Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött ez az egész zagyvaság, ami elöl legszívesebben Kínáig menekülnék, viszont egy biztos. Ha sosem részegedem le és vallom be Milánnak, hogy szerelmes vagyok belé, most nem itt tartanék.
Ahhoz, hogy nagyjából ti is megértsétek, mi is a bajom, elmesélek egy kis történetet.
Egyszer, nagyon régen egy roppant naiv lány megpillantott egy roppant jóképű fiút, és mint az szokás, egyből belezúgott. Természetesen erről csak a legközelebbi barátainak szólt, holott ha időben megbeszéli a tényeket egy idősebb személlyel, talán nem süllyedt volna eddig. Hónapok, aztán évek teltek el. A lány figyelte a fiú minden egyes lépését, és annyi mindent tudott róla, amennyit még önmagáról sem.
Történt aztán, hogy a lány barátai bemutatták őket egymásnak. Jobban mondva sosem mutatták be őket egymásnak, csupán úgy hozta a sors, hogy pár óra erejéig bent ragadtak egy büdös és koszos pincében. Felfedezni mentek le oda. Először a lány, aki megunta, hogy a barátai semmi figyelmet nem szentelnek rá, utána a fiú, aki észrevette, hogy valaki tilosban mászkál egy ismeretlen háznál. Megállt a pince bejáratánál, és cukkolni kezdte a lány.
− Mit keresel te itt? – kérdezte egy magabiztos mosoly kíséretében.
A lány a hangra megpördült a tengelye körül, s ha nincs ott a korlát, biztosan hátraesik a megmaradt lépcsőfokokon, és kitöri a nyakát.
− Csak nézelődni jöttem le. Egyébként sem vagyok kíváncsi a pince-szörnyekre – dadogta összevissza, hol a fiúra, hol a háta mögött meglapuló sötétségre pillantva. A fiú láttán a szíve picit megremegett, de a félelem, hogy ez a srác képes lenne őt bezárni egy ilyen helyre, elűzte a gyengédséget.
Anélkül, hogy további felfedezést tenne lent, felszaladt a fiúhoz, készen arra, hogy kimasírozzon a helyiségből.
− Hova, hova? – állta el a fiú az útját, s mivel a lépcső és a bejárat elég szűkös volt, elég volt a testét használnia, hogy eltakarja a kifelé vezető utat. Csibészkés mosoly kúszott az arcára, miközben a lány fölé magasodott, és látta a félelmet végigcikázni a vonásain.
− Most komolyan ezt fogod csinálni? – kérdezte a lány kissé rettegve, megpróbálva alrébb lökni a fiút, azonban minden próbálkozása kudarcba fulladt.
− Most komolyan letapiztál? – vonta fel tettett ártatlansággal a szemöldökét a fiú, hitetlenkedve nézve végig azon a ponton, ahol a lány kezei pár másodperccel ezelőtt pihentek.
− Engedj ki! – engedte el a szavakat a lány a füle mellett, és egy hirtelen megindulásból nekirontott a srácnak. A srác nem számított a váratlan mozdulatra, ennek ellenére időben észbe kapott, és egyik kezével megragadta a lányt a derekánál fogva, a másikkal pedig becsapta az ajtót maguk mögött. Egy hatalmas supp, és a deszka, amely zárként szolgált kívülről, mindkettejüket bezárta.
− Ugye nem? – szólalt meg a lány remegő hangon a faajtót bámulva. Kész képtelenségnek tartotta, hogy egy ilyen sötét helyen érje a halál, ahol talán hónapokba is telhet, mire megkapják a holttestét. – Te most komolyan bezártál minket ide? – fordult a fiúhoz, aki először ugyanolyan meglepetten figyelte az ajtót, majd eleresztve a lányt egy bárgyú mosolyt villantott rá.
− Nézd a jó oldalát! Legalább nem vagy itt egyedül – vont vállat, ezt követően előkapta a mobilját, hogy némi fénnyel megkeresse a villanykapcsolót. Már, ha van ott egyáltalán villany.
