Egyetlen [BEFEJEZETT]

H A R M A D I K

Szomorúan sétáltam végig a folyosón. Körülöttem nyüzsögtek a diákok. Hangos nevetések és beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet. Fanni felszívódott, nem válaszolt sem az üzeneteimre, sem a hívásaimra. A veszekedésünket követően a bátorságom is elszállt, hogy odasétáljak Milán elé, és letagadjak mindent, amit csináltam. Helyette annyira szégyelltem magam, hogy konkrétan menekültem előle.

Mélyen beszívva a levegőt, befordultam a sarkon a napom utolsó órájára. Pszihológia. Utálom, mert habár érdekességekről is beszélgethetnénk, mint például hogyan reagáljunk különböző helyzetekben, folyamatosan a tanár házasságáról szóló híreket kell hallgatnunk.

Leültem a szokásos helyemre a harmadik sorban, és előszedtem a könyveimet. Eszti, a padtársam egy másik lánnyal beszélgetett, így sikeresen elmerengtem a világomban, és csupán akkor eszméltem fel, hogy egy osztályteremben vagyok, tele diákokkal, amikor Eszti levágódott mellém, és azzal párhuzamosan két srác lépett be az ajtón. A csípős beszólásokra felkaptam a fejem.

Milán és Peti lazán lepacsizott Rolival, majd viccelődni kezdtek. Volt még pár perc hátra a szünetből, ezért mindhárman fogták magukat, és hátsó padsorhoz sétáltak beszélgetni. Éreztem, amint az arcom égni kezd, és konkrétan összeszorul a gyomrom. Kétségen kívül Milán nem vett észre, mert egy pillanatra sem fordította az irányomba a fejét, azonban nekem elég volt megpillantanom őt, máris elvesztettem a józan eszem. És most az egyszer kivételesen is nem azért, mert annyira bejött nekem.

− Leírtad az első leckét? – kérdezte Eszti, elém tolva a füzetét. – Mindenki azt beszéli, hogy Nagyi bekeményít az új évben. – Igen, Nagyinak neveztük el a psziho tanárunkat, mert annak ellenére, hogy Nagy volt a családneve, ő maga eléggé alacsony termetűnek született. Így lett Nagyból Nagyi.

− Biztos ez? – vettem szemügyre a füzetet. Két A4-es oldalnyi lecke volt kijegyzetelve, a szünetből pedig csupán öt perc volt hátra. Kizártnak tartottam mindet lemásolni ennyi idő alatt.

− Végzősök mesélték – vont vállat, és a körmeit kezdte el tanulmányozni. – Egyébként, milyen volt az utolsó hétvégéd? Láttam pár képet facebookon Fanniról és rólad. Voltál a buliján?

− Aha – sóhajtottam, és ebben ki is merült a válaszom. – Lemásolhatom? – tértem ki a téma alól, és máris nekifogtam körmölni.

Egy adott pillanatban Milán világoskék ingének árnyalatára lettem figyelmes. Elsétált az első padsorig, és egyetlen másodperc erejéig lehajolt és engem nézett. Úgy tettem, mint aki túlságosan el van foglalva a lecke másolásával, viszont az érzékeim így is bekapcsoltak. Azt is láttam, ahogy halványan elmosolyodik, majd visszasétál a többiekhez, pár másodperc múlva pedig elhagyják a termet.

Óra után fáradtan húztam a táskát a vállamra, és siettem a legközelebbi buszmegállóhoz. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, és bekuckozzak az ágyamba, aztán pár óra erejéig elfelejtsem, mi minden történt a tanítási év legelső napjain. Bele se mertem gondolni, mennyit tartogathat még számomra a tizenegyedik.

A parkolón vágtam át, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy ismerős alakot felém tartani. Végül a szürke félvállas sportos táskájáról megismertem, ki az illető. Azonnal megtorpantam, ugyanis Milán egyenesen a szemembe nézett, és mire elém ért, egy lágy mosolyt is megeresztett. Itt láttam elérkezettnek az alkalmat, hogy minden letagadjak, és az életem legalább ezen részére tudjak nyugodt lelkiismerettel tekinteni. Mert bár azóta az ominózus eset óta eltelt pár nap, valahogy nem fért a fejembe, hogy pont én ilyesmit csináltam.

− Szia! Figyelj, minden, ami történt, egy hatalmas hiba volt. Részeg voltam, és nem tudom, miket hadováltam összevissza, szóval bármi is hagyta el a szám, ne higyj nekem! – kezdtem bele, mielőtt elszállna ismét a bátorságom.