Rácz Bodza
Remegve fújom ki a levegőt mikor Kristóf kocsijába ülve magamra csukom az ajtót. A fiú is beül mellém, és a beltéri lámpa halvány fényében vigyorogva rám néz. Ujjait a hajába vezeti és kimerülten hátradől.
- Na, ezzel is megvolnánk - jelenti ki, mintha valami hétköznapi dolgon, mondjuk az ebéden lennénk túl.
- Te hogy vagy ilyen nyugodt? - rúgom le a magassarkúm és sajgó lábfejem kezdem masszírozni.
- Te is nyugodt lehetnél, mert Ákos nem hogy fülig, az utolsó hajszálának a kivirágzott végéig szerelmes beléd - bólint mély meggyőződéssel.
Felnevetek és fejemet csóválva a rám vigyorgó fiúra nézek.
- Nem szokott kivirágozva lenni a haja... - somolygok.
- Leszűrted a lényeget! - kacag fel és a helyére teszi a slusszkulcsot, majd beindítja az autót.
- Én inkább úgy látom, hogy Ivonnba szerelmes fülig... - sóhajtok egy fokkal szomorúbb hangnemet ütve, és elengedve a lábam, becsatolom a biztonsági övet.
- Ha engem kérdezel, mindkettőtökbe. Vagy még ő maga sem tudja mit érez. És ez a legvalószínűbb.
Összevont szemöldökkel nézek rá. Elgondolkodom a szavain, de végül arra jutok, hogy túl korai, és felesleges még ezen agyalni.
- Korai még ilyen nagy szavakkal dobálózni, hogy "szerelmes". Ivonnt valószínűleg szereti, engem viszont csak szeretett. Lehet, hogy megmozgatott benne valamit ez a vacsora, ahogy bennem is, de nem fogja elfelejteni pár óra kínos bájcsevejtől, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki. - az ablaknak döntöm a fejem. - Amúgy szerinted mennyire voltunk hitelesek?
- Baromira Oscart kéne kapnunk a mai estéért! - nevet fel Kristóf. - De komolyan, te is nagyon jó voltál. Azok az elejtett kis célzások...ejha! Pedig biztosan nem volt egyszerű. - füttyent elismerőn, amitől akaratlanul mosolyognom kell.
- Azért ő sem kímélt! - vonom fel a szemöldököm.
- A korrepetálós cuccra eléggé berágott...jó ötlet volt Kingától.
- Igen. Meg a reggeli csinálás is! Azt hittem átugrik az asztalon és megfojt... - kuncogtam, aztán sóhajtva hozzátettem. - Olyan fura ez az egész. Ákos soha nem féltékenykedett, nem is láttam még így. Mármint nem is volt kire féltékenykednie, esetleg Viktorra, de az teljesen más volt... - kalandozok el.
- Minden esetre, ma este nagyon bepipult. A búcsúzásnál azt hittem megöl a szemeivel, és majdnem elröhögtem magam! De komolyan! - fordul felém nevetve, én pedig elveszem az ablaktól a fejem, és hátradöntöm a széken.
- Azért nekem se volt annyira kellemes végignézni, ahogy Ivonnal enyelegnek - húzom el a szám.
- Elhiszem. De azért jó fej csaj. Már bocs, hogy ezt mondom.
- Pont ez az! Annyira szeretném utálni, de nem tudom! - fakadok ki. - Túl tökéletes ahhoz, hogy utáljam! - sóhajtok fel.
- De azért a csávójára pályázol... - szembesít a ténnyel Kristóf, amiért egy haragos pillantást küldök felé. - Most mi az? Nincs igazam?
- De! Csak még nem szoktam hozzá a kendőzetlen őszinteség rohamaidhoz...
Kristóf alapjáraton baromira rendes srác, ahogy Lénárd is mondta. Nagyon segítőkész, vicces és talpraesett. Sajátos stílusa van, ezt meg kell hagyni, de minden ember arcára mosolyt tud csalni. Kivéve talán Ákost.
Halkan felnevetek a gondolataimon, mire Kristóf megkérdezi mi az.
- Semmi. Csak gondolkodom - vonok vállat. - Még egyszer köszönöm, hogy bevállaltad ezt az egészet, és bocs, hogy olyan bunkó voltam először - nézek rá.
- Nincs mit. Tőled is rendes, hogy elrendeztetted Szilviával az ügyem... - köszörüli meg a torkát. - Remélem annyira nem akadt ki.
- Először elküldött a francba a bajos férfiakkal együtt, akik körül vesznek - nevetek fel az emléken -, aztán simán elrendezte. Szerencsére ő nem tudja ezt a kamu pasis dolgot, szóval csak egy balhés barátom vagy, nem egy újabb balhés pasi a szemében.