− Hé, engedjenek ki! – esett a lány az ajtónak, és eszeveszetten kezdte el ütni. Sehol semmi. Abban az órában egyetlen léleknek sem fordult meg a fejében, hogy a pince felé sétáljon.
− Hagyd abba! Senki sem fogja meghallani a jajveszékelésedet – vetette oda a srác a lépcső aljáról, és azzal egyidőben megnyomta a kapcsolót a falon.
Gyenge fény világította be a helyiséget, ami tényleg olyan gyenge volt, hogy bármelyik percben kialudhatott volna. A fiú körbevezette tekintetét a szobán. Az egyik távolabb eső sarokban öt hordó pihent, a másikban egy irtó régi szekrény, amelyet itt-ott megevett már a szú. Valahol középen pedig egy kanapé kapott helyet, amelyre egy viharvert, kosztól szürke, de amúgy barna pléd volt terítve. A falakon elvétve mászkált egy-egy ronda csotány, és a plafont is beterítette a penész, de végső soron, nem is olyan vészes.
− Nincs térerő! – sietett le a lány reszketve. Nem akart átmenni hisztis pébe, de utálta a sötétet, és félt a bezárt helyektől is.
− Ülj le ide! – veregette meg a kanapét maga mellett a srác. – Minden reggel lejön ide Fanni apukája, hogy bevigye a napi bor adagját – pillantott a hordók irányába.
− Reggelig még sok van – suttogta a lány, majd beletörődve ő is leheveredett a kanapéra, kicsit messzébb a sráctól.
Csak most, hogy ismét közel került hozzá, tudatosult benne, hogy alig pár perccel ezelőtt a fiú megérintette őt. Kirázta a hideg a tudatra, és igyekezett ezt az érzést valahova jó messzire száműzni az elméjében. Egyáltalán nem hiányzott, hogy egy ilyen helyen veszítse el az eszét.
− Szóval, hogy hívnak? – szólalt meg némi csend után a fiú.
− Bianka – felelte a lány. Nem tudta, hogy rákérdezzen-e az övére, elvégre ő minden lényeges infót kiderített már róla.
Látva, hogy a lány nem kérdez vissza, a fiú folytatta.
− Engem Milánnak – mondta egy torokköszörülés közepette.
− Tudom – csúszott ki a lány száján meggondolatlanul. Jól meg is dorgálta magát emiatt.
− Tudod? – kapta felé a fejét a srác.
− Igen. Téged mindenki ismer – dőlt hátra a lány, kezeit karba fonta, és kieresztette az addig bent tartott levegőt.
− Mindenki, főleg te – eresztett meg egy csibészkés mosolyt a srác.
− Főleg én? – vonta fel a szemöldökét a lány. Nem igazán értette a hangsúlyt a szavakban, és nem akarta, hogy valaki, nem mellesleg az a srác, akibe bele van bolondulva, hülyének nézze.
− Szerinted nem tűnt fel, hogyan néztél rám minden alkalommal, amikor elmentünk egymás mellett a suliban?
− Hogy néztem rád? – háborodott fel a lány, ültében a srác felé fordulva.
− Mint aki eszeveszetten sóvárog utánam – hajolt vészesen közel a srác, hogy forró lélegzete keveredett a lányéval, a szavakat úgy ejtve ki, mintha legalábbis varázsigék lennének.
A lánynak tátva maradt a szája. Még jómaga is érezte, mennyire kitágultak a pupillái, és mennyire felgyorsult a szívverése. A torkán ragadt minden szó, de legalább nem kezdett el tátogni, mint egy partra vetett hal.
− Útban az egód! – vetette oda végül meghökkenve. A semmiből jött vakmerőségétől hirtelen melege lett. A fiú még mindig figyelte őt, látta a szeme sarkából.
− Hát, persze! – nevetett fel szórakozottan a srác, és kényelmesen hátradőlt a kanapén. – Szóval, merre tovább?
