1.Fejezet
Anglia, London, 2019.09.30.
Sherlock izgatottan járó lábbal várta Johnt a foteljében ülve. Az a hír, ami őt felcsigázta, és boldoggá tette, a társát valamilyen szinten, biztosan el fogja borzasztani. Még a haja is égnek állt az örömhírtől, miszerint egy darabig nem fog unatkozni.
- PAPA! - hangzott egy kétségbeesett gyermek sikítása. Rosie volt. Éppen egy katica elől próbált eltotyogni. Félt a bogaraktól, valamint a rovaroktól.
John még nem volt otthon, ezért Mrs.Hudson volt az, aki megmentette a kislány életét, attól a csúnya, gonosz, szárnyakkal rendelkező, pettyes valamitől.
Sherlock halkan szusszant egyet ahogy a Baker Street 221B lakás ajtaja becsapódott. Megjött Dr.John H. Watson. Ki gondolta volna? Vásárolni volt. A kedvenc nyomozónk csak remélni tudta, hogy hozott neki disznófejet, a közeli hentestől.
John leverten, sárosan, és éhesen lépett be az ajtón. A szemei azonnal megakadtak a vidáman vigyorgó Sherlockon.
- Jawn! - szólt vidáman, miközben a hegedű vonóját forgatta a kezében. A hangszer ahhoz képest hogy régi, s van hogy órákat, vagy akár napokig van igénybe véve, egész jól bírta a strapát. Holmes vigyázott rá
John szusszant egy nagyot. Még a levegő is fáradt, levert volt körülötte.
- Nem. Sherlock... NEM! - mordult rá fáradtan a nyomozóra az orvos.
Sherlock összeráncolta a homlokát, és megjátszott értetlenséggel nézett a társára.
- Dehát még nem is mondtam el a nagy hírt! - dőlt előre az elegáns nadrágba bújtatott, hosszú lábaira. Szemeivel végigkövette John lépteit. Elemezte.
Wattson szó nélkül a konyhába sietett, majd undorodva felmordult.
- Már megint mit csinált?! - fordult vissza barátja felé Dr.Wattson. A konyhában égett műanyag, és romlott hús szaga terjengett... A mikróból pedig folyt valami ismeretlen, földöntúli anyag.
- Tápszert! - döntötte meg ártatlanul a fejét Sherlock.
- Tápszert... - képedt el John. Az folyna a mikróból...? Nahát! Az ismeretlen anyag, mégiscsak ismert! - És mondja... Az folyik a mikróból? - mutatott a fehér, itt ott picit rózsaszínes anyagra.
Sherlock minden figyelmét Johnra, és az elfuserált baba ebédnek szentelte.
- Nos... Az lett VOLNA. - a hangszer vonóját letette a karcsú derekú hegedű mellé az asztalra, majd hátradől és keresztbetette a lábait. John nem értette... "volna"? - Látom magán a tudatlanság nyomait... Tudja... Az úgy történt, hogy valahogy, véletlenül, belekerült a mára kijelölt tápszer adagba egy szemgolyó... És... Szétrobbant a mikróban!
John pislogott egy párat, míg Sherlock csak ártatlanul szemezett vele. Szemgolyó..? Rosie ebédjében...?
- És mondja... Nem tudja, hogy hogy is került bele az a bizonyos emberi testrész a lányom tápszerébe...? - Sherlock válaszul megingatta a fejét. John tehetetlenül morgott egyet, majd előszedve egy feltehetőleg tiszta konyharuhát, elkezdett takarítani. Ha Mrs.Hudson ezt meglátja, biztos a fülüknél fogva fogja velük kitakaríttatni az egész lakást a padlótól, egészen a plafonig.
- Jobb ügyet kaptam kézhez, mint hogy egy rakoncátlan szemgolyó gurulási útját számítsam ki... - Sherlock folytatta volna az izgalmas beszámolóját, de John csendre intette a őt.
- Várjon. Először... - most Sherlock tartotta fel az ujját, hogy elhallgattassa barátját. Ha ő így játszik, akkor Ő meg csatlakozik.
- Ez fontosabb a tusolásnál, John. Egy nagyon érdekes játszmába hívott bele minket Gavin!
-... Nem Gavin a neve...
- Biztos?
- Igen... - sóhajtott fel John, majd Elkezdte bepakolni a romlandó kajákat a hűtőbe. Sikerült a nyomozót rászoktatnia arra, hogy a kísérleti alanyokat, a nekik kijelölt helyre tegye, így nem kell félnie attól, hogy bacon helyett, emberi húst süt a tojáshoz.
- Mindegy. - érdeklődve megdöntött a fejét - Tudja, hogy ki az a Cheasepeaki hasfelmetsző?
- Valami Amerikai gyilkos... Nem? - pillantott hátra a válla felett barátjára John.