- Akkor is köszi. Anyunak fontos ez az egyetem dolog - szomorodik el hallhatóan.
- Csak miatta jársz, igaz? - kérdezem halványan mosolyogva.
Bólintással válaszol, aztán letekeri az ablakot. A beszökő szél belekap a hajába, és betölti a kocsi belsejét. Kintről is meleg levegő árad be, forró éjszakánk van, főleg a belvárosban, ahova lassan beértünk.
- A zenéből akarok megélni, de ő erről hallani sem akar - rázza meg a fejét. - Tisztességes munkát akar nekem, ami jó alapot biztosít a jövőmhöz! Persze, ez is érthető, de ha egyszer nem ez a sorsom, akkor mit kezdjek vele?
- Ő csak jót akar neked - suttogom a körmömet piszkálva az ölemben.
- Tudom - sóhajt fel. - De a mai nap után, lehet a színművészetire jelentkezek át! - vicceli el témát, mikor megérzi, hogy érzékeny pontra tapinthatott.
Elmosolyodok és felkapom rá a szemem. Fekete tincsei bohókásan lógnak a homlokába, eltakarva csíntalanul villogó szemeit.
- Kasszasiker lenne minden előadásod! - nevetek fel.
- Tehetségnek születni kell! - bólogat határozottan, szemeit az útra függesztve, aztán egy pillanatra mégis felém néz. - Amúgy lehet egy kérdésem?
- Már megvolt. De igen, lehet. - harapok a számba, hogy elfojtsam a nevetésem, amit a fiú arca vált ki.
- Szóval, most, hogy kipoénkodtad magad, a szörnyű, lejárt vicceddel... - dünnyögi, de látom, hogy mosolyog. - Mi volt az a hiszti a meleg szenya miatt? Azt még megértettem, hogy a forró éjszakás témára felkaptátok a vizet, de ez a szendó ügy kifogott rajtam.
Elhúzom a szám, és kinézek az ablakon. A körmöm melletti bőrt tépkedem, miközben próbálom eldönteni, hogy mennyit osszak meg a storyból Kristóffal. Félek, hogy hülyén fogok kiesni, hisz külső szemmel tényleg nem nagy dolog ez az egész. Valamint, ha minden igaz, Kristóffal elválnak útjaink, ugyanis mindketten teljesítettük az alkunk ránk eső részét.
- Mármint, nem muszáj elmondanod, ha nem szeretnéd, csak úgy szemet szúrt a dolog, és gondoltam meg...
- Ez az egész melegszendvics dolog egy közös szokásunk volt. Ákos már a legelejétől kezdve mindig ezzel kedveskedett nekem, és idővel annyira a szívemhez nőtt ez a kis szokás, hogy jobban örültem egy tányér szendvicsnek, mint egy csokor virágnak! - nevetek fel halkan, nosztalgikusan.
Az emlékektől elmosolyodom, de a szám kesernyés íz tölti meg. Ijesztő, hogy mennyire függtünk egymástól, anélkül, hogy tudtuk volna. Olyan fiatalok voltunk, még gyerekek, és megadatott nekünk ez a ritka különleges dolog, mi meg...vagyis én meg eldobtam magamtól.
Felsóhajtok és hátradöntve a fejem Kristófra pillantok, várva a reakcióját.
- Értem. Tudom milyen nehéz elszakadni az ilyen szokásoktól - vonja meg a vállát. - És így már érthető, hogy miért akadtál ki. Sajnálom.
- Semmi baj.
Nagyjából ekkor érkeztünk meg a lakótömböm elé, így hát Kristóf leparkolt, és mosolyogva felém fordult.
Kicsatolom az övem, aztán magamra szenvedem a magassarkúim. Ujjaimat a kilincsre helyezem, és a fiúra mosolygok.
- Nos, még egyszer nagyon köszönöm ezt az egészet, öröm volt veled alkut kötni! És azért annak is örülök, hogy megismertelek! - nevetek fel évelődőn.
- Hah! Vicces vagy... - forgatja meg bogár szemeit. - Én is örültem, Bodza. - biccent most komolyabban, de ajkain mosoly ül.
- Akkor...szia, Kristóf! - nyitom ki az ajtót, és kiszállok.
- Jó éjszakát! - int a fiú, és mikor becsapom az ajtót, kettőt dudálva elhajt.
Egy másodpercre lehunyom a szemeim és a járdán állva élvezem, ahogy a forró nyári szél a hajamba kap. Nem fázom, mégis libabőrös leszek, ezt pedig annak tudom be, hogy az összes idegszálam kiéleződve lapul bennem, amióta a szemem először találkozott Ákos perzselő tekintetével.