− Merre tovább? – ismételte meg a lány a kérdést, mert nem értette pontosan, mit takar.
− Egyetemre. Maradsz itt, vagy egy távolabbi városba sietsz?
− Még nem tudom – sepert le egy cérnaszálat a pólójáról.
Bár a hirtelen témaváltás nem kissé meglepte, vette az adást. Egyiküknek sem fogott volna jól, ha az esetleges sóvárgásról kezdenének el beszélgetni. Helyette a továbbtanulás rendesen megtette a hatását. Elterelte a gondolatokat a felesleges érzelmekről. Ezeknek semmiképp sem itt volt a helyük.
− És te? – tördelte az ujjait a lány, a srác felé sandítva.
Milán egy évvel volt nagyobb Biankánál. Kíváló kosárlabdajátékos múlttal rendelkezett, ezért nem kétség, hogy valamelyik sportakadémiára megy tovább. Mi több, jutottak már egy pletykák a lány fülébe, hogy a suli utolsó meccsén igen fontos személyek is részt vettek. Mint például akik a Budapesti Sportakadémiát képviselik.
− Még nem döntöttem – meredt maga elé a srác, mintha erősen elgondolkodott volna valamin.
− Értem. Honnan ismered Fannit, egyébként?
− Tizedikben mi rendeztük az összerázót a gólyáknak, és ott ismerkedtem meg vele. Te akkor még nem voltál itt, ugye?
− Nem. Később költöztünk ebbe a városba, kilencedik második féléve környékén.
A fiú intett egyet, mint aki felfogta, majd csend telepedett a helyiségre. A lány folyamatosan az ajtót leste, és felfigyelt minden egyes motoszkálásra, hátha valaki mégis arra jár. Azonban senkinek sem fordult meg a fejében. A barátai nem kereshették, elvégre fel sem figyeltek arra, hogy egyáltalán ott volt. Már bánta is, hogy eljött erre a hülye nyár végét jelző bulira, és nem ült inkább otthon egy csésze forró tea és könyv társaságában. Jobban kedvelte a fiktív világokat, mert ott legalább nem éri semmi csalódás az embert, és minden főszereplőnek van legalább egy legjobb barátja, aki nem hagyja, hogy baja essen.
Ehelyett napról napra a valóságban kellett élnie, és rájönnie arra, hogy egyetlen igaz barátja sincs, a szerelmi élete siralmas és lassan a magány is eluralkodik rajta. Ha valami jó hírt kapott, az édesanyján kívül senkit sem érdekelt igazán. Úgy tűnt, mindenki túlságosan el van foglalva mással, és az ő élete eltörpül a másokéval szemben. Bántotta a tény, s talán emiatt zárkozott be, és kerülte a társaságot.
− Kérsz egy kis bort? – emelt le a fiú a melletük lévő polcról egy üveg bort.
Nem volt nehéz kinyitni, lévén, hogy petpalackba csomagolták, és elég gyengén csavarták rá a kupakot. Simán kinyitotta, és beleszagolt, ne legyen avas. Jó illata volt, ezért miután a lány intette, hogy nem, kösz, meghúzta.
− Jól felmelegít – nyújtotta át az ellenkezés ellenére, mire a lány beadta a derekát, és ivott egy kortyot.
Az ital nagyon édes volt, és erősen kívántatta magát. Ráadásul eléggé fázott, főleg a lába és keze. Ivott még egy kortyot, és még egyet, egészen addig, ameddig érezni nem kezdte, hogy zsibbad a nyaka, majd a combja. Felállt, csakhogy csináljon valamit, és elkezdte szemügyre venni a szekrényen pihenő tárgyakat. Többnyire régi dohos könyvek, evőeszközök, poharak és még egy üveg bor. A kezében tartott üveget ismét a szájához emelte, hiába érezte, hogy lassan forog vele a világ.
− Megiszod az egészet? – kérdezte a fiú a kanapéról. Szórakoztatta a látvány, ahogy a lány igyekszik legyűrni a kábultság kezdetleges jeleit, és erősen koncentrál megtartani az egyensúlyát.
