Egyetlen [BEFEJEZETT]

H U S Z A D I K

Hangok keltettek. Jobban mondva egy nagymama kétségbeesett hangjai voltak ezek.

− Betörtek hozzánk, Miska! – kiáltotta, és elképzeltem, ahogy a fejéhez kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen. – Milánka! – nyitott be hirtelen, mire Milán villámgyorsan a fejemre dobta a takarót. Addig a pontig halvány lila gőzöm sem volt, hogy ébren van. – Betörtek hozzánk! Hívd gyorsan a rendőrséget!

− Senki nem tört be hozzánk, nagyi! – sóhajtott fáradtan Milán. – Véletlenül én hagytam úgy az éjjel!

− Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – hárult most nagyi haragja a fiúra, aki mocorogni kezdett mellettem. Eközben én csendesen hallgattam, levegőt is félve vettem, nehogy rájöjjenek, hogy ott vagyok Milán ágyában, és mindemellé a fiú ruháit is viselem. Basszus! A ruháim!

Az ajtó becsapódott, a következő pillanatban pedig a takaró is lekerült a fejemről.

− Ez meleg volt – fújtam ki a bent tartott levegőt, mire a fiú ravaszan elmosolyodott.

− Nehéz lesz téged kicsempészni – mondta, szemei pimaszul csillogtak a halovány napfényben.

Milán szobája valahol északon feküdt, ezért számolnom kellett azzal, hogy nem sok napsütésben lesz részem az elkövetkezendő percekben, ameddig felöltözök, és kimassírozok, lehetőleg láthatatlanul, a lakásból. Az államig húztam a takarót, és a plafont tanulmányoztam.

Az éjszaka ráébresztett valamire. Igaz, hogy Milánnal sosem voltam együtt, és habár valamit csak érez irántam, az nem olyan erős, hogy igazivá varázsoljuk, ettől függetlenül tiszta szívemből örülök, hogy ő az első szerelmem, aki az utolsó percben is vigyázott arra, hogy ezt az érzést ne zúzza porrá. Habár néha irtó közel állt hozzá.

− Köszönöm! – suttogtam. Milán rámnézett. Nehezen esett le neki a tantusz.

− Jobb ez így! – hajolt közel, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd felkelt, és belebújt egy melegítőnadrágba.

Ameddig a pólója után kutatott, volt alkalmam szemügyre venni szálkás testét, napbarnította bőrét és enyhén látszódó hasizmait. Nem volt egy kigyúrt alak, viszont mégis egy piszkosul vonzó kilátást biztosított minden adandó alkalommal. Amúgy is utálom a túlságosan kigyúrt, szinte már tökéletes alakú pasikat. Mellettük kisebbségi komplexusom támad, és menekülőre fogom.

A könyökömre támaszkodtam, onnan kémleltem a széken pihenő ruháimat.

Habár az éjszaka voltam olyan bátor megszabadulni a felsőmtől, mostanra ez a bátorságom elszállt, és a helyét a szégyenlőség vette át. Eszem ágában sem volt egy szál melltartóban járkálni Milán előtt. Akárhogy vesszük, a lányi büszkeségemnek még nem kelt lába.

Milán észrevette, hogy erősen stírölők egy pontot, mire ismét villantott egy csibészes mosolyt, és a mutatóujjára akasztotta a blúzomat. Épp megszólaltam volna, amikor visszadobta a darabot a székre, és visszamászott hozzám az ágyba, anélkül, hogy bebújna a takaró alá.

− Tudod, kedvem lenne még lustálkodni kicsit, de a nagyim, mint láttad, teljesen ki van akadva, és nem kockáztatom a golyóimat – mondta egyenesen a szemembe. Éreztem, hogy a legeslegutolsó lábujjamig vörös leszek.

− Ne csináld! – löktem meg a vállát rosszallón.

− Mit? – ráncolta a szemöldökét értetlenül, és egymás után tette a mutató- és középsőujját felfelé a takarón, vészesen közelítve a mellkasomhoz.

− Barátok vagyunk. Tényleg – nyomtam meg az utolsó szót, és leütöttem a kezét magamról. – Nem viselkedhetsz többet úgy, mint aki el akarja csavarni a fejem. Megegyeztünk! – fenyegettem meg, szúrós pillantással jutalmazva.