Végül sóhajtva leengedem a vállaim, és megindulok a lakás felé. Felvánszorgok a lépcsőkön, és egy örökkévalóságot követően végre az előszobámban rúgom le a cipőm.
Fáradtan zárom kulcsra az ajtóm, aztán a konyhába veszem az irányt. Jó magyar módjára előkeresek a szekrényből egy pálinkás poharat és azt a bontatlan pálinkát, amit még aputól és Szilvitől kaptam mikor beköltöztem.
Beleszagolok az alkoholba és az arcom egyből grimaszba rándul. Megcsap a körtepálinka erőteljes illata, és hirtelen elmegy a kedvem az iszogatástól. Aztán mégis egyszerre lehúzom a fél pohár aqua vitae-t. Ugyanezzel a lendülettel süllyesztem az üveget a szekrény legmélyére, azzal a tervvel, hogy soha többé nem akarom megtalálni.
Apuék minden stresszhelyzetet egy pohárka pálinkával vezettek le, de nekem ez most határozottan nem vált be, így inkább a hálószobámba vonultam, hogy előkeressem a pizsamám, és mehessek tusolni. Viszont a szobába érve megakad a szemem a székemre akasztott méregzöld kistáskán. A homlokomra csapva sóhajtok, és azonnal a előhalászom a táskából a telefonom.
Nem hiszem el, hogy itthon hagytam!
Mikor felkapcsolom a készüléket, a képernyőm megtelik értesítésekkel. Kinga a létező összes platformon üzent és hívott vagy ezerszer.
A temérdek kérdő- és felkiáltójelet tartalmazó üzenetek a vacsora felől érdeklődtek. Gyorsan visszapötyögök egy rövid üzenetet, mert félő, hogy Kinga mindjárt rám töri az ajtót.
Túléltem! Bocsi, csak itthon hagytam a táskát,és benne volt a telefon...
Holnap délelőtt ráérsz? Bejöhetnél a boltba, és mindent elmesélek.
Amint elküldöm, folytatom a pizsamám keresését, majd a fürdőbe indulok.
Az apró helyiséget gyorsan betölti a zene, mikor elindítom a spotify listámat. Egy pittyenés viszont félbeszakítja az egyik kedvenc számom, így gyorsan felnyitom a telefont. Kinga írt.
Na végre!! Könyékig lerágtam már idegességemben a körmeim! - _-
De azért ott leszek holnap...
Elmosolyodok, aztán visszaírok három szív emojit,és végre nekifogok a tusolásnak.
Éjfélkor hulla fáradtan bújok be a takaróm alá. A párnák és a paplan közé fészkelve magam átgondolom a napom, és akarva-akaratlan, de elképzelem, ahogy Ákos karjai lágyan a derekam köré fonódnak, miközben elnyel az álom...
***
Sietősen kerülgetem a sétányon lézengő embereket, akik ki tudja milyen oknál fogva, már korán reggel itt tolonganak.
Hét óra nyolc percet mutat a hosszú korzó végén magasló templomtorony órája, mikor a kávémat szorongatva a bolt hatalmas faajtaja elé érek. A borostyánnal benőtt falnak támaszkodva egy morcos Kinga vonja fel rám szemöldökét, és szemrehányón a csuklójára pillant, amin nincs is óra.
Ártatlanul rámosolygok és felemelve meglötyögtetem a kezemben tartott kávés kartont. Ha a fejem felett ragyogó képzeletbeli glória nem is, de a kávé látványa azonnal megenyhíti a lány tekintetét, és már ugrik is, hogy elvegye az övét.
- Nem tetszik, hogy rászoktál a késésre! - néz rám, miközben beleszagol a gőzölgő italba.
- Ha valaki, akkor te nem róhatod ezt fel nekem! - vetek rá egy sokatmondó pillantást,majd visszafordulok a zárhoz, amit éppen próbálok kinyitna a hatalmas, régies kulccsal. - Te késel mindig, mindenhonnan. Én meg csak tök ritkán, most is a kávé miatt. - lököm be az ajtót és zsebre vágom a kulcsot.
- Én csak stílusosan érkezem! - lép be utánam a lány. - Amúgy meg most is időben itt voltam.
- Meg is lepődtem! - nevetek fel csipkelődve és a könyvespolcok között átvágva megindulok az ablakok felé. Mindegyik kétszárnyasat sarkig kinyitok, hogy kicsit kiszellőzzön a helyiség, aztán felemelek egy kisebb babzsákot és elvonszolom az asztalomig. A sejtésem beigazolódott, ugyanis Kinga már a székemben terpeszkedve kutakodott a fiókokban, mint egy kíváncsi óvodás. Néha el sem hiszem, hogy ez a lány tud felnőttesen viselkedni! Pedig párszor már bebizonyította.