− Tudod, mindig éreztem valamit irántad! – fordult hirtelen szembe a lány a fiúval, és egy harmatgyenge mosolyt villantott. Kezében a petpalackkal hadonászott. Fél üveg odalett, és azt sem tudta, mikor ivott belőle ennyit. – Az első perctől fogva, ahogy megláttalak a gólyabál rendezése közben, valami ott matatott bennem.
A fiú összevonta a szemöldökét. Láthatólag nem értette a hirtelen kitörést, azonban valamiért megállítani sem akarta a szóáradatot. Kíváncsi volt, mire akar kilyukadni a lány.
− Tudtad, hogy ahányszor feltűntél a büfében, minden lány sóhajtva olvadozott már csak a látványodtól is? Azt hittem, ilyen csak a filmekben létezik. Ezek szerint tévedtem. – Egy halk kuncogás és fel-alá járkálás követte a monológot. – Megláttalak, és azt mondtam, hűűű, ilyen nem létezik! Rengeteget kérdezősködtem felőled olyan emberektől, akiket mindketten ismertünk. Tőlük tudtam meg, hogy hívnak, melyik évfolyamba jársz, van-e barátnőd és a többi. Hű, nem is tudom, hogy volt merszem ennyi mindent kérdezni! Tuti elárultam magam!
Újabb kuncogás, ám ezúttal megállt a szekrénynél, és a fiúhoz fordult, aki a kanapéról először mosolyogva, majd egyre komolyabban nézte őt.
− Ahogy teltek a napok, egyre jobban belemerültem a világodba. Nekem már az is rengeteg örömöt jelentett, ha egy nap legalább egyszer láthattalak. Persze, nem tagadom, hogy minden egyes alkalommal irtó zavarban voltam a közeledben, és minden egyes alkalommal beleremegett a térdem, hogy komolyan attól tartottam, elfelejtem, hogy kell járni, de ezek voltak a napjaim fénypontjai.
A fiú felemelkedett, és előre dőlt. Könyökét a térdére támasztotta, és összekulcsolta az ujjait. Onnan követte a lány minden egyes mozdulatát. Sejtette, hogy a részegség beszél belőle, mégsem mert közbeszólni. Hülyeségnek tartotta, hogy elrontsa a pillanatot, amelyben a lány kitárja előtte a szívét. Valószínű holnapra úgysem emlékszik majd semmire, szóval kár a gőzért.
− Elvetted az eszem! És utáltam magam amiatt, hogy ilyen gyengévé tettél. Én soha nem voltam gyenge! Mindig erősnek mutatkoztam mindenki előtt! És utáltam, hogy ezzel az érzéssel egyedül küzdöttem. Te soha semmit nem sejtettél, és míg a barátnőimmel nyíltan flörtöltél, addig hozzám egyetlen sziát sem intéztél.
− Szerelmes vagy belém? – kérdezte a fiú egyenesen a lány szemébe nézve. A lánynak végre elakadt a szava, kezei erőtlenül hulltak a teste mellé.
− Igen! Vagyis nem! Határozottan nem! – felelte először dadogva, majd kissé összeszedettebben. Akkor eszmélhetett rá, hogy még mindig a boros palackot szorongatja, mert egy határozott mozdulattal a földre dobta, és lépcsőhöz sietett.
Totál leégette magát a srác előtt, és ezt a szégyent soha nem mossa le magáról. Most már csak remélni tudja, hogy holnapra minden elfelejtődik, és ők ketten soha többet nem találkoznak egymással. Leheveredett az egyik lépcsőfokra, kezével átölelte a térdeit, és rájuk hajtotta a fejét.
A fiú csendben maradt, habár lassan benne is kérdések fogalmazódtak meg. Nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, elvégre eddig soha senki nem vallott neki szerelmet.
