A fiú
....................................
Miután sikeresen tovább rontottam a helyzetemet Abbynél, kiszálltam az autóból és elindultam lassan a kollégium felé. A hideg miatt összehúztam magamon a kabátot, feltárva az ajtót még egy utolsó pillantást vetettem a Mustangra és folytattam tovább az utamat a szobámig.
A fúk nem voltak itt. A szoba üres csendjét mégis nyugtatónak találtam ezekben a percekben. Végignéztem az ágyakon, Todd, aki életének nagy részét az ágyán töltötte kezében egy jó vaskos könyvvel, most mégsem fetrengett a matracon.
Kinyitottam a fürdő ajtaját és szembe néztem magammal. Hosszú, lenőtt haj, sápadt arc, nem éreztem magamat túlságosan helyesnek, sőt romlottul néztem ki. A zuhanyzóban magamra eresztettem a hideg vizet és engedtem, hogy a cseppek szétessenek forró bőrömhöz érve. Fagyos folyamokba tömörültek, hajam a tarkómhoz tapadt és akaratlanul vetettem magam elé Abby gyönyörű arcát. Azokat az apró szeplőket, melyek gaz módon szétszóródtak hófehér bőrén. A gyönyörű vörös haját, a hullámokat, ezek jellemezték csintalan tincseit. De nem feledkeztem meg ártatlan mosolyától és szenvedélyesen lángoló barna szemeiről sem, mindene, amit eddig érinthettem az ujjaimmal előttem lebegett. Alsó felem nem nagyon örült ennek, de képtelen voltam elereszteni a képeket. Elveszetten és kapaszkodtam beléjük.
Az emlékekbe, a megannyi emlékbe, amik képesek voltak szebbé varázsolni azt a pár hónapot, amit együtt töltöttem vele. Hisz Abby tett azzá, aki most vagyok.
Idegesen beletúrtam a hajamba és hidegzuhany alatt nyomtam el a testemben épülő vágyaimat.
Egy alsót és egy mackónadrágot magamra kapva töröltem meg a tincseimet, mikor meghallottam egy visszhangzó sikítást, majd még egyet. Éreztem, hogy testem egy pillanatra összeszorul, hisz sejtettem mit jelenthet a sikítás. Lehunytam a szemeimet, mikor még egyszer felhangzott: elveszett volt a hang. Túlságosan ismerős, és ahogy szétesve bámultam a fehér plafont a kiabálás nem szűnt meg és bennem villámcsapásként gyúlt fel a felismerés.
Arcom megnyúlt és nem törődve azzal, hogy nem kaptam magamra pólót, se cipőt, kicsaptam az ajtót. Összezavarodtam.
Nem lehet Abby! Nem, nem és nem!
Imádkoztam, hogy a hang más lányhoz tartozzon, de egyre csak közeledve a szobájukhoz arra lettem figyelmes, hogy a sikítások egyre csak hangosodnak, egy lány szaladt be a szobába. Abby szobájába. Azonnal felismertem a csajt, a vörös pultos a buliról.
De ez a felismerés eltörpült amellett, hogy Abby ordított, lihegve kitártam az ajtót és aggódva meredtem az ágyon kapálózó lányra, többen is a szoba köré gyűltek. Szemeim nem eresztették el a reszkető testet. Arca sápadt volt, zokogott. Megtört képének látványa engem is sírásra kényszerített.
Kétségbeesve estem a padlóra és óvatosan megragadtam remegő ujjait, szemei felpattantak. Egy másodpercig tétlenül bámult, ajkai szólásra nyíltak, mintha újból sikítani akarna, de ahogy szürke íriszeimbe mélyesztette a sajátját a felismerés arcul csapta. Dideregve ugrott rám, arcát a nyakamba fúrva vezette ujjait a hajamba, és csak szorított.
Erősen, mondhatni fájt az, hogy körmei a húsomba mélyedtek, de nem érdekelt. Azokban a percekben nem érdekelt semmi. Az, hogy a fél kollégium bámul minket, hogy a vörös csaj teljesen elpirult. Egyszerűen a figyelmem teljes egésze Abbyé lett.
- Nolan - susogta halkan, hangja annyira megtört, sőt a rengeteg kiabálástól rekedtessé vált. Fogalmam sem volt, hogy mi válthatta ki ezt belőle, de elveszett tekintete felélesztette bennem a védő ösztönöket. Már nem haragudtam rá, már nem érdekelt, hogy megcsókolta Viktort.
Abby csak az enyém.