- Na, dalolj kismadár! - pillant fel rám ajkain ijesztő mosollyal, szemeiben mohó csillogással.
- Félek tőled - kerekednek el a szemeim, de azért lehuppanok mellé a rózsaszín babzsákomba.
- Van rá okod! Tegnap este azt hittem megfojtalak, mikor nem adtál magadról életjelet! - néz le rám haragosan.
- Mondom, hogy otthon hagytam a...basszus nem hoztam el a magassarkúd és a táskát! - csapok a homlokomra.
- Jellemző... - forgatja meg a szemeit, de szája szélében mosoly bujkál.
- Bocsi... siettem reggel és elfelejtettem. Ahogy tegnap este a telefonom. - húzom el a szám.
- Nem az aranyhal memóriádra vagyok kíváncsi, azt ismerem! Azt mondd már, mi bolt az este!
Az elejétől kezdve mindent elmeséltem neki. Jó volt végre kibeszélni valakivel a történteket, miután egész este a vacsora egyes momentumaival álmodtam.
Kinga jó barátnőként ujjongott, anyázott, tapsikolt, szidott le és hasonlók, miközben meséltem neki. Természetesen csomószor közbeszólt és az egy témából hatvan felé ágazó beszélgetés született.
***
Rekordot döntve ma öten tértek be a boltba. Nyilván ez a csúcsforgalom nem akadályozott meg minket a tegnapi események ezerszeres átbeszélésében.
Fél egykor viszont bezártuk az ajtót és meglepően jó hangulatban indultunk ebédelni. A közeli gyrosozó mellett döntöttünk, így a sétányon balra fordultunk.
- Szóval, ha azt nézzük, Ákos ugyanolyan, mint volt, nem igaz? - morfondírozott a témához képest könnyed hangnemben Kinga.
- Nem. Teljesen megváltozott, de nem tudom megmondani, hogy miben - húzom el a szám.
- Nem lehet, hogy csak...tudod eddig egy teljesen más szemszögből ismerted őt. Lehet, hogy számomra nem tűnne fel a változás, mert én eddig is így láttam...?
Elgondolkodom barátnőm szavain. Lehet, hogy igaza van, hisz két éve Ákossal, ha nem is gondtalan kapcsolatunk volt, de végig egymás mellett álltunk. Most meg valamilyen formában, egymás ellen vagyunk. Lehet nem is változott meg, csak én töltök be más pozíciót az életében?
- Lehet igazad van... - sóhajtok fel. - De nem sokat számít.
- Dehogynem! Ez azt jelenti, hogy még mindig képes lenne beléd szeretni! És ez a célod, nem? - pislog rám Kinga.
Bizonytalanul elkapom a tekintetem és a fogaim csikorgatom. Mióta megismertem Ivonnt, nagyon sokat gondolkodtam rajta. Tőle elcsábítani Ákost baromi nagy falat..., meg ez az egész pasi lopás sem az én műfajom. Nagyon nem.
- Őszintén, nem tudom mi a célom. Ivonn tökéletes Ákosnak, és boldoggá teszi. Ezt nem akarom elvenni Ákostól, mert ahhoz túlságosan fontos nekem. Másrészt meg hiába akarom utálni, mert nyilván akkor könnyebb lenne elcsábítani a pasiját...nem megy! Nem tett ellenem semmi rosszat, kedves velem meg minden. Ránézel és csak egy nagy öröm pacát látsz benne! Kiábrándítóan tökéletes! - fakadok ki mikor beállunk a gyrosos előtti rövidke sorba.
- Akkor most nem is akarod visszaszerezni Ákost? - kerekednek ki Kinga szemei. - Nehogy azt mert mondani nekem Rácz Bodza, hogy hiába hallgattam két éven át a hisztizésed Ákos miatt, mert mikor esélyed lenne újra megkaparintani, egyszerűen visszatáncolsz valami kis címlap ribi miatt!! - hadonászik egyre hevesebben, amit a sorban állók rosszalló tekintetekkel nyugtáznak.
Kínosan az emberekre mosolygok, majd lefogom Kinga karjait és megpróbálom szemeimmel üzenni neki, hogy nyugodjon le. A lány kifújja magát, aztán simán elfordul tőlem, és a falra függesztett tábláról kezdi olvasgatni az ajánlatokat.
- Én se tudom mit akarok Kinga, de ezt nem itt fogjuk megbeszélni - szűröm a fogaim között és a lábam tanulmányozásába kezdek.
- Nem beszélek veled. - jelenti ki rám se nézve. Megforgatom a szemeim és felsóhajtok.
Kinga persze tíz percnél nem tudta tovább megtartani az ígéretét, ugyanis az egyik parkban ücsörögve a gyrosunkat majszoltuk, mikor hangosan megcsörrent a telefonom.