− Nem haragszom – állt fel végül a srác, és odasétált a lány elé. A lány felpillantott, és mintha megkönnyebbült volna, amikor látta, hogy a fiú komolyan gondolja a szavakat, nem mellesleg semmi apró gonoszság nem lapul a tekintetében.
Lehet, hogy a részegség tette, vagy a tudat, hogy holnaptól talán soha nem találkoznak többet, de a lány felpattant, és amolyan egyszer élünk stílusban száját a fiú szájára tapasztotta. Saját magát is meglepte a váratlan mozdulat, viszont megmagyarázhatatlanul jól esett. A fiú pár másodpercig kővé dermedt, majd kezeit a lány arcára csúsztatta, és óvatosan, mintha attól félne, hogy valami rosszat követ el, megcsókolta őt.
A csók lassan és édesen kezdődött. Apró pillangokat ébresztett fel a lányban, amelyektől jóleső borzongás futott végig a gerince mentén. Az elméje legmélyén sejtette, hogy ez hatalmas hiba, és minden valószínűséggel holnapra mélységesen megbánja a tettét, de nem akarta elengedni őt. Mi több, egyre többet és többet akart érezni belőle.
A csók elmélyült. A fiú nyelvével szétfeszítette a lány ajkait, amelyek, mint egy virág, úgy nyíltak szét neki. Szenvedély és forróság váltotta fel az óvatosságot. A fiú kezei a lány derekára vándoroltak, hüvelykujjával a lány pólója alá jutott, és simogatni kezdte a bőrét, amivel automatikusan közelebb húzta magához a lány testét.
− Semmi érzelem! – szakította meg a lány a csókot, a fiú szemébe nézve. Nem akarta, hogy a szűzességét egy ilyen helyen veszítse el, viszont ha nem szól semmit, talán a fiú észre sem veszi, hogy szűz. És az erejét vevő vonzódás túlságosan erős volt ahhoz, hogy megálljt parancsoljon neki. Akarta őt, minden porcikájával kívánta, itt pedig senki sem zavarhatta meg az intimitásukat.
A fiú beleegyezésül újra megcsókolta a lányt, és nem eresztve őt egyetlen másodpercre sem, a kanapéhoz vezette. A csókok gyengéddé váltak, miközben finoman a kanapéra fektette a lányt, és fölé magasodott. Amikor a testük összeért, érezni vélte a lány erős szívverését és testének remegését.
A lány ujjai bebarangolták a fiú hátát, és bejutottak a pólója alá. Forró bőrének tapintásától jóleső melegség járta át, és volt valami abban, ahogy a fiú teste ránehezedik. Valami kellemes bizsergés, amit soha addig nem tapasztalt. Az illata körbeölelte őt, és biztonságról árulkodott.
A fiú a lány állát, majd nyakát hintette be csókokkal. A lány torkából egy jóleső sóhaj szakadt fel, amikor a fiú ujjai végigmaszíroztak a mellén, le a derekán, egészen a combjáig. Ott megemelte a csípőjét, és egy magabiztos mozdulattal előre simult, amivel elérte, hogy a lány leggyengébb pontjára fejtsen ki nyomást. A lány szemei fennakadtak, és akarata ellenére átkulcsolta lábával a fiú derekát, csakhogy még közelebb kerüljön hozzá.
A kanapén épp egy annyi hely volt, hogy változtassanak a pozíción, és most a lány kerüljön felülre. Lovaglóülésben ült a fiún, és el sem hitte, hogy ő, Fazakas Bianka, az örök visszahúzódó jókislány ilyesmit tesz azzal a fiúval, akibe eszeveszetten belezúgott alig pár hónap leforgása alatt, és akiről hiába tud annyi mindent, attól még úgyis ismeretlen marad a számára. Talán csak egy lesz az egyéjszakás listáján, talán soha többet nem találkoznak majd, és ez az éjszaka semmit sem fog jelenteni neki. Mert hiába mondta, hogy érzelmek nélkül, benne igenis dúltak az érzelmek. Szerelem, vonzódás, vágyakozás és... csalódás.