Nem akartam rákérdezni, hogy mi történt, mert éreztem, hogy újból elkapná a pánikroham. Az ölembe kaptam a lányt és jelentőségteljes pillantással jutalmaztam meg az olvadozó lányokat és az értetlen tekinteteket. Értettek belőle, az ajtót óvatosan bezárták én pedig végre lefektethettem a lányt.
Szuszogva fúrta az arcát a párnába. Annyira ártatlan volt.
- I-itt járt - motyogta a mellkasomba, megragadta a karomat és maga mellé rántott. Ujjaival a nyakamat cirógatta, oldalra fordulva szemléltem őt, egy idő után felnyitotta a pilláit és barna szemeivel menedéket keresett az arcomon. Ujjait megszorítva az ajkaimhoz emeltem és egy apró csókot lehelve ujjbegyeire, elmosolyodtam.
- Ki?
- Ő, Nolan, Ő járt itt!
Összevontam a szemöldökömet és a haját kisöpörtem mesés arcából, lehúztam magamhoz és megráztam a fejem.
- Abby, nem járt itt senki...
- Itt volt Nolan! - visított fel. - Itt volt, hozzám szólt, Nolan a gyilkos volt az!
Testem megmerevedett, hirtelen már nem tudtam tagadni a szavait, mert már kis milliószor megfordult ez a fejemben. Abby tökéletesen beleillett azoknak a lányoknak a listájába, akiket a gyilkos lemészárolt, és tudva, hogy ma itt járt a barátnőm szobájában. Hihetetlenül ideges lettem.
- Abby...
- Ha azt hiszed szórakozok, akkor akár el is mehetsz! - Felpattant és a derekára simította a tenyerét, zaklatottan túrt a hajába. - Láttam! Még hozzám is szólt!
- Nem jöhetnek fel ide idegenek, Abby - susogtam halkan és próbáltam arra bíztatni saját magamat, hogy a lány csupán álmodta ezt.
- Azt hiszed hazudok?
Kipirulva hátrált meg.
- Azt hiszed hazudnék neked erről? - csattant fel idegesen, nyakán egy ér rángatózott. Meg akartam nyugtatni, de ahelyett durva szavak törtek elő belőlem.
- Mit tudom én mivel akarod magadra vonni a figyelmet.
Gyűlöltem magamat.
Hogy mondhattam ilyet, miért állítottam egyáltalán ezt?
Abby arca összeroskadt, haragosan felhúzta az orrát.
- Azt hiszed, hogy attól, hogy hősiesen „eljössz" értem félmeztelenül, akkor megfektethetsz?
- Tessék? - nevettem fel ténylegesen értetlenül. - Komolyan gondoltad, vagy csak...
- Hát mi másnak kellettem volna én neked? Mond, hogyan bírtam volna én felkelteni a suli legmenőbb fiújának a figyelmét, ha nem csak egy dugópartnert kerestél volna?
Annyira sértettek a szavai, felálltam az ágyról és hitetlenül felnevettem, sőt kacagtam.
- Azt hiszed hazudtam?
- Én is ezt kérdeztem - búgta halkan. Hatalmasat nyelve fordult el tőlem és az ablakon túli világot kezdte bámulni. - Van értelme egyáltalán folytatni ezt?
- Te most szakítasz? - döbbenten rántottam vissza magamhoz, de arca ugyanolyan közönyös volt.
- Mi értelme lenne folytatni? Mi értelme lenne valami olyanért küzdeni, ami már eleve el van ásva? - letörölt egy könnycseppet. - Utálom magamat, hogy ezt mondom, mert miután elmész és rájövök mit tettem, legszívesebben megölném magam, de talán most kell jól döntenem.
- A jó döntés ez lenne? - szisszentem fel.
- Alig pár órája te akartál velem szakítani? Tán fáj, hogy nem te mondod ki az utolsó szót? - gúnyolódott.
- Mert megcsaltál, a kurva életbe! MEGCSALTÁL!
- Te meg nem bízol bennem - fordult meg. - Mi a nagyobb bűn? Nolan, hisz azzal vádolsz, hogy csak képzeltem az egészet!
- Álmok, hallottál már róluk?
- Nem akarsz egyenesen egy elmegyógyintézetbe küldeni? - nevetett fel. - Hallottam a hangját, két fülemmel halottam azt a reszelős, de lágy hangot. Női vagy férfi? Nem tudom, de hallottam Nolan! Itt volt ebben a kibaszott szobában a gyilkos és meg akart ölni! És még neked áll feljebb?
Hitetlenül széttártam a karomat és megfordultam.
- És még te mész el? Azok után, hogy én szakítottam veled?
- Nem akartam szakítani, csak egy kis időt, hogy átgondoljam, te pedig puszta makacsságból, vagy tudod mit? Túl büszke vagy!
