Allison
Hét nap telt el azóta, hogy betettem a lábamat a Dorsey birtokra. Azóta egyszer sem hagytuk el a házat. Viszont sok mindennek lettem fültanúja. Úgy, mint amikor véletlen Mr. Dorsey dolgozó szobájához tévedtem. Egy hét után is próbáltam kiigazodni a házon, mellesleg késő este volt, és semmit sem láttam.
Közelebb hajoltam az ajtóhoz és hallgatóztam. Egy apa–fia beszélgetés vette kezdetét.
– Hányszor kell még elmondanom neked, hogy semmit sem érsz el azzal, hogyha ezt csinálod? Nem tudod visszahozni őt! Mellesleg az alkohol semmit sem old meg! – ordibálta Mr Dorsey.
– Nem kell kioktatnod. Hibáztam, meg kell oldanom! – válaszolta Ashton.
A végére veszekedés lett belőle. Ahogy közelebb hajoltam az ajtóhoz az egyik macska megjelent a lábam alatt, amitől megijedtem. Bevertem a fejemet, mire minden beszéd azonnal megszűnt. Az arcomhoz kaptam majd egyből a nappali felé vettem az irányt, ahol úgy tettem mintha a polcon lévő könyvet olvasnék. Hülye ötlet volt, hiszen már beesteledett, a lámpák nem égtek, alig láthattam valamit is.
– Soha többet nem teszem be oda a lábamat! – bosszankodott Ashton kezével az ajtó felé mutatva. – Allison!
– Jaj, igen, bocsi. Szeretek esténként sétálgatni.
– Mindegy, lényegtelen. Holnap este lesz egy vacsora, a nagymamám szeretne megismerni. Így reggel elmegyünk anyám kedvenc ruhaboltjába, ott rád szabnak egy ruhát.
– Van nekem is ruhám, nem kell azért rám költeni.
– Nem ismered még a nagyanyámat, imádja azokat a ruhákat, és ha rajtad van, téged is szeretni fog.
~
– Nem hiszem el! Neked is azt a rohadt telefont kell nyomkodni – szitkozódott Ashton, azok után, hogy a belvárosba érve egy sofőr miatt nem értünk át a lámpán. Végül pedig hosszan megnyomta a dudát, jelezve az egész városnak a türelmetlenségét. – Menne a torkodra az a kávé! – Utána már csak az orra alatt szitkozódott, amit még én is alig hallottam.
Miután leparkoltunk, elindultunk egy kis sikátoron keresztül, ami végül egy óriási bevásárló utcába torkollott. Emberek zsúfolódtak a boltokba. Járókelők özöne töltötte meg az utcát, mindenki szatyrokkal járkált és a kirakatokat nézték.
– Itt is van – mutatott Ashton egy üzletre. Kinyitotta az ajtót, majd előreengedett.
– Drága Ashton, jó újra látni. Hogy van anyukád? Oh, és milyen szép barátnőd van!
– Szép napot Mrs Anderson. Anyu jól van, készülődik az estére.
Bent minden csendes volt, és halkan szólt egy lágy zene. A bejárat mellett egyből pár mutatós ruhadarabbal találtuk magukat szembe, amit egyből szemügyre vettem. Ujjaimat lassan végighúztam az öltözékeken, mindegyiket gyönyörűnek találtam. Továbbá hosszú fogasokon sorakoztak az estélyiek, voltak köztük menyasszonyi ruhák is, és olyanok is, amelyek még a csomagolásban pihentek. Hátrébb a pénztár mögött a polcokon az elegáns öltözékek sorakoztak.
Az idős nő mosolyogva nézett rám, ahogy körbenéztem a helyiségen. Barna hajtincsei – amik közt már néhány ősz szál is megjelent– gyönyörűen csillogtak az ablakon keresztül beszűrődő napfényben. Karcsú volt, mint a nád, de így is tudott divatos ruhákat hordani. Hófehér bőréhez tökéletesen passzolt a kék blézer és a fekete kosztüm nadrág, meg a hozzá választott magassarkú.