Sherlock bólintott, John pedig elfintorodott. Nem akarta elképzelni magát áldozatként. Márpedig aki azzal a bizonyos gyilkossal mer packázni... Annak ütött az utolsó órája.
Valahol tartott attól, hogy Sherlock ezúttal elront valamit, és mindketten odavesznek, hisz Rosamundot nem bízhatja arra, aki kiadta nekik a lakást...
-... Nos mit gondol? Igazán fincsi az agyamnak... Igaz? Egy olyan ügyet kapok, amit még az FBI sem tudott elintézni! - büszkélkedett Sherlock. Izgalmasnak találta az ügyet.
Dr.Watson felrezzent a képzeletéből, majd megrázva a fejét, a nyomozóra nézett.
- Érdekes... De először... Lefürdenék... Utána megbeszéljük a részleteket... - a szíve a torkában dobogott és érezte, hogy lassan az ebédje is oda fog jutni, ezért minél hamarabb a fürdő felé vette az irányt, hogy kitisztitsa a fejét.
Anglia, Cambridge. 2019. 09.30.
Egy fiatal lány fülében bömbölt a Queen. Bokacsizmája egyenletesen kopogott Cambridge főutcáján, miközben ő a mellette elhaladó, vagy épp az elsuhanó faleveleket tanulmányozta.
Alacsony volt... Úgy 165 centi lehetett. Barna haja, és zöldeskék szemei voltak. Ránézésre átlagos lány volt, de senki sem tudhatta, hogy éppen mi jár a fejében.
Enyhén loknis tincseibe belekapott a szél, ő maga pedig a bordó körsála mögé bújva nézelődött, a fekete, vékony keretes szemüvege mögé rejtett szemeivel.
Mennyi furcsa szerzet... - gondolta, majd zsebrevágta a fekete szövetkabátja zsebébe az áthült kezeit. Szeptember végét járjuk, így az időjárás meglehetősen szeszélyes hangulatban volt... Most úgy döntött, hogy hideget, és esőt hoz a lakosok nyakára.
Fiatal volt. Élvezte az életet, és valahol a középiskolát is. Most éppen haza tartott. Alig várta, hogy végre leülhessen, és játszhasson egy kicsit a gépén. Szerette a videójátékokat, főleg azt, amiben lövöldözhetett. Általában mindig ő nyert, kivéve amikor nem. Persze a vereséget pozitívan fogta fel. Egy jelnek vette, ami azt mutatta, hogy még van hova fejlődnie.
Mosolyogva nézett szét az utcán. Egyre kevesebb embert lehetett látni. Nem csoda, hisz jött a vihar.
Vidáman felszusszanva oldalra fordította a fejét, hogy jobban szétnézhessen. A szél, egy kósza, az ősz színeiben pompázó levelet lökött az arcába. így inkább vissza is bújt a sálja mögé, még mielőtt valaki felismerné.
Anglia, Cambridge egy eldugottabb részén.
Egy negyvenes éveiben járó nő vérfagyasztó sikoly töltötte be a házat. A halott férje mellé lökte a leendő gyilkosa, majd rávetette magát, és leszorította a kezeit. A műanyag ruhának hála, nem szennyeződött be a kedvenc öltönye. Kikötötte a nőt a kanapé lábához, majd szétnézett a nappaliban. Egy olyan tárgyat keresett, amivel a padlóhoz tudja szegezni a keservesen síró nőt, aki a férje vérében feküdt. A gyilkos jogosnak tartotta a tettét, így még jobban élvezte a történéseket.
- Maguk nem valami jó emberek, Mrs.Reed... - mormogta oda teljesen nyugodt hangon, miközben felkapta a kezébe a kandallónak támasztott, kihegyezett vasrudat. - Sok embert bántottak már... - nyugodt szívvel igazítgatta a gumikesztyűjét, majd a nő mellé sétálva, marokra fogta a gyilkos fegyverét, és a nő feje felé emelte. Pontosabban a két szemöldöke közé tartotta. A nő könyörögve hebegett-habogott a férfinak, majd szóba hozta a lányát.
- Van egy lánya? - érdeklődött az érzéketlen gyilkos. - Hol van most?
A nő szája sarka megrezzent, és lefelé görbült.
- Ha-hazafele tart... Kérem... - könyörgött tovább. Olcsó húzás volt felhoznia a gyerekét. Eddig se nagyon törődött vele. Ahelyett, hogy a műanyag védőferszelelésbe öltözött férfi szíve meglágyult volna, erősebben markolta a piszkavasat, mint eddig.
A gyilkosunk kedvesen elmosolyodott, majd lenézett a nő szemeibe.
- Ne aggódjon... Majd gondját viselem. Ígérem! - mosolyogva biccentett egyet, majd teljes erejéből átszúrta a nő fejét, aki ezek után megszűnt létezni.
Nos... Szerintem ki kell hogy tegyek egy figyelmeztetést a fülszöveg alá._. Azért remélem tetszett!