Abby megrázta a fejét és összeszorított fogakkal lendítette meg a kezét. Tenyere hangosan csattant az arcomon. Az ő arca megrémült, hátrált egy lépést és tenyerét a szája elé kapta. Szemeiben apró félelem szikra gyúlt fel. És én éreztem a megaláztatottságot. Azt hitte, hogy vissza fogok ütni, vagy valahogy bántanám, pontosan láttam a szemeiben ülő rettegést.
- Nolan!
- Mindegy, igazad van - ráztam le magamról a kezét.
- Úristen Nolan! - elhalt a hangja, megfordultam és a hajamba túrtam.
- Azt hitted visszaütök?
Abby arca értetlenül összeugrott, előre lépett egyet. Nem bírtam követni a hangulatingadozásait, egyik percben még minden erejével ellenem van, most pedig reménykedő tekintettel mered rám.
- Tessék?
- Láttam a szemeidben, Abby! Megrettentél.
A lány hangosan felnevetett és egész idő alatt ez tűnt a legigazibbnak. Mintha tényleg szórakoztatónak találta volna azt, amit mondtam.
- Megijedtem - susogta. - De nem tőled, hanem magamtól. Nem akartalak bántani, de Nolan, itt járt a gyilkos, és tudod mi bánt legjobban? Hogy te, akiben a legjobban megbíztam egyszerűen nem hisz nekem.
- Nem akarok hinni neked - motyogtam leheveredve az ágyra.
Abby halványan elmosolyodott és mellém ült.
- Félek.
Őszinteség.
- Ha akarod én megvédelek - suttogtam halkan és figyeltem, ahogy apró termete az ölelésembe vándorol, haragom elporladt. Abby ujjai elválasztottak az agresszív érzelmektől és csupán a szerelem rózsás köde közt lebegtem.
- Akarom.
...
Daria a körmét rágva meredt rám.
- Olyanok vagytok, mint két mágnes, az egyik feletek egymáshoz vonz, a másik taszít - meredt rám. - Nolan, bírlak, meg minden, de Abby a barátnőm. Tudom, hogy neki veled a legjobb és nem is engedném, hogy más fasz bántsa, de kérlek próbáljatok kevesebbet veszekedni. Abby élete lefelé tart, a szülei elköltöznek valahova, messze az országtól ő pedig képtelen dönteni. Rájött, hogy a szülei gyűlölik egymást, az anyja azt mondta neki, hogy még gyereket sem akart akkor, mikor Abby megfogant.
- Mi van?
- Ezt mondta - simította ujjait a homlokára, gyengéden masszírozta. - Abby most furcsa, kérlek segíts neki, hogy elfelejthesse a gondokat. A szüleivel majd megbékél, de veled nem veszekedhet pont most. Abbynek egy biztos pontra van szüksége - bökött a mellkasomra.
Sóhajtva kiszállt az autómból és megigazítva a kabátját elindult az iskola felé. Tiszteltem Dariát, hisz mindennél fontosabbnak tartotta azt, hogy Abbyvel minden rendben menjen. A tegnapi szavaim, tudván a történtekről még nagyobb eszementségnek tűnt. Gyűlöltem magamat és az órarendet is, mivel nekem első órám történelem volt, és kizárt volt az, hogy összefussak valahol a lánnyal.
Elfordítottam a kulcsot és a kabátomba pottyantva a slusszkulcsot, figyeltem ahogy a napfényben fürdő diákok befolynak az iskolába. Már mindenki elfelejtette a gyilkosságokat. Eltűnődtem, hogy az emberek, hogy lehetnek ennyire átlátszóak? Hogy nem érezhetik nap, mint nap ugyanazt a szorongást, ami engem elfog az iskola közelében. Képtelen voltam elfeledni a képeket, a megcsonkított, megalázott testek fotói örökre az elmémbe égették magukat.
A táskámért nyúlva az ölembe rántottam azt és már indultam is a suli felé. A hajamba túrva figyeltem a vaskaput, amit egy könnyed lökéssel ki is tártam. A diákok annak ellenére, hogy nem sokára becsöngetnek, lazán beszélgettek a szürke szekrények mellett.
Próbáltam nem felfigyelni a suttogó szavakra, amik a hétvégén történtekről szóltak. A suli virágzott a pletykáktól, mindenki boldogan csámcsogott egy-egy átformálódott, hamis hír felett.
Lekanyarodtam balra és a hosszú, korláttal keretezett lépcsősoron felmásztam a harmadikra, a kanyarok tövében ráleltem néhány omladozó szoborra, melyeket az évek alatt, a diákok különböző rajzokkal díszítettek. Felnevettem az egyik íráson, de ekkor megszólalt a csengő. A diáksereg egyszerre sóhajtott fel és mindenki megindult a kiszemelt termek felé.