Lehajolt, hogy megcsókolja a fiút, és elűzze az elméjéból a lelkiismeretfurdalás minden apró jelét. Csak élvezni akarta a pillanatot, mert ki tudja, lesz-e még valaha része ilyesmiben, s ha már úgy sem képes kiverni a fejéből Milánt, legalább egy éjszaka emléke legyen örökké vele.
A fiú felhúzta a lány pólóját, és végigsimított a gerince mentén. Élvezte, ahogy az érintése nyomán a lányt kirázza a hideg. A lány csípője előre mozdult, és egy nyögés hagyta el mindkettejük száját. Bianka nem tudta, jól csinálja-e, elvégre ilyesmit csak a filmekben látott, viszont amikor a fiú nem engedte, hogy abbahagyja a mozdulatsort, szinte biztosra ment abban, hogy nem csak belőle vált ki elmondhatatlan mámort.
Innen viszont teljes képszakadás következett. Nem emlékszem, hogy mi történt azokban a percekben, és sajnos Milánnak sem állt szándékában segíteni a helyzetemen.
Arra ébredtem, hogy kinyílt a pince ajtaja, és fény áradt be, amely majdnem kiégette a retinámat. Utána egy alak rajzolódott ki a fényben. Ahogy közelebb sétált, egyből felismertem a bácsikámat.
Először nem fogtam fel, mi történik. Egy egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkas préselődött a hátamnak. Rajtam pihent a pokróc. Gyorsan felemeltem, mert valami rémlett, csak éppen hiányoztak emlékek. Elég fontos emlékek, ami azt illeti. A pólómon kívül, ami a kanapé karfáján hevert, minden rajtam volt. Nem tudtam, hogy nyugtasson ez a tény, vagy inkább félelemmel töltsön el, elvégre Milán pólója is ott lapult az enyémnél. Villámgyorsan felültem, a plédet a testem elé tartva. Csak akkor jöttem rá, hogy a bácsikám is ott van, amikor egy hatalmas vigyorral az arcán megköszörülte a torkát.
− Apád és anyád már a fél várost átkutatta érted. Jobb lenne, ha most azonnal feljönnétek – intett a mögöttem lassan felemelkedő fiú irányába is, majd magunkra hagyott minket.
Az agyam még mindig ködös volt, és hasogatott. Ekkor akadt meg a tekintetem a földön lévő boros palackon. Ittam. Jó sokat. Az emlékek egy része lassan visszatért, és futótűzként árasztotta el a fejem. Te jó ég! Én csókoltam meg Milánt! Tudtam én, hogy nem szabadna innom! Hisz a kiránduláson is szófosás lett a vége. Ez viszont sokkal borzalmasabb!
Felé fordultam, csakhogy megbizonyodjak, nem álmodom, mert ilyesmit biztosan csak álmodni lehet. Kész képtelenség, hogy velem megtörténjen.
Valószínű észrevette az arcomra kiülő pánikot, mert mélyen beszívta a levegőt, és lágyított a vonásain.
− Semmi érzelem. Így szólt az egyezség – mondta rémesen nyugodtan.
− Igen. Egyszeri alkalom volt, semmit nem számít – adtam hangot a fejemben kavargó gondolatoknak, ám a a hangom olyan vékony volt, és úgy remegett, mint a nyárfalevél. – Senkinek sem szólhatsz róla! – tettem hozzá, miközben elvettem a pólómat, két mozgásból belebújtam a puha anyagba, és felálltam.
Milán nem szólt semmit, hanem némán ő is magára kapta a pólóját, és felpattant a kanapéról.
− Mellesleg, csak megjegyzem, összevissza karmoltál! – suttogta a fülembe a távozása előtt, mire engem elöntött a totális szégyen.
-------
Sziasztok!
A mai nap egy olyan történettel állok elétek, amelyet régóta irogatok, csiszolgatok, és amely eléggé fontos a számomra. Fogadjátok nagyon sok szeretettel, és véleményeket szívesen várok!
xx