Gyorsan megtörlöm a kezem és lenyelem a falatot, majd előhalászom a készüléket.
A szemöldököm azonnal összeszalad, ahogy az ismeretlen számra pillantok. Kérdőn Kingára nézek, mintha bármit segíthetne, de ő csak vállat von.
Gyanakodva fogadom a hívást és Kinga tele szájas hümmögésére kihangosítom.
- Haló? - szólok bele.
- Hello! Ivonn vagyok, Ákos telójából szereztem meg a számod! - hangzik fel egy vidáman csilingelő hang a túloldalról.
Kingával összenézünk és hirtelen azt se tudom mit kéne mondanom.
- Szia, Ivonn. Miért hívsz? - próbálok feszélyezetlenül válaszolni.
- Csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy? Én kicsit sokat ittam az este és egész délelőtt sajgott a fejem...
- Ömm...Hát én jól vagyok, köszi.
Kinga váratlanul a némítás gombhoz nyúl és lenémít minket.
- Mi a fasz?! Ez komolyan felhívott ez miatt?! Tényleg maga a kedvesség ez a csaj! Félek tőle!
- Ákosnak meg van a számom!! - meresztem Kingára a szemeim, miután még mindig nem esik le neki, hogy mit is mondott az előbb Ivonn. Vagy ez csak nekem tűnt fel?
Gyorsan visszanémítom magunk. Ivonn pont ekkor fejezte be a délelőttjéről szóló rövid beszámolót.
- Na de csak annyit akartam, hogy minden okés-e veled! - mondja majd valamiből hörpint egyet. - Bocsi, ha hallatszott, csak ma gyümi napom van és turmixot iszok!
Kinga fuldokolva próbálja visszatartani a nevetését, én pedig lemondón nézek a kezünkben tartott gyrosokra. Majdnem turmix...
- Semmi baj... - válaszolom. - Köszi, hogy hívtál. - kísérlek meg egy kamu nevetést.
- Semmiség! Majd beszélünk! Halii! - nyomja ki a telefont mielőtt elköszönhetnék.
- Szia. - mondom az üres vonalba, majd nagyokat pislogva Kinga felé fordulok.
Egyszerre robban ki belőlünk a nevetés. Könnyfakadásig dőlünk előre-hátra a padon, a járókelők arcára is mosolyt csalva, majd jóízűen elfogyasztjuk a gyrosunkat miközben gyümölcs turmixokról beszélgetünk.
Jól esik ennyire felszabadultan beszélgetni. Valahogy a nevetséges oldaláról megközelítve annyival vidámabbnak tűnik a jelenlegi helyzetem. És Kinga nélkül soha nem látnám ezt az oldalt, ezért is vagyok nagyon hálás neki.
***
Kingával ebéd után elváltak útjaink. Ő hazament, én pedig úgy döntöttem beugrok Lénárdhoz.
A város forgatagában haladva elnyomtam borús gondolataim a zajok, így mosolyogva szeltem az utcákat. Mivel időm bőven volt, hisz az esti futásomon kívül mára nem terveztem már programot, a tömegközlekedés helyett a gyaloglás mellett döntöttem.
A nap erősen sütött, szóval egy sarkon befordulva felvettem kerek lencsés napszemüvegem. Még így is hunyorogva kerültem ki egy hölgyet, aki telefonálva sétált előttem.
Tekintetem a földnek szegezem, és fehér - inkább piszkos szürke - conversem útját követem. Szórakozottan arrébb rúgok egy kavicsot, aztán jobbra pillantva végignézek magamon az üvegfalú épület oldalán. A tükörképem színekben nem túl gazdag, mert az üveg sötétkék színe uralkodik rajta, mégis mosolyt csal arcomra a látványom.
Kék, farmer rövidnadrágot viselek egy egyszerű fekete spagettipántos toppal. Mellkasomra egy csillagokkal díszített arany nyaklánc esik, szemeimet az aranykeretes, fekete lencsés hippi napszemüveg rejti a világ elől.
A legszebb mégis az az őszinte mosoly, ami az ajkaimon ül. Nagyon rég láttam már ennyire kivirultnak magam, és ez most igazán jót tesz az önbizalmamnak. Meg kell állapítanom, hogy jól áll nekem a boldogság... A bökkenő csupán az, hogy ezt a boldogságot ismét Ákos közelében találtam meg.
Elhessegetem az utolsó gondolatot és folytatom utam a kávézóig. Viszont, mikor megérkezek a célomhoz, furcsállva látom, hogy a pultnál egy szőke hajú srác áll.
Csütörtök van, Lénárdnak kéne bent lennie - pörgetem végig a fejemben a fiú műszakait.