Zsebre dugott kézzel figyeltem a tanáromat, aki kihívóan a szemeimbe nézett, még a folyosó végén volt. Hozzá közelebb volt a terem, és tudni kellett róla, hogy gyűlölte a későket, de nem bírtam sürgető tekintetére figyelni, amint bekanyarodott a terembe, becsukta maga mögött az ajtót, pontosan az orromra.
Megforgattam a szemeimet és kitárva azt, egy halk bocsánat mellett letelepedtem a hátsó padsorba. Eleve imádtam a történelmet, de mostanság nem bírtak lekötni az események. Minden a feje-tetejére fordult és mélyen belül azt akartam, hogy pörgessék vissza az időt, olyan napokra, amikor még élvezettel jegyzeteltem a tanár szavait.
- Mr. Lee?
Tekintetem felsiklott a ceruzát szorongató Mrs. Crage-re, akinek szemei szó szerint lyukat fúrtak belém. Megigazította vastagkeretes szemüvegét és pengeéles ajkait egy gúnyos mosolyra görbítette.
- Tessék?
- Nem tetszik jegyzetelni? - pillantott az üres füzetre. - Még a címet sem írta fel, így hogyan fog nekem színötösre felelni a holnapi nap folyamán?
- Úgy, hogy nem engem feleltet?
Gyenge próbálkozás volt, a tanár az asztalomra csapott, majd lejjebb nyomta ráncos arcát.
- Maradjon óra végén.
Már azt hittem, hogy Mrs. Crage elfelejti a kis üzenetét, de nem így történt. Mikor a megpakolt táskával kifelé igyekeztem, a tanár a tábla felé fordulva szólította a nevemet. Gyűlölködve elkáromkodtam magamat és lazán az asztalhoz vontattam magamat, arcomon tükröződhetett a kedvem, mert a nő finnyásan felhúzta az orrát.
- Figyeljen ide Mr. Lee! Megértem, hogy nehéz időket jár, mind nehéz időket járunk - vágott azonnal a közepébe.
- In medias res?
A nő konokul vigyorgott. - Inkább az ab ovo gemino van az ízlésére? - fűzte hozzá incselkedve. Felröhögtem.
- Nem akarok sokáig itt maradni, szóval ha lehet, vágjon a közepébe.
- Nos, tudom, hogy kissé megrázták a halálesetek, tudom, hogy ez kibillentette a medréből, de itt lenne az idő újból gatyába ráznia magát, Mr. Lee. A jegyek nem igazodnak a kedvéhez.
Sok ideig bámultam fakó szemeit és mélyen tudtam, hogy igaza van. Érthető volt, hogy a szüleim eltartanak, de nem akartam így bejutni egy egyetemre. Szerettem volna ösztöndíjat, és ezt csak akkor bírtam megvalósítani, ha végre elszakadok a krimik kavargó világától és visszacsöppenek a valóságba. Lehajtottam a fejemet, de Mrs. Crage óvatosan a vállamra simította ráncos ujjait, meglepődtem a gesztusra, de nem mozdultam.
- Pontosan tudom, milyen az, amikor az embernek nincs jó kapcsolata a szülőkkel - arca grimaszba futott. Szemeiben apró foltokban, de kiszúrtam a lassan felszínre bukkanó fájdalmat, de a pillanatnyi elkalandozást azonnal rendezte, megrázta a fejét és készségesen elmosolyodott, mintha semmi sem történt volna. -, de csak egy dolgot tudok ajánlani, Mr. Lee! Kérem ne hallgasson a káromló szavakra és felejtse el azt, ami a múltban történt.
Megfordult és zavartan lesett az ajtóra, ahol egy öreg, pocakos tanár összevont szemöldökkel méregetett minket. Mrs. Carge megköszörülte a torkát és egy legyintés mellett az utamra engedett. Szavai satuba szorították a szívemet, mert mit mondhattam volna? Teljes mértékben igaza volt, és nekem nem szabadott volna hagynom, hogy bárki is befolyásoljon.
Ledobtam magamat a kémia terembe és figyeltem, hogy Adam berobbant a terembe és vigyorogva megkerüli az asztalokat, felém lépkedett. Már sejtettem, hogy valami szaftos pletykával áll elő nekem. Zavartalanul kihúzta Abby asztalának székét és az enyémhez húzva rákönyökölt a könyveimre. Észre se vette, hogy a teremben tartózkodó lányok vagy gyűlölködve vagy pedig vágyódva lestek utánunk.
Adam ingje lazán ki volt gombolva, pont annyit hagyott szabadon a mellkