Annabell
Meredten nézek a telefonom kijelzőjére, amin anyám neve szerepel. Ethan zavartan pattan fel. Kérdőn nézek rá. Válaszul csak megrázza a fejét. Vajon mi lett volna a mondata másik fele? Magamra hagy ezzel a kérdésemmel. Frusztráltan túrok bele kócos hajamba. Nem akarom felvenni a telefont. Nem akarok hazamenni. Az alsó ajkamba harapok, aztán a hívást kinyomva a zsebembe rakom a telóm. Ethan után szaladok, akit a nappaliban érek utol. Leül a kanapéra, majd hátraveti a fejét és becsukja a szemét.
– Ethan, nagyon zavarna téged, ha pár napig nálad maradnék? – hüledezve kapja rám a tekintetét.
– Mégis miért tennél ilyet? – horkant fel, aztán felállva közelebb jön hozzám. Pontosan előttem áll. A bőrének illata buja gondolatokat ébreszt bennem, amitől érzem, hogy kipirul az arcom. – Anna, minden oké? – Zavartan vakarja meg a tarkóját. Elsőre nem jönnek ki szavak a torkomon. Nem akarok a tegnapi után anyámmal találkozni, viszont az, hogy Ethannél maradjak se biztos, hogy túl jó ötlet. Enyhén oldalra döntöm a fejemet. Becsukom a szemem. Amandához sem mehetek, mert a hétvégén pont vendégei vannak. Csalódottan fújom ki a levegőt. – Anna – mondja a nevem sürgetően. Az ő szájából másként hangzik a nevem. Lehet, hogy végre meg kellene szólalnom.
– Ha elmesélem, hogy tegnap mi történt, akkor nálad maradhatok legalább a hétvégére? Nem leszek útban! – teszem még hozzá. Nagyokat pislogva várom, hogy kiderüljön megment-e vagy a pokolba küld.
A kezét felemelve nyújtózkodik, végül a szemembe néz.
– Nem. Jobb, lesz, ha hazamész – mondja fejcsóválva. – Nem vagyok kíváncsi a történetedre! – vált érdesebb hangra. Tehát, ismét igazam volt. Ő egy eszméletlenül jó színész. Képes úgy előadni magát, hogy az ember elhiszi, amit mond. Elhittem, hogy azt mondja, valamit érez irántam. Ugyan, ne áltassuk magunkat. Én se érezhetek semmit iránta, nem hogy ő irántam. Ideje felébrednem.
– Tudod, azt hittem, lehet rád számítani, de mint a kamu barátnődként sem vagy tekintettel rám. Mondanám, hogy csalódtam benned, de hazugság lenne, mert sosem bíztam a szavaidban! – Valójában volt olyan pillanat, amikor ittam a szavait.
***
Újra a parkban sétálok. Az előbb, amikor kirohantam Ethan lakásából nem egészen gondoltam végig, hogy mi van rajtam. Nem emlékszem a tegnapra, de nála aludtam, az ő ruháit viselem. Amandát nem hívhatom fel. Nem akarok anyámmal találkozni, hallgatni a mentegetőzését. A kezembe temetem az arcomat. Mihez kezdjek?
– Csak nem egy Annát fújt erre a szél? – szólal meg mögülem egy kedves, mély hang. Megborzongtat. Erőt veszek magamon, mielőtt megfordulok, aztán egy mosolyt erőltetek magamra.
– Szia, Drake! – integetek neki. Meglepett, hogy pont erre járt és pont most futunk össze. A táncon kívül nagyon ritkán találkozunk az utcán. Tudtommal ritkán jár el otthonról, inkább az a bent ülős srác, aki szívesen olvas és teázik közben. Szereti a különlegességeket. Egyszer meghívott egy teaházba, ahol nagyon finom teákat ittunk, bár számomra nagyon szokatlan ízzel rendelkeznek. Az étlapon szereplő elnevezéseken nagyon jókat derültem. A kedvencem a mézes maci volt. Azt a délutánt nem nevezném randiznak, megbeszéltük, hogy mint barátok ülünk össze.
