Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N E G Y E D I K

Fél óra. Ennyit bírt ki a macsek Eszti ölében szundítva. Hátul nevetgéltünk, viccelődtünk, hátha elütjük a furcsa hangokat, de egy idő után mindenki elfáradt. Láttam Eszti arcán, hogy megbánta, amit tett, mert amikor a macska a karmait meresztette, és szaladhatnéka támadt, hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen.

− Csak szóljunk, hogy valaki rosszul van – suttogtam a barátnőmnek. – Biztos megállítják a buszt.

− Csajok, valaki bevállalja? – nézett hátra kérlelő tekintettel Eszti.

− Biztosan nem. Ráadásul még csupán húsz perc van az érkezésig. Annyit nem bír ki? – felelt Kinga egy zacskó csipsz majszolása közben.

Eszti kétségbeesetten a cicára pillantott, aki időközben megtalálta az egyetlen kibomlott cérnaszálat, és azzal játszott.

− Nem hiszem. Ráadásul pisilni sem pisilt már egy ideje, és nagyon félek, hogy rámereszti.

Anélkül, hogy kétszer elgondolkoznék rajta, mintha ez lenne életem legjobb döntése, felálltam, és Milánhoz sétáltam.

− Segítened kell – kocogtattam meg a vállát. Kihúzta a fülhallgatót a füléből, és felvont szemöldökkel meredt rám.

− Csak nem segítséget kértél tőlem? – szórakozott rajtam, mint egy idióta.

− Jó, mindegy, hagyjuk. Felejtsd el! – oldottam volna gyorsan kereket, mire maradásra bírva megragadta a karom.

− Mi a gond? – kérdezte, továbbra is gyengéden szorítva. Ahogy a tengerkék szemeibe néztem, hirtelen tényleg elfelejtettem, miért jöttem ide. A közelében még mindig nehéz volt összpontosítanom.

− Emlékszel, hogy Eszti felhozta azt a macskát? – guggoltam le mellé, halkabbra véve a szót, nehogy meghallják a tanárok.

Túl közel kerültem Milánhoz, és túl bizalmasra sikeredett a mozdulatom, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ajkait bámulom. Nem lehetett több egyetlen másodpercnél, mégis a fejem búbjáig elvörösödtem a gondolataimra, amelyek olyan váratlanul árasztották el a fejem, hogy valóságos késztetést kezdtem el érezni irántuk.

Amint végre rájöttem, mit nézek, és milyen hamar elárulhattam saját magam, akaratlanul is hátrahúzódtam, elérve, hogy seggre essek.

Milán felém dőlt az esést követően, és értetlenség suhant át az arcán annak ellenére, hogy nagyon jól láttam a tekintetében, hogy pontosan tudta, mi történt, ugyanis megrándult a szája sarka. Legyen mégis a javára írva, hogy egyetlen árva szót sem szólt, csak lassan elmosolyodott, majd felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

− Mit kellene csináljak? – tudakolta.

Gyorsan leporoltam a nadrágomat, és igyekeztem úrrá lenni az érzéseimen és hormonjaimon, amelyek most totál erőbedobással dolgoztak.

− Meg kellene szabadulnunk tőle – vontam vállat. Időközben hátraértünk, Eszti pedig egyből ránk kapta a tekintetét.

− Légyszi, szólj az osztályfőnökötöknek, hogy rosszul vagy. Muszáj megállítanunk ezt a buszt! – kezdett bele gyorsan a barátnőm. Páran előre hajoltak, hogy közelebbről is részesei legyenek a történéseknek.

− Ez a nagy ötleted? – pillantott rám a fiú csodálkozva.

− Az én számból jöttek a szavak? – vontam fel a szemöldököm kissé idegesen. Kezdett engem is irtózatosan zavarni a kialakult helyzet, és Milán abszolút nem segített az okoskodásával.

− Jól van, jól van – dörzsölte meg gondterhelten az arcát. – Adj egy percet!

Elsétált mellettem, egyenesen előre tartva. A tanárokhoz közelített. Rögtön síri csend lett, és mindenki Milánt bámulta. Kezét a hasára tapasztva, savanyú képet vágva állt az osztályfőnöke elé, aki meglepetten pillantott fel a fiúra.