– Gyere, nézzük meg a méreteidet! Utána keresünk valami ruhát. – A nő megragadta a kezemet, és egy kis pódiumra húzott, amit tükrök vettek körbe.
– Miért kell ilyen ruhába bújnom?
– A nagyi nagyon körülményes.
– Úgy ahogy mondja a fiatalúr – válaszolta a nő, miközben csípőm méretét mérte le. – Miss Dorsey, vagyis Evelin, egy karakán személy, ha szembeszállsz vele, akkor az egyenlő a pokollal.
– Honnan tudják, valaki már próbálkozott ellenszegülni? Vagy maga honnan ismeri Ashton nagymamáját?
– Régen még Párizsban együtt vezettünk egy ruhaszalont. Egyikünknek sem keresett sokat, kevés volt a bevétel. Épp, hogy ki tudtuk fizetni a lakbért. Viszont Evelin megismerte Tom Dorseyt. Ashton nagyapját. Fülig szerelmesek lettek, na és persze a srác gazdag volt, így még jobban tetszett neki. Engem otthagyott egyedül. Így nem tehettem mást, minthogy New Yorkba költöztem.
– Végül pedig hamar híre ment, mikor a nagyiék ide költöztek – folytatta Ashton. – Így Mrs Anderson is megtudta, hogy a városba költözött a volt legjobb barátnője.
– De hosszú időbe telt mire Evelin ellátogatott ide. Azóta pedig törzsvendégnek számít, feldobta a bolt hírnevét. Végül pedig a fia felesége, szóval Marilyn is ide kezdett el járni.
– Az igen, ez ám a történet...
– Na, ugye, de most ne mozogj. Húzd ki magad! – utasított a nő.
Mrs Anderson feljegyezte magának méreteimet, majd utána elindult a boltjában ruhákat keresni. Elsőnek az elöl lévő ruhákat nézte végig, de nem talált semmi szemrevalót így hátrament.
– Gondolom, valami szép színesen legyen – szólalt meg a nő, a bolt másik végéből.
– Igen – válaszoltuk egyszerre Ashtonnal.
Mrs Anderson tovább kereste a megfelelő ruhát. Voltak ott pirosak, lilák, de rikító színűek is. Végül egy barack színű ruhával állt elénk.
– Szerintem ezt tökéletesen illik a kicsit sötétebb bőrödhöz. Gyere velem, próbáld fel! – Újból maga után húzott és a polcok mögött egy öltözőben kötöttünk ki. – Ez jó is lesz – mondta, miután felhúzta a cipzárt.
Körbefordultam kétszer, majd alaposan megnéztem magamat a tükörben. A mellemnél apró virág hímzések voltak, amik még jobban feldobták a ruha kompozícióját. A vékony pántot megigazítottam vállamon, majd pedig a "v" alakú dekoltázsra tévedt a szemem.
– Úgy érzem ez tényleg illik hozzám – feleltem, majd a térdig érő ruhán végigsimítottam a kezemet.
– Szerintem is, ez teljesen megfelelő, le is veszem. – Megpróbáltam lehúzni a cipzárt, de nem értem el, mellesleg Mrs Anderson kezem után kapott.
– Legalább mutasd már meg Ashtonnak, nézzük meg ő mit szól hozzá.
– Biztosan nem. Elég lesz egész este ebben mutatkoznom előtte, nem szeretném, ha már most látná.
Mivel Mrs Anderson akaratos volt a ruhák terén, nem maradhatott el a divatbemutató sem. Egy kicsit kínosan éreztem magamat a bolt vásárlói előtt – akik addig érkeztek, míg felvettem a ruhát.
– Mit gondol a fiatal Dorsey? – kérdezte Mrs Anderson, Ashtontól.
