Megjátszott kapcsolat

8. fejezet

Annabell

Felegyenesedve a férfi felé fordulok, aki nem más, mint...

– Legközelebb jobban figyeljen oda magára! – vág közbe a gondolatmenetembe.

– Úgy lesz, és köszönöm! – hálálkodom a fejemet lehajtva. Szégyellem magam az utóbbi napokban történt szétszórtságom miatt.

– Igazán nincs mit! – válaszolja a kezét zsebre téve. Elegánsan öltözött férfi. Hiába a tanárom, és idősebb nálam jó pár évvel, attól még számomra is egy vonzó férfi.

Jaj, miket gondolok! Hirtelen megrázom a fejemet, mire értetlenül emeli rám a tekintetét. Szégyenlősen mosolyogva húzom ki magam, azután megigazítom a kontyba felkötött hajam. – Minden oké? – kérdezi kedvesen. Van valami abban a tekintetben, de nem tudok rájönni, hogy mi. Érdeklődés? Titkolt érzelem? Beleképzelem a dolgokat, vagy tényleg nem úgy néz rám, mint diákjára, hanem mint egy nőre?

Csendben állva nézzük egymást. Kezd kicsit zavarba ejtő lenni a helyzet.

– Egyedül volt moziban? Hova szaladt? – teszi fel váratlanul a kérdéseket.

– Nem, én a... – hirtelen nem találom a szavakat –, egy sráccal randiztam – válaszolok feszülten. Látja rajtam, hogy valami mégsem oké.

– A pasi hol van? – kérdezi meglepetten, komoly arckifejezéssel, és egyúttal kíváncsisággal a hangjában. Valójában nem tartozik rá, mégis megkérdezi.

– A moziban.

– Még nem ért véget a film? – A kezét kihúzza a zsebéből és a hajába túr, talán kellemetlenül érzi magát? Nem, ő csak nem akarhat találkozni a sráccal. Másképp nézne rám, ha tudná, hogy Ethannel vagyok?

– Hát, ezt... – sóhajtok fel –, nem akarnám fejtegetni, ha nem baj. – A táskám szíját szorongatom, annyira fura ez a helyzet. Nem számítottam erre a találkozóra.

– Hazavigyem? – szólal meg végül bátorítva és kedvesen somolyogva. Hálás vagyok, hogy nem faggat tovább.

– Nem akarom feltartani! – emelem magam elé a kezemet és finoman megrázom. – Hazatalálok.

– Ráérek! – nyújtja felém a karját, és én bizonytalanul, de odaadnám az enyémet, ám ekkor valaki elkapja a csuklómat, és magához von.

– Maga meg mit keres itt? – förmed Ethan Dr. Shorne-ra. Attól, hogy nem az iskolában vagyunk, még nem kéne egy nála idősebbel tiszteletlennek lennie.

– Nem hiszem, hogy meg kéne magyaráznom! – válaszol erélyes, mély hangon. – Annabell megbotlott, így elkaptam, hogy ne üsse meg magát, utána pedig váltottunk pár szót. – Kapkodom a tekintetem hol egyikre, hol a másikra, szinte szikrázik köztük a levegő. – Mégis milyen filmre vitte be, hogy a lány riadtan rohant ki? – kéri számon elég ingerülten. Talán mérges? Miattam? Miért? Ám igazából semmi köze hozzá, ezért nem is értem, miért bonyolódik így bele.

– Nem tartozom magának magyarázattal! – szorítja ökölbe a kezét Ethan. Mi a franctól ilyen mérges? Egyszerűen nem értem.

– Hagyjuk a dolgot! Vigyen haza! – fordulok a tanárom felé, de Ethan nem enged, erősen tart maga mellett, mintha a tulajdona lennék.

– Engedje el! – szól rá határozottan Dr. Shorne. Tekintetemmel kérem, hogy hagyja annyiban, amit sikeresen meg is ért, így egy belenyugvó sóhaj után kifújja a levegőt. Nem akarok balhét, egyedül ezért csinálok úgy, mintha engedelmeskednem kellene Ethan-nek. – Én most megyek, és Ethan! – Elhallgat egy pillanatra. – Ne bántsd őt!