A felvetődő kérdésemre szinte azonnal választ ad a telefonom pittyenése. Lénárd üzenetét megnyitva elolvasom, hogy ma nem tud bemenni dolgozni, mert meglátogatta a szüleit vidéken, viszont a napokban mindenképp találkozni akar velünk, mert beszélnünk kell valamiről.
Mosolyogva olvasom végig a szöveget, mert nagyon örülök, hogy Lénárd kapcsolata újra a régi a szüleivel. Szomorú, hogy ehhez az egészhez az kellett, hogy a fiú végignézze, ahogy Ákos a saját szüleit küldi börtönbe, de legalább bekövetkezett.
A szüleivel azóta nem beszélt, mióta kicsapták az egyetemről, ugyanis a családja a tökéletestől alább soha nem hagy, hasonlóképp, mint Kristóféknál. Nem tudták elfogadni, hogy Lénárdot kirúgták, így inkább megszakították vele a kapcsolatot. Érthető okokból, a fiú ettől összetört és ő is a haragba temetkezett. Azt hitte így is jó neki, de Ákos tragikus este ráébresztette, hogy jobban meg kéne becsülnie amilyen van, és mindent meg kellene tennie azért, hogy a családja újra összeálljon.
Így hát egy kis bíztatás után, egy éve lement vidékre a szüleihez és beszélt velük. Természetesen időbe telt, hogy minden régi sérelmet elsimítsanak, de végül sikerült nekik.
A család pénzügyi támogatásával Lénárd elvégezhetett egy szakács iskolát, és kibővíthette a kávézóját egy kisebb étteremmé.
Jó volt látni, hogy az élete egyenesbe jött. Csak reménykedni tudtam benne, hogy az enyém is eljut egyszer erre a pontra.
Visszaírok egy okét, aztán haza indulok. Útközben azon gondolkodom mivel üthetném el az időm. Ideje lenne benéznem apuékhoz is, Odettel is kéne telefonálnom, Saci bácsinál sem voltam még a héten, de most egyikhez sincs kedvem. Ez általában így van az unatkozó emberrel. Egy csomó dolgot lehet csinálni, de semmi sem tűnik pont akkor megfelelő elfoglaltságnak.
***
A fejezet végére érve felsóhajtottam és a szekrényemen pihenő rojtos könyvjelzőért nyúltam. A lapok közé csúsztatom, majd becsukom a könyvet. Lerakom az ágyamra és végignézek a szobámon. Az ágyamon összegyűrődött a takaróm, a díszpárnák zöld árnyalatok káoszában terülnek el körülöttem.
Az íróasztalomon könyvek és papírhalmok sorakoznak, mosatlan bögre és tányér, valamint egy elhagyott póló. Az ajtóm feletti órára tekintve felsóhajtok, és a hátam kiropogtatva felkelek az ágyról. Sajnos még bőven van időm kitakarítani futás előtt.
Így hát a hálószobámmal kezdve, nekiláttam a pakolásnak. Amíg aluval laktam, soha nem jelentett problémát a szobám rendben tartása, egy egész lakás viszont teljesen más tészta. Nincs senki, aki megmondja, hogy lassan ideje lenne portalanítani, porszívózni, vagy megmosni az ablakokat. Nekem kell, a saját érdekemben, és csakis saját magam miatt rendet tartanom. Azt hiszem ez a felnőtté válás egyik legerősebb alapköve. Megtanulni úgy gondot viselni magunkról, hogy senki sem liheg a nyakunkba, azt hajtogatva, hogy mit mikor kell csinálnunk, hanem csak magunkra hagyatkozhatunk.
Az egyik polcomról leemeltem egy Arctic Monkeys lemezt, és mosolyogva a lemezjátszóra helyeztem. A bakelit párat üresben pörgött, majd felharsantak az első hangok. A dallamokkal együtt az emlékek is megtöltötték a lakást. Ákos ismertette meg velem ezt a zenekart, és mikor tavaly karácsonyra megkaptam a lejátszót két Queen lemezzel együtt, az volt az első dolgom, hogy tőlük is beszerezzek egyet. Az egyből aztán kettő lett, végül pedig az összes album a polcomon sorakozott...
A takarításnak végül egész gyorsan a végére jutottam. Vettem egy fürdőt, és hatkor a kanapémra huppanva felkapcsoltam a tévém.
Mielőtt fellélegezhettem volna felvillant az asztalra dobott telefonom képernyője. Kíváncsian veszem kezembe a készüléket, és megnézem ki üzent. Arra gondolok, apu lehet az, és már keresem is a képzeletbeli naptáromban, hogy mikor ugorhatok be hozzájuk, de ahogy szemein végigfuttatom a képernyőn félbehagyom a gondolatmenetet.
Kristóf neve alatt egy rövid üzenetben csupán ennyi állt:
Szia! Ráérsz? Beszélnünk kéne.