Tekintetét felkapta a telefonjából, és végigmért. A szeme kikerekedett, felállt és közelebb lépett hozzám.
– Na, ebben jól tudsz majd táncolni – mosolygott rám.
– Tessék? Én nem tudok táncolni.
– Miért hazudsz? Biztosan tudsz.
– Nem ismersz engem.
– Annyi a lényeg, hogy érzed jól magad és légy önmagad!
– Meglátjuk, de nem ígérek semmit.
~
– Hidd el, jó móka lesz!– Ashton lassan a vállamra tette a kezét és rám mosolygott. A kezemben volt a szatyor,amiben a gyönyörű ruha pihent.
Mrs Anderson mosolyogva intett búcsút, miután elhagytuk az üzletét. Újra keresztül mentünk a kis utcán, míg meg nem érkeztünk a járműhöz.
Beültünk a kocsiba, egyikünk sem szólalt meg egy ideig, de végül megtörtem a csendet.
– Lehet egy kérdésem? – fordultam a fiúhoz.
– Hajrá – válaszolta, miközben a mellettünk elhaladó kocsikat figyelte, hogy ki tudjon onnan állni.
– Egy kávézónál megállunk? Olvastam, hogy a városban van egy igazán jó hely, és az értékelésük is jó.
– Tudom melyikre gondolsz. Legyen! – Ashton meg akarta törni a csendet,ezért bekapcsolta a rádiót. Idő kellett ahhoz, hogy feloldódjak, de idővel sikerült. Főleg miután a kezem között foghattam a fekete kávémat.
~
– Drága, pici unokám. – Ahogy Ashton nagymamája belépett a házba, egyből a fiához ment. – Milyen szép sudár fiatalember lettél!
– Üdvözlöm Miss Dorsey. Allison Gnight vagyok. – A nő felé nyújtottam a kezemet, de ő nem viszonozta.
– Nem egy sovány csataló, ez tetszik. Ápolt arc és haj. Dolgos kezek, nincs műköröm. Hm, érdekes. Mellesleg szólíts Evelinnek, nem vagyok én olyan idős.
– Hogy vagy anyukám? Milyen volt az út? – kérdezte Mr. Dorsey.
– A nagyi Párizsban élt. Azért öltözik úgy, mint aki kifutón érezné magát – súgta Ashton a fülembe.
– Ez teszi igazán fiatalossá. Nagyon jól néz ki – válaszoltam.
– Szerintem ne várassuk tovább a sofőrt, induljunk is.
– Hogy micsoda? – kérdeztem halkan, miközben visszarántottam Ashtont az öltönyénél fogva.
– Na, igen, ezt még én sem tudtam. Eddig mindig itthon vacsoráztunk.
– Fiatal galambpár gyertek. Ne maradjatok le – szólt vissza Mrs Dorsey.
– Tudod jól, ha túlélem ezt az estét, akkor megöllek!
– Ha túléled! – mondta miközben előreengedett.
Egész úton csend uralkodott az autóban. Senki nem mert megszólalni. Én is csak az ablakon keresztül bámultam kifelé.
– Hölgyem – Ashton kinyitotta nekünk az ajtót, majd a kezét nyújtotta segítségképpen.
Elfogadtam, de valamiért kínosan éreztem magamat. Az étterem előtt mindenki minket figyelt. Nem csoda, hiszen egy fekete limuzinnal érkeztünk, és Ashton nagyszülei tényleg úgy néztek ki, mintha egy kifutóról szöktek volna el. De ami a legjobban zavart, hogy a hosszú sor ellenére mindenkit megelőzve mentünk be az étterembe.
Egy pincér azonnal a legnagyobb asztalhoz vezetett minket, ahonnan a kilátás is gyönyörű volt. Festmények lógtak a falakon és gyertyák foglaltak helyet az asztalok közepén.
Vörös szőnyeg vezetett végig az asztalig.