– Nem akarok tolakodónak tűnni, de mióta hordasz férfiruhákat? – nevet, közben megigazítja a fején lévő fejpántot, ami felszívja az izzadságot.
Ó, és rátapintott a lényegre. Ezt jó lesz kimagyarázni. Tekintve, hogy nincs öcsém, így azt nem hazudhatom, hogy véletlen az ő melegítőjét meg pólóját kaptam le a szárítóról. Pasi verzióban sem adhatom elő, mert az olyan lenne, mintha együtt élnék Ethannel. Fogok, de még nem tartunk abba a szakaszban. Kínosan gyűrögetem a póló alját. – Ne haragudj, igazából nem tartozik rám – mondja somolyogva. – Jössz a mai táncra? – kérdezi lelkesen. Az arcát barátságos vigyor lepi el. Csak most tűnik fel, hogy liheg és folyik rajta az izzadtság, ami teljesen átüt a világosszürke pólóján. Látja, hogy bámulom, ezért újra megszólal. – Ne haragudj, hogy ilyen izzadt vagyok, csak tudod, a hosszú távú futás kihozza az emberből – nevet.
– Nem, semmi gond. Tudom – mosolygom. – Sajnálom, de azt hiszem, ezt a szombatot kihagyom – továbbra is fent tartom a látszatot, miszerint minden oké.
– Megkérdezhetem, miért? – pislog nagyokat. Drake sosem tolakodó, ha erre azt felelem, hogy nem, akkor nem firtatja tovább. Mindig tudja, hogy meddig mehet el. Táncpartnerként néha próbál a barátom is lenni, de kissé elzárkózott voltam mindig is, hiszen ő is férfi. A férfiakról pedig meg van a véleményem. Ethan sem változtatott eddig rajta. Ő csak rátesz arra, hogy mennyire kiszámíthatatlanok.
– Nem szeretnék róla beszélni – nézek mélyen a szemébe. Megértően felsóhajt.
– Rendben.
A zsebemben rezegni kezd a telefonom. A szememet forgatom, de felveszem. Drake addig az óráját szemléli.
– Helló – köszönök morcosan.
„– Merre vagy?" – kérdezi sürgetően, köszönés nélkül természetesen. Mit lepődök meg. Újra felvette a bunkó stílusát.
– Mit érdekel az téged? – A hangomból érződik, hogy kezdek feszült lenni. Elegem van ezekből a hazugságból, meg abból, hogy Ethan-hez kell alkalmazkodnom.
– Anna – érinti meg a vállamat Drake. – Most megyek, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan hívj fel! – válaszul mosolyogva bólintok. Kedves tőle. Integet, aztán magamra hagy.
„– Ki van ott? Ki akar veled beszélni? Van egy másik faszid?" – hadarja és a végén el is neveti magát én meg csak pislogok. Köpni, nyelni nem tudok a szavaitól.
– Ethan, semmi közöd hozzá, hogy ki akar velem beszélgetni. Értsd már meg, hogy ez az egész csak egy megjátszás. Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, hogy mi van velem! – Ezután kinyomom a hívást. Tudnám, mit képzel magáról.
***
Büszkeségem félretéve, itt állok a lakásunk ajtaja előtt. Nem fogok anyámnak megbocsátani, igazából látni sem akarom, de nincs hol aludnom, így kénytelen vagyok hazajönni. Belenyugvóan döntöm előre a fejemet. Az órám szerint dél lesz nemsokára. Anyám biztos főz, vagy takarít mérgében.
Kattan a zár, belépek a folyosóra. Újra síri csend fogad, mint tegnap. Nem túl jó jel, bár talán nincs itthon és akkor ehetek meg fürödhetek anélkül, hogy össze kéne futnom vele. Azután bezárkózhatok a szobámba. Jó tervnek tűnik, ám a következő pillanatban csörgést hallok a konyhából, majd trappolás, egyre közeledik. Anyám könnyes szemmel ugrik a nyakamba és úgy szorít magához, mintha elraboltak volna. Nagyokat pislogva elmélkedek, hogy mégis mi lehet vele. Leordította a fejem, olyat mondott, hogy kefélek a tanárommal, most meg a nyakamba ugrik és elvárja majd, hogy megbocsássak. Nem kerültünk soha ilyen sziturációba, ezért mindkettőnket megvisel, de nem gondolhatja komolyan, hogy simán megússza. Eltol magától, a könnyeit kezdi el törölgetni.
– Anna, hát jól vagy! – von magához újra, de az én karom csak lóg a testem mellett, nem viszonozom az ölelését. Ismét elenged, majd mélyen a szemembe néz. Próbál hatni rám a tekintetével. – Hihetetlenül sajnálom, amiket mondtam. Gondolkodtam és rájöttem, hogy te soha nem tennél ilyet. Nem tudom, mi ütött belém, hogy elhittem ezt a mocskos pletykát – rázza meg a fejét. – Meg tudsz bocsátani nekem? – Finoman a kezébe veszi az enyém, aztán simogatni kezdi a kézfejem. Makacs vagyok és ezt ő is tudja. Nem könnyű megpuhítani a lelkem. Lágyan elmosolyodik. – Nem szólalsz meg – nevet. – Akkor jöjjön a meglepetésem, amitől biztos felragyog a szemed.
Dr. Noah Shorne
– Noah! – hallom meg a nevem, majd valaki kezét érzem a vállamon. Ezt a parfümöt megismerem. Jellegzetes kamilla és gránátalma keveréke. Ugyan nem tudom, a kettő, hogy megy egymáshoz. – Lenne kedve meginni velem egy kávét így hétfő reggel? – Felicity azóta érdeklődik irántam, amióta meglátott a folyosón. Sok más tanár, még láttam diákokat is, akik próbálkoztak nála. Simán elutasította mindegyiket. A hallottak alapján nagyon kedves, és jól végzi a munkáját. Az, hogy csinos nem kifejezés, mégsem az esetem.
– Otthon azzal kezdtem a napot, de azért köszönöm! – hárítok, de nem adja fel. Beharapja az ajkát, közben a göndör haját igazgatja. Bájolog, nagyon tetszeni akar nekem.
– Akkor kijön egy cigire velem? – biccent a kijárat felé. Hihetetlen ez a nő.
– Nem dohányzom – felelem egyhangúan. Nem akarom megbántani azzal, hogy konkrétan kijelentem, hidegen hagy. Reménykedem benne, hogy idővel veszi a lapot.
– Igazából én se, csak reméltem, ez által tudunk kettesben beszélgetni – mondja lebiggyesztett ajakkal. A piros magas sarkú cipőjét kezdi szemlélni. Kihívó, de nála nem meglepő, szereti, ha megnézik erre már rájöttem. Gyakran vesz fel rövid szoknyákat, és ugyan kivágott felsőt még nem láttam rajta, de mindig olyat választ, ami felül átlátszó.
– Értem. Viszont most mennék az előadásomra, ha nem akar mást – teszek egy lépést előre, de megragadja a zakóm alját. Felvont szemöldökkel nézek rá.
– Kérem, nem tegezhetnénk egymást? – kérdezi a szempilláit rebegtetve.
– Számomra túl személyes lenne, maradjunk meg a magázódásnál. – Megfogom a csuklóját és kiveszem a zakóm a kezéből. Áhítatva néz oda. Felsóhajtok. – Ne haragudjon! – mondom végül, majd nagy léptekkel magára hagyom. Őrület, hogy mennyire nem zavartatja magát. Tényleg ennyire vak, hogy nem tűnik fel neki az egyértelmű elutasításom? Feltétlen ki kell mondanom ahhoz, hogy tudatosuljon benne?
A folyosón némelyik diák susmog a hátam mögött, de amint bevetem a szúrós pillantásom, azonnal szétrebbennek. Bár tudnám, melyik kezdte el terjeszteni. Elintézném, hogy egyetemet kelljen váltania. Ha nagyon akarnám, ki is deríthetném.
A nap gyorsan eltelik, csak négy előadást tartottam. Fárasztó volt és ma valahogy bosszantott, hogy nem láttam Annát. Pénteken kezdték el a pletykát, aznap nem is jött át, szombaton és vasárnap sem. Haboztam, hogy felhívom, de úgy döntöttem, egyelőre nem zavarom. Hagyok időt neki. Beletelik pár napba, mire leülepszik a híresztelés.