Összevonom a szemöldököm, és felhúzom lábaim a kanapéra. Nem tudom miről van szó, de a gyomrom enyhén görcsbe ugrik, és rossz előérzetem támad. Nem sms-eztem még Kristóffal annyit, hogy fel tudjam mérni ennek az üzenetnek a hangulatát, mégis komolynak érzem. Próbálok nem egyből a legrosszabbakra gondolni, de máris ezernyi teóriát gyártottam a lehetséges történtekről.
Hátborzongató ilyen üzenetet kapni bárkitől is. Megfogadom, hogy soha nem írok ilyet senkinek, majd lemondva a mai futásomról visszaírok a fiúnak.
Szia! Ráérek. Hol találkozzunk?
Remélem, ebből az üzenetből nem érződik ki a paranoiám, hisz mégiscsak benne van a pakliban, hogy az a valami, amiről beszélni akar, semmi komoly.
Amíg a válaszra várok, leszedem és a helyére rakom a lejátszóban pörgő lemezt. A polc mellől büszkén végigpillantok a csillogó lakáson, mielőtt visszaslattyogok a telefonomért.
Elmegyek érted, hogy ne kelljen sétálnod. Tizenöt perc és ott vagyok!
Megmosolygom a kedvességét, és visszaírok egy okét.
Az idegességem egy időre el is száll. Felveszek egy váll nélküli fehér topot, a fekete rövidnadrágom, és visszaveszem a nyakláncom. Feleslegesnek tartom, hogy kicsípjem magam, ezért sminkkel nem vesztegetem az időm, csak magamra fújok a kedvenc parfümömből.
Zsebre vágom a telefont és az előszobába lépkedve nagy nehezen magamra húzom a cipőm. Mikor elhagyom a lakást, kulcsra zárom, és lesietek a lépcsőkön. Mikor az utcára érek, Kristóf még nincs itt. A kapu mellé állva a falnak dőlök és összefonom magam előtt a karjaim. Nincs hideg, az idő pont kellemes, sőt kicsit fülledt is. Nézem, ahogy egy villamos elsuhan az autók között. Csak egy pillanat töredékéig látom a rajta ülőket, mégis megérint ez a kép.
Ijesztő belegondolni, hogy mennyi ember, mennyi történet és titok vesz körül minket. Csupán azon az egy villamoson legalább húsz, de valószínűleg több ember utazik. Mindnek meg van a saját ismeretségi köre, és a maguk szemszögéből - még ha nem is vallják be - ők a világ közepe. Mindnyájunknak úgy tűnik, hogy minden körülöttünk forog, hiába önző ez a gondolat. Ezért érezzük úgy, hogy az iskola folyosóján mindenki minket bámul, ha már négy napja nem mostunk hajat. Ezért bámuljuk a földet sétálás közben, arra koncentrálva, hogy eltakarjuk az orrunkra nőtt pattanást. Ezért nézegetjük a tükörben, hogy látszik-e, hogy leizzadtunk. Mindig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy biztosan más is észreveszi. Pedig valljuk be, hogy senkit sem érdekel, hogy egy számmal nagyobb cipő van rajtunk. Mi sem törődünk ilyen részletekkel másokon. Egy véget nem érő láncreakció ez az emberek között, ami egymás miatt van, mégis magunknak okozzuk. Érdekes, nem?
Egy dudaszó szakít a gondolataimból, mire megrázom a fejem, és ellökve magam a faltól, elindulok Kristóf kocsija felé.
Látom, ahogy átnyúl az ülésen és kinyissa nekem az ajtót. Mosolyogva huppanok be mellé.
- Szia! - köszöntöm.
- Csövi - biccent ő is mosolyogva, majd az öv felé biccent.
- Jaj, bocsi! - nyúlok az övért és lekötöm magam. - Mindig elfelejtem...
- Pedig fontos!
- Tudom - forgatom meg a szemeim.
Nem szeretem, ha kioktatnak, soha nem is viseltem jól. Amúgy is, anyu halála óta teljesen más véleménnyel vagyok a közlekedéssel kapcsolatos szabályokról. Persze, ezt Kristóf nem tudja, és egyelőre nem is szeretném beavatni.
- Miről akartál beszélni? - terelem inkább el a témát, és a lényegre térek.
Az előbbi idegességem újra motoszkálni kezd bennem, de mindent bevetek, hogy ez ne látsszon rajtam.
- Ne legyél türelmetlen! Elmegyünk valami nyugis helyre, és ott megbeszéljük. - vigyorog rám.
Tisztában van vele, hogy az agyamra megy az időhúzással.
- Néha igazán borzalmas tudsz lenni... - sóhajtok fel és megadón a rádióhoz nyúlok.