Ashton úriemberhez méltóan kihúzta előttem a széket, majd helyet foglalt mellettem.
– Parancsoljanak, az étlapot! – Mindenkinek adott egy menüt, végül pedig egy-egy pohár vízzel ajándékozott meg minket. Ezüst evőeszközök sorakoztak a tányérok mellett, előttünk pedig kristálypoharak édes nedűvel tölte.
– Köszönjük – mondtam. Csodálkozva néztem az étlapot, olyan ételek soroltak fel amikről szinte sohasem hallottam.
– Na és Allison mesélj magadról – kezdeményezte a beszélgetést Evelin, miután kiválasztotta mindenkinek ugyanazt az ételt.
– Nemrég fejeztem be a főiskolát marketing szakon. Szeretném folytatni azt, amit a nagyapám elkezdett.
– És ki a nagyapád? – kérdezte, miközben kezével megtámaszkodott az asztalon így közelebb kerülve hozzám.
– Ivan Gnight – feleltem. Viszont senki sem válaszolt, Mr. és Mrs Dorsey egymásra néztek és figyelték a legidősebb Dorsey reakcióját.
– Hiszen ő már nyugdíjba vonult – válaszolta néhány perc csend után.
– Igen, viszont a céget addig az egyik legrégebbi alkalmazottjára bízta, amíg én sorra nem kerülök.
– Pontosan mivel is foglalkozik ez a cég? – kérdezte Evelin.
– Szokott sétálni a városban?
– Tessék?
– Szokott sétálni? Vagy híreket nézni, olvasni?
– Nem igazán.
– Akkor már értem miért nem tudja. A nagyapámnak saját építkezési vállalata van. Érdekesebbnél érdekesebb épületeket, és furcsábbnál furcsább szobrokat épített. Mindig vannak ötletei, minden nap rajzol valamit.
– És ebből él meg? – szinte már nevetve kérdezte. Ideges lettem!
– Lehet, hogy önnek csak úgy sikerült az élet, hogy valahova beházasodott, de a nagyapám megépítette a saját birodalmát!
– Eléggé makacs vagy. Tiszteletet az időseknek!.Jobb lenne, hogy ha az unokám mellé egy tanult kislány kerülne, nem egy álomvilágban élő.
– Tudja, ha nem kéne itt lennem, akkor éppenséggel a barátnőmmel fedezném fel a világot, majd pedig folytatnám a tanulást! – Az asztal alatt elkezdtem összegyűrni a szalvétát, ezzel is visszafogva az indulatomat.
– Akkor menjél, hajrá! – mutatott Evelin az ajtó felé.
– Szerintem nem kéne ennyire elsietni a dolgokat – szólt közbe Marilyn.
– Semmit nem sietünk el – válaszolta Evelin. – Jobb lesz így mindannyiunknak.
– Tényleg? – A szemem felcsillant a boldogságtól.
– Igen.
Az ölemből a szalvétát az asztalra hajítottam és elindultam a kijárathoz. Végül megtorpantam és visszafordultam a családhoz, legfőképp Evelinhez.
– Még egy szóra. Érdekes, hogy zavarja a modorom, miközben ha jól tudom maga is ilyen volt régen, sőt talán most is. Felhagyott mindennel a szerelem miatt. Nekem is fel kellett hagynom mindennel egy kényszer házasság miatt. Szerintem eléggé hasonlítunk, de úgy látszik, egy magamfajta nőt nem akar az unokája mellé. Nem mintha annyira a szívem ügye lenne ez az egész menyegző.
Megfordultam és mosolyogva távoztam. Nagy kő esett le a szívemről,mikor kimondtam a szavakat.
A rejtett zsebemből elővettem a telefonomat, megnéztem mennyi pénz van nálam és leintettem egy taxit. Ahogy beszálltam a járműbe Ashton szaladt ki az épületből, de már késő volt. Már úton voltam vissza a birtokra. Hiszen nem tudtam máshova menni.