***
Kedd reggel az első előadásom előtt végre meglátom Annát, ahogy besétál a terembe. Semleges az arca, ami azt sejteti, hogy gond van. Nála ilyen arcot még nem figyeltem meg. Figyeltem? Mi vagyok én, valami kuksoló? Gondolatban korholom magam. Leül az egyik lány mellé, akivel beszélgetni kezdenek, de Anna látszólag elég elutasító. A tekintete rám téved, ami megzavar, így azonnal a táskámban kezdek el kutakodni. Oldalra lököm a szemüvegtokot, a tollakat pöckölöm, a mappákat számolom, egy-kettő-három, majd újra felnézek. Micsoda balek vagyok. A tervem bevált, mert Anna... Várjunk, eltűnt. Csalódottan fújom ki a levegőt. Én üldözhettem el?
Jó lenne beszélni vele arról, folytatná-e a kutyasétát, mert azzal, hogy abbahagyta, csak beigazolódott másoknak, hogy kidobtam. Persze, ha folytatjuk, akkor olyan lenne, mintha nem hagynánk abba a kavarást. Jézusom.
***
A második előadás után Anna barátja, pontosabban kamubarátja indul meg felém látszólag elhatározottan. Tartása merev, tekintete szúrós. Kis taknyos hozzám képest. Lássuk, mit akar.
– Dr. Shorne, tudnánk beszélni kettesben? – teszi fel sürgetően a kérdést.
– Igen. Kövess! – Elindulunk a könyvtár egy részére, ahova ritkán járnak a diákok. Lerakom a táskámat az asztal melletti székre, majd keresztbefont karral nézem végig a gyereket. Zavart. Maga sem tudhatja, mit akar igazán. Együtt van Annával kényszerből, viszont emiatt más lányokkal nem feküdhet össze, pedig a hallottak alapján ő csak azt csinálta.
– Feltételezem, hallott a pletykákról – kezd bele, közben háttal a könyvespolcnak dől. Válaszul bólintok. – Tudom az okát, hogy miért jár magához Anna, így nem veszekedni hívtam el. – Erre is csak bólintok. – Viszont nem tesz jót a hírnevemnek, hogy azt is pletykálják, együtt vagyok egy olyan csajjal, aki megcsal. – Tehát erre akart kitérni. A hírneve fontosabb, mint Anna? Ezen meg sem lepődök.
– Mit várna tőlem? – nézek közben az órámra, lassan tizenegy óra.
– Tulajdonképpen ezzel nem tud mit kezdeni. Annyit akarok, hogy kerülje Annát, vessünk véget a pletykáknak. Nem érdekel, hogy azt fogják gondolni, igaz volt és most vége lett. – Az arckifejezése elárulja, hogy igenis zavarja a pusmogás a háta mögött. Nem tetszik neki, hogy Annáról ezt gondolják. A srác próbálja leplezni, de jó emberismerő vagyok, engem nem ver át. Gyengén, de elkezdett érzelmeket táplálni a lány iránt. Be kell, valljam, nem szimpatizálok Ethannel, nem akarnám Anna mellett látni.
– Nem maga fogja eldönteni, hogy milyen kapcsolatban legyek Annabellel. – A hangom érdes, és talán túl indulatos. Miért zavarna, ha meg kellene szakítanom vele a közelebbi kontaktot? Meg akarom ismerni, megtudni azt, amire gyanakszom.
A srác keze ökölbe szorul, a szemöldökét bosszúsan ráncolja. Ha máshol lennénk, és nem ezekben a szerepekben, kinézném belőle, hogy megfenyeget.
– Ez esetben Annával fogok elbeszélgetni – zárja le a beszélgetést. Legszívesebben megragadnám a flancos, drága ingénél és szépen megkérném, hogy hagyja békén Annát. Nem tehetem, így veszek egy lassú lélegzetet, amit bent tartok, míg a srác magamra nem hagy. Lendülettel engedem ki levegőt. Megszorítom a szék karfáját. Másik kezembe temetem az arcomat. Tehetetlen vagyok.