Halihó :) Megérkeztem a végső résszel, ami azt jelenti, hogy Debby története is lezárult. Remélem szerettétek olvasni és tetszett nektek a történet.
JÓ OLVASÁST!
Furcsa volt. Nagyon furcsa. Mintha... mintha nem is lepte volna meg a hír.
- Te... tudtad?- léptem el tőle, azonban nem sokáig jutottam, mert egyből záporozni kezdtek ránk a golyók.
- Debby, én...
- Válaszolj!- kiáltottam rá dühösen.
- Igen. Igen, tudtam.
- Szóval... amit mondtál és.... amit tettél az mind azért volt, hogy... megölj?- éreztem, hogy a szívem kezd megrepedni és apró darabokra esni. Alex végig hazudott nekem. Sosem szeretett csak kihasznált, hogy a többi vadásszal képesek legyenek elpusztítani. A legszörnyűbb az egészben, hogy vesztettem. Tényleg legyőzött. – Sosem szerettél, igaz?- a könnyek megállíthatatlanul folytak lefelé az arcomon.
- Debby... nézd sajnálom- próbált a kezem után nyúlni, de én elkaptam tőle. – Nem így akartam. Colin parancsot adott rá, hogy barátkozzak össze veled, szerettessem meg magamat, de egy idő után ehhez már nem kellett próbálkoznom. Az elején tényleg undorodtam tőled...
ROPP!
- ... de ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, megkedveltelek. Nem igaz, amit a többiek mondanak. Nem minden természetfeletti egy szörnyeteg.
- Szörnyetegnek tartottál?- kérdezem elcsukló hangon.
- Igen- mondja sóhajtva.
ROPP!
- Meddig...? Meddig volt színjáték?
- Az utolsó elfogatásodig, mikor Felix és az apád megölték Grace-t.
Az körülbelül egy-két hónappal ezelőtt volt. Ennyi ideig nem vettem észre, hogy átver? Lehetetlen! Nem akartam elhinni, de mégis. Hogy tud egy szív ennyire kegyetlen és méregtől átitatott lenni?
ROPP!
- Hogy tehetted? Megbíztam benned, az egyetlen emberben! Mindent tudtál rólam! Mindent! És... elmondtad nekik, hogy hol leszünk, igaz? Értesítetted őket a kolostorról... ugye?!
Alex lehajtotta a fejét szégyenében, ezzel beismerve a hibáját.
- Debby... ők minden lépésedet tudták. Az egész csak egy terv volt, hogy megbízz bennem és elcsaljalak ide, ahol minden kezdődött, hogy...
- Minden befejeződjön- suttogtam.
ROPP! ROPP! ROPP! ROPP!
És ezennel hivatalosan is darabokra tört a szívem. Az életem eddigi 18 évének semmi értelme nem volt. Már akkor halálra voltam ítélve mikor megfogantam. Az anyám halott, Nadia halott, Grace halott, Alex átvert, Felix és az apám a véremre szomjaznak.
- Na és Lilly? Ő is az ostoba tervetek része volt, hogy összebarátkozzon velem?
- Igen. Lilly is vadász. Azért volt a sulidban, hogy szemmel tartson.
- Miért?- és hisztérikusan nevetni kezdtem. – Miért kínlódtatok ennyit a megölésemmel? Miért nem intéztetek el csak úgy? Tudod, számtalan lehetőséged adódott volna, de te mindet elbaltáztad- gúnyosan mosolyogtam rá. – Tényleg nem vagy más, mint egy romlott szívű vadász, akinek nincs lelke.
- Debby, ne mondd ezt. Tudom, hogy hibáztam, hogy átvertelek, de ennek ellenére még mindig kedvellek.
- Kedvelsz? Kedvelsz?- elnevettem magam hitetlenségemben. Tényleg azt mondta, hogy kedvel miközben én az előbb vallottam be neki, hogy mélységesen szeretem? – Sosem szerettél igaz? A házadban is minden csak színjáték volt. Ugye így van, Alexander?- kérdeztem beletörődve, hiszen mi mást tehetnék? Már úgyis vesztettem. Innen többé nem jutok ki élve.
Azonban Alex nem volt hajlandó megszólalni.
- Válaszolj, Alex! Milyen érzés tőrt döfni a másikba, ha?! Élvezed? Csak, hogy tudd ahhoz, hogy meghaljak, neked is meg kell, hiszen a prófécia is ezt mondja ki! Egy szerelmes szív, mely megszűnik dobogni!
- Sajnálom Deborah... őszintén. Nem akarlak elveszíteni, így meg foglak védeni.
- Inkább magadat védd....
- Nem érted, igaz? „Egy szerelmes szív, mely megszűnik dobogni, amint a két fél különválik...". Az én szívem sosem volt a tiéd teljes egészében.
És ezzel végleg, teljes hosszában belém döfte azt a bizonyos tőrt, amit természetesen még meg is forgatott a biztonság kedvéért. A mellkasomba heves szúrás nyilalt, de olyan fájdalmas, hogy hirtelen levegőt is alig bírtam kapni. Tényleg megtette. Tényleg legyőzött és már nem tudtam ellene tenni semmit. Térdre rogytam, de Alex egyből utánam kapott, azonban erőm már nem volt ellökni a kezét.