Ha nem akar beszélni arról, ami miatt hívott, akkor másról se fogunk! Valamelyik ismert pop szám szólalt fel, mire összefont karokkal hátradőltem és némaságot fogadtam az út hátralévő részére.
Kristóf vehette az adást, ugyanis nem próbált beszélgetést kezdeményezni, amíg meg nem érkeztünk. Nem jöttünk messzire, a Duna-partra néző játszótér a futásom kezdő- és végpontja.
A motor leállt, mi pedig kiszálltunk. Pár kis gyerek vidáman rohangászott a homokkal felszórt téren, mi pedig a folyóra néző padot kiszemelve magunknak leültünk egy hatalmas fűzfa takarásába.
A nap még fényesen ragyog, hisz nyár van, a víz tükrén mégis mintha maguk a csillagok táncolnának. Mosolyogva nézem a tájat, közben a vidám gyereknevetést hallgatom. A szívem simán nemet mond az idegeskedésre ebben a megnyugtató környezetben, így hát nyugodtan a mellettem ülő fiúra nézek. Ő is a vizet kémleli, de nem kerüli el a figyelmem, hogy közben tenyerét a nadrágjába törölgeti. Ideges.
- Szóval? - kezdem el a beszélgetést.
Kristóf sóhajt, aztán hunyorogva megdörgöli a homlokát, mielőtt rám néz.
- Előre szólok, nem fogsz örülni. - szögezi le. - Gondolom Lénárd neked is említette a hétvégét?
Szemöldököm a homlokom közepére ugrik. Egyből agyalni kezdek, hogy mi lesz a hétvégén, aztán hirtelen beugrik.
- Nem említett semmit...de szülinapja lesz, azt tudom.
- Ez fura. Nekem azt mondta téged is meghív! - zavarodik össze ő is.
Ekkor jut eszembe Lénárd üzenete.
- Ja, ma írt, hogy holnap beszélni akar Kingával meg velem. Biztosan erről! - rakom össze a dolgokat.
- Az más. Na, de. A srácokkal szervezünk neki egy bulit, amiről ő is tud, ezért hívja ő az embereket. Csak miénk a szervezés. - bólintok, így folytatja. - Az a helyzet, hogy a srácokban Ákos is benne van.
Veszek egy nagy levegőt és lassan bólintok. Érthető, hisz Ákos és Lénárd legjobb barátok.
- Ákos is ott lesz a bulin - néz rám nyomatékosan, mintha ez már valamilyen reakciót kéne kiváltson belőlem.
Összezavarodva nézek rá. Persze, nem repdesek az örömtől, de ha a vacsorát túléltem, akkor ez már meg se kottyan!
Valamikor itt eshetett le a tantusz, ezt pedig Kristóf is láthatta, mert száját összepréselve előredőlt és összekulcsolta ujjait.
- Ákos is ott lesz, meg mi is. Tehát megint egy párt kell alakítanunk előtte... - hunyom le szemeim és a térdemre támasztott könyökkel a hajamba túrok.
- Tudom, hogy az egyezségünkben csak egy alkalom állt, de magamat ismerve biztos belekeveredek még valamibe, szóval sose árt egy szívesség - néz rám, de én csak a földet tudom bámulni.
- És rontsam el számodra a bulit azzal, hogy a nyakadon lógok? Nem kell ezt bevállalnod miattam. Teljesítetted az egyezséget, eljöttél a vacsorára. - rázom meg a fejem.
- Akkor mondjuk úgy, hogy teszek neked egy baráti szívességet, amit egyszer majd viszonozhatsz. - érzem, ahogy könyökével óvatosan oldalba bök.
- Akkor, leszel a barátom szombaton? - nézek rá halvány mosollyal az arcomon.
- Akár a férjed is! - neveti el magát, aztán kitárja karjait, én pedig nevetve az ölelésébe bújok.
Állát a fejemre támasztja, és pedig mellkasába temetem az arcom. Beszippantom az illatát, ami teljesen más, mint Ákosé, de azért kellemes.
Furcsa, hogy ez az ölelés nem lobbantja lángra minden porcikám, nem kezd őrülten verni tőle a szívem, nem akarok Kristóf karjaiba olvadni, ahogy az Ákosnál jellemző volt. Megnyugtat a közelsége, de egy egészen más módon, mint, ahogy Ákos tette. Ilyen hát egy jó fiú barát.
***
Hejjho!
Ezzel a résszel személy szerint, elégedett vagyok, nektek mi a véleményetek?
Van még, akit lázba hoz ez a könyv? Van értelme folytatnom?
Remélem mindenki jól van ezekben az időkben, és egy kicsi boldogságot okozhattam ezzel a fejezettel! Vigyázzatok magatokra! ❤️
XoXo, vé