Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E N H E T E D I K

A téli bál napja irtó gyorsan közeledett. Mindenki teljesen be volt zsongva tőle, mivel ez bizonyult annak a periódusnak, amikor a lányok reménykedni kezdtek abban, hogy a kiszemeltjük végre elhívja őket, és boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Én is ebben reménykedtem volna, ha közben nem ismerem meg Milánt, és nem tudatosul bennem a tény, hogy bár valamiért szeretem azt az idiótát, mi soha nem lehetünk együtt. Egyrészt neki nem jelenthetek többet egy kis végzős évi szórakozásnál, másrészt barátnője van, akit, a jelek szerint, szeret.

Az épület bejáratánál álltam, és összeszorult szívvel figyeltem, amint Timi szorosan megöleli Milánt, és csókot lehel az ajkaira. Azokra az ajkakra, amelyek azelőtt az enyémeket érintették. Nem környékezett a sírás, helyette végtelen szomorúság telepedett a mellkasomra, és mintegy összenyomta azt, hogy levegőt venni is nehezemre esett.

Elszakítottam a tekintetem róluk, és a hóval borított, csúszos lépcsőre szegeztem. Tanulnom kellene, készülnöm a felvételimre és az érettségimre. Ha Milán elmegy, ami igen csak hamarosan be fog következni, attól én még itt maradok, és nekem ugyanúgy folytatnom kell az életemet. Nem mellesleg, amióta megismertem őt, az érzelmi életem egy kész roncs, és sokkal többször aludtam el sírva, mint azelőtt, mielőtt csak távolról figyeltem.

Vettem egy mély lélegzetet, és elindultam hazafelé. Nem tartottam attól, hogy netalán összefutok vele, ugyanis az elmúlt három év alatt csupán párszor találkoztunk, akkor is a buszmegállóban. Nehezemre esett minden lépés, és ahogy egyre többet haladtam előre, lassan felengedett a mellkasom, és könnyek gyülekeztek a szemembe. Nagyokat nyeltem, igyekezvén visszatartani a sírást. A kabátom zsebébe rejtettem a kezem a hideg elől, államat a sálamba fúrtam. Miért ilyen nehéz? Miért nem tudok egész egyszerűen túllépni rajta, és elfelejteni őt végleg?

Nem tudtam, mert valami húzott felé. Valami, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni. Valami, ami magával ragadta a szívemet, és lelakatolta nála. Valami, aminek a fogságából nem tudtam szabadulni, bármennyire fájt minden lélegzetvétel.

Egy éles dudálásra lettem figyelmes, majd egy karra, ami visszarántott. Akkor realizáltam, hogy szinte elütött egy autó, amikor felnéztem, és megláttam a fékezés nyomait az úttesten.

− Elment az eszed? – kiabált velem valaki, akinek a hangja túlságosan ismerős volt. Riadtan tekintettem körbe.

Soha nem kerültem még ennyire közel a halálhoz. Nem is mondanék semmit, ha nem tudnám, hogy ez az útszakasz veszélyes pont amiatt, mert kanyargós, és egy emelkedő tetején van, ahol sokszor nagy sebességgel száguldoznak az autók. A szívem hangos zakatolásától szinte semmit nem hallottam.

− Bianka! – rázott meg az illető, hogy rá figyeljek. Felnéztem, tekintetem találkozott egy dühbe gurult égkék szempárral. – Mi a jó büdös fenét művelsz?

Minden addigi érzelmem egyszerre tört a felszínre. Fejemet Milán mellkasának hajtottam, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. A zokogás megnyugvásképp szakadt fel belőlem, még több szomorúságot hozva magával. Nem érdekelt, hogy pont Milán az, aki előtt így megtörök.

Egy kéz simogatni kezdte a hátam, és közelebb húzott magához, amihez később a másik is csatlakozott. Milán állát a fejemre hajtotta, és belepuszilt a hajamba.

− Soha többet ne csinálj ilyet! – suttogta a fülembe, miközben szorosan tartott.

− Hagyjuk ezt abba, kérlek! – mondtam a könnyeim között. – Nem akarok többet szenvedni miattad – húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Fejezzük be itt és most, és kerüljük egymást jó messze a közeljövőben. Kérlek, ne találkozzunk többet, és minden emlékünket hagyjuk abban a kis faházban a hegyek körül.