- Győztél, Alexander- néztem fel rá könnytől áztatott szemmel.
- Nem! Nem, nem, nem, Debby nem adhatod fel! A próféciának nem muszáj beteljesednie. Légy erős, amilyen mindig is voltál. Nem ölhetnek meg. Nem akarom.
Keserűen felnevettem.
- Milyen ironikus, nem? Az oroszlán beleszeret a bárányba- idéztem korábbi szavait-, de aztán kiderül, hogy nem más, mint báránybőrbe bújt farkas.
- Debby, Debby nézz rám!- söpörte ki a hajamat az arcomból. – Nem adhatod fel, hallod!
Azonban a hangja egyre jobban távolodott. A testem még jelen volt, de a lelkem már rég messze járt. Eltűnt a kolostorból, el Alex közeléből, el a vadászoktól egy békésebb helyre, ahol a természet elfogad mindannak, ami vagyok. Ott vár rám Nadia és az anyám, akiknek feje felett glória lebeg. Sosem akartam igazán elképzelni a halált. Mindig csak küzdöttem és meneteltem tovább, azonban most elfáradtam. Nincs kedvem küzdeni, se élni olyanok között, akik mindig a véremre szomjaznak majd.
Azonban mielőtt még teljesen elszálltam volna, egy éles nyilalást éreztem a karomban. Felszisszentem mire Alex méginkább próbált csitítani. Nem sokat törődtem vele, mert láttam, hogy egy nyíl áll ki a felkaromból, ami valószínűleg kék verbénával volt átitatva. Láttam, hogy a vadászok egyre közelebb és közelebb érnek hozzánk, így hát erőt vettem magamon és egy hatalmas üvöltéssel kihúztam a nyilat. Feltápászkodtam és Alex-szet arrébb lökve tántorogtam ki az oszlop mögül.
- Ez egy elég csúnya húzás volt- mosolyogtam önelégülten Felixre. Kívülről talán úgy tűnhettem, mint egy eszelős, de belül éreztem az energiát, ami feltölt. Végigfutott az ereimen, egészen az ujjaimig, majd egy hatalmas sikollyal távozott az energia. Olyan erős volt, hogy a vadászokat hátrarepítette, a falakat megrengette.
- Na ki akar játszani?- kérdeztem. Mindenki meglepődött egy pillanatra, de aztán egyszerre indultak meg felém.
Az első két vadász szablyával közelített, de pár pörgéssel kikerültem őket, majd az egyik karját megfogva, beleszúrtam a gyomrába a fegyvert. A másik még próbálkozott miközben hárman csatlakoztak hozzánk. Hirtelen egy ostor csavarodott a lábamra, ami miatt így hasra estem, de nem tétlenkedtem sokáig. Elgurultam a rám szúrni készülő tőrök elől, ami miatt a vadásznak a földben ragadtak az eszközei, bár találékony volt, mert puszta kézzel tört nekem. Először az ostorost intéztem el, de elég nehezen, mivel közben a fegyvertelen vadász nekem-nekem rontott. Elugrottam minden ostorcsapás elől, majd a földbe ragadt tőröket meglátva, felkaptam őket és a fegyvertelen mellkasába szúrtam. Sajnos az egyiktől meg kellett válnom, mivel kicsit kezdett zavarni az az ostor, így egyszerűen a nő nyakába vágtam a kést, aki így térdre esett és elvérzett.
- Mocskos banshee- fröcsögte egy másik. Ő már tanult a társai hibájából és nem kapkodta el a dolgokat. Szintén kardot fogott, majd a megmaradt tőrömmel próbáltam kivédeni az ütéseit, bár így is sikerült megkarcolnia. Jót mosolygott a tettén, de sajnos túlságosan elbízta magát, amit én ki is használtam. Felugrottam a vállaira, majd egy átfordulással kitörtem a nyakát. Csigolya és csont roppanása jelezte a halálát.
Ezután a legrettegettebb támadóm következett: Felix. Nyílpuskát tartott a kezében, ami miatt nem volt könnyű megközelíteni.
- Most véged van, ribanc!
- Azt csak hiszed, barátom- de mielőtt bármit is tudtam volna lépni, egy erős szorítást éreztem a mellkasomban. Mintha valaki benyúlt volna a szívemhez és kitépte volna onnan. Minden megállt körülöttem. Hátrafordultam és láttam, hogy Alex Colin előtt térdel, aki egy véres kést tart a kezében.
- Debby...- Alex csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt eldőlt. A nyakából ömlött a vér, mely lassan eláztatta a felsőjét. Visszanéztem Colinra, aki önelégült mosollyal bámult vissza rám.
Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek. Remegés futott végig rajtam, amely egy sikolyban végződött. Felix hátrarepült, ezzel áttörve a kolostor falát. Izzott bennem a harag az apám iránt, aki megölte a szívem másik felét. Rohanva indultam el felé a terem másik végébe, de sajnos a csatlósai az utamat állták, bár nem sokáig. Ráleltem a banshee erőmre, keresztülcikázott az egész testemen és csak úgy dobáltam a vadászokat. Elértem Colinhoz, aki kardot rántott és próbált megszúrni, de semmi esélye nem volt. Minden csapása elől elugrottam.
- Buta kislány. Hát nem olvastad a próféciát? Úgyis meg fogsz halni- mondta mikor hátracsavarta a kezem és már készült lecsapni, azonban a gyomrába könyököltem, ami miatt meglazult a szorítása és így kiszabadultam.
- De velem együtt jössz te is, apám- mordultam rá. Colin szemében harag gyúlt. Sosem akarta elismerni, hogy ő az egyik nemzőm, de még a gondolatát is utálta, hogy egyszer képes volt lefeküdni egy természetfelettivel. Súlyos csapásokkal próbálkozott, de nem ért vele semmit.
- Sokkal erősebb vagyok, mint ahogy azt te gondolod és ezért sose fogsz legyőzni! A te véred csörgedezik bennem, ami miatt mindent érzek, amit te is! Tessék, íme! Itt áll előtted életed legnagyobb tévedése, hogy örökre emlékeztessen megkorra gusztustalan dolgot tettél!- több se kellett, teljes erejéből rám rontott, párszor meg is vágott, de nem voltak olyan mélyen. Az egyik hulla kezéből kikaptam én is egy kardot, de mielőtt felemelhettem volna, éreztem, hogy egy tőr fúródik a combomba. Iszonyat fájdalom kerített hatalmába és a lábamból folyni kezdett a vér. Mikor felnéztem, Colin győzelemittas arcát láttam meg.
Ha azt hiszi legyőzhet, akkor nagyot téved.
Hiába tiltakozott minden szervem a mozgás ellen, én mégis nemet mondtam nekik és összecsaptam Colinnal.
- Add fel, banshee, úgyse győzhetsz!
- Elfelejted ki is vagyok én igazából- mondtam önelégülten. Megfordulva szúrtam nyársra apám testét. A fülem mellől nem hallottam mást csak az elhaló lélegzetvételét. Kihúztam belőle a kardomat, majd lassan megfordultam. Colin tágra nyílt szemmel nézett először rám, majd a mellkasán keletkező egyre nagyobb foltra. Lépett párat még hátra, majd eldőlt.
Nem volt időm kifújni magam, hiszen Alex a sarokban haldoklott. Odarohantam hozzá.
- Alex. Alex, nézz rám- lassan rám emelte a tekintetét, miközben zihálva lélegzett.
- S-Sajnálom...
- Ssshh ne beszélj. Igazad volt. Lehet, hogy te nem szerettél, de én mindennél jobban. Elérted, hogy veszítsek mégis...- nem tudtam többet mondani, ugyanis egy kard állt ki a gyomromból. A fájdalom iszonyatos volt, ahogy a testem próbálta magát gyógyítani, azonban már nem tehette. Eldőltem, de a szemem sarkából láttam, hogy Felix alakja hajol fölém.
- Győztem banshee- ezzel otthagyott elvérezni.
****************************
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem is utolér a halál. Sokszor volt már, hogy a szélén egyensúlyoztam, de egyszer sem estem még le. Hát, úgy látszik mindennek meg van a maga ideje. Ahogy itt fekszem üres tekintettel és csak bámulom a padlót, rájöttem arra, hogy egyszer mindennek vége szakad. Igen, ezt én magam is nehezen fogom fel, de meghaltam. Tényleg meghaltam.
Tudod milyen a halál gyönyöre? Mondjuk úgy mikor a legfájdalmasabb dolog egyszer csak vége szakad, megkönnyebbülsz. Mintha sose lett volna semmi gondod az életben. Nem érzékelek semmit. Nem érzem ahogy Alex megfogja a kezemet, ahogy próbál visszahívni az életbe. Ahogy felemelnek a földről, majd betesznek egy autó csomagtartójába. Ahogy az út során átmegyünk egy-két döccenőn, ahogy kiemelnek, majd egy sírba tesznek, hogy a hullámra földet hintsenek és ezzel eltemessenek örökre. Gondolom még egy fejtáblát se kapok a nevemmel. Majd otthagynak. Otthagynak a hideg földben, kinyílt szemmel, vérző testtel. Semmi koporsó csak a nedves, bogaras föld, ami szép lassan felemészti a testem minden egyes darabkáját.
Azonban mégis van valami, ami boldogít. Mindenki emlékezni fog Deborah Price nevére, a lányra, aki Elizabeth Brown és Colin Price mérgezett ivadéka lett és több száz emberért megölt egyet, aki a leggonoszabb volt a Földön. A saját apját.
Köszönöm, hogy elolvastad és remélem tetszett a befejezés is :) Ha kíváncsi vagy még több írásomra, akkor csak menj rá a profilomra és ott mindent megtalálsz ;)
Ne feledjetek el kommentelni és csillagozni!