Megjátszott kapcsolat

1. fejezet

Annabell

Régóta arra vágyom, hogy valamit megtudjak az apámról. Hiába minden próbálkozásom, édesanyám még azt sem hajlandó elárulni, hogy hol van, miért nincs velünk. Nem emlékszem rá, és gyakorlatilag semmit nem tudok róla. Ennek az álmomnak a megvalósítása lehetetlennek tűnik, de nem adom fel a reményt. Talán lesz alkalom, mikor rávehetem anyát, hogy legalább beszéljen arról, ami történt – elmélkedésem kopogás zaja töri meg. Sóhajtok.

– Szabad! – kiáltom, mire anyám egyből kitárja az ajtót, majd közelebb érve leül az ágyam végére, de előtte átrak egy ruhakupacot a fotelembe, amin még van egy kis szabad hely. Fintorogva pillant körbe a szobában, de nem szól egy szót sem.

Anyukám olyan, mintha a barátnőm lenne. Negyvenegy éves, elég fiatalon szült engem, de állítása szerint nem bánja. – Mit tehetek érted? Masszírozzam meg a hátadat? – ajánlom fel, miközben felpillantok a rajzlapomról. Szeretek alkotni, igaz, még nem annyira megy, de nem adom fel. Általában arcokat rajzolok. Mással is próbálkoztam, például tájakkal vagy tárgyakkal, de azok az alkotásaim nem tetszettek, nem is olyanra sikerültek, amilyenre számítottam. Megmaradtam az arcvonásoknál, amik kifejezik az érzéseimet. Ezt szeretném tökéletesíteni.

Amikor az anyukám összefogta a vörös haját, szembetűnőbbek lettek a vonásai. Nem értem, miért nem talál magának pasit. Mindig elegánsan öltözködik, nagyon ad a kinézetére, egy kellemes társ lehetne valaki számára. Az a valaki, szeretném, hogy az apám legyen.

Anyu szeret főzni, figyel a tisztaságra, nem szereti a rendetlenséget – emiatt alkalomadtán összeveszünk, mert az én szobámban mindig az van –, és szinte bármiről el lehet vele beszélgetni. Azóta nem volt senkije, amióta az eszemet tudom. Hogy lehetséges ez?

– Tudom... – köhint egyet, és az ujját tördeli. Van egy olyan érzésem, hogy nem kellemes témát akar felhozni. – Sokat beszélek erről, de tényleg szeretném, hogy találj magadnak egy...

– Pasit? – vágok a szavába felvont szemöldökkel. – Megint ez a téma? – sóhajtok fel hangosan. – Hónapok óta ezzel nyaggatsz! – Az asztalra ejtem a kezemben lévő ceruzámat, ezzel egy firkantást ejtve a művemen, amin több napja ügyködöm. – Jaj! Ne! Na, ezt ne! – Kétségbeesetten fürkészem, hogy menthető-e, de úgy látom, ez már nem. – Ezt nem hiszem el! – Kiakadva dőlök hátra a gurulós székemen. A férfi arcát elcsúfítottam. Tetoválással vagy heggel tudnám javítani, de nem olyanra terveztem, ezért hagyom a fenébe.

– Mi a baj? – érdeklődik anya nagyokat pislogva. Szemében látom az aggódást, de az okát nem tudom, és ez nagyon zavar. Miért akarja ennyire, hogy legyen egy barátom?

– Á! – kiáltok fel. – Semmi! – mondom a vállamat megrántva. – Napok óta ezen dolgoztam. – A fejem a már felhúzott térdemre hajtom. A rajz a legkisebb gondom, nem azért vagyok ingerült, hanem ettől a pasis témától.

– Sajnálom! – mondja őszintén, de a tényen nem változtat. – Mindenesetre – húzza ki magát –, találok én neked valakit! – Döbbenten nézek fel rá, de azonnal feláll és távozik a szobából, mielőtt bármit is tehetnék.

Megőrjít! Imádom, meg minden, de én tényleg megvagyok egyedül is!

***

Másnap reggel hangos csengőszó ébreszt fel. Én nem várok vendéget, tehát anyuhoz jöttek, vagyis alszom tovább. A csengő viszont nem hallgat el, így nyöszörgések közepette kimászok a meleg takaró alól. Tudnám, hogy anyu miért nem képes kinyitni. A faliórámra pillantva az időt nézem. Hét órakor ki a franc lehet? Felkapom a köntösömet és morcosan a bejárathoz ballagok. Ajtót nyitva egy nő fogad komor tekintettel, de amikor rám pillant, egyből mosolyra húzódik a telt ajka.