és visszavánszorgott az ágyához.
Végre teljesen megnyugodott, nem dobolt tovább az ujjaival, és késztetést sem érzett, hogy felálljon. Sokszor eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha lenne egy barátja, és akárhányszor elképzelte, mindig gyorsan elhessegette ezt a gondolatmenetet. Akkor a kapcsolatáról be kéne számolnia az apjának, a nagyszüleinek, és arra a beszélgetésre még nem állt készen.
El is csendesültek a gondolatai, ahogy meggyőzte magát arról, hogy nem lesz semmi baj, mert Erik csak kedvességből jelölte be, és így nem is lesz lehetősége bármi komolyat érezni iránta.
Aztán, amikor már éppen visszaaludhatott volna, a telefonja megrezzent, és a képernyőjén felvillant egy üzenet:
„szia! tegnap láttam, hogy van egy kamerád, ha lesz valamikor időd, segítenél kiválasztani nekem egyet? nem tudom, hogy fogjak hozzá, mert..."
Nándi a mondat végét már nem olvasta el, mert ahogy felült az ágyában, és visszagondolt az előbbi terveire Erik kapcsán, ugyanaz a gondolat játszódott le újra és újra a fejében: akkor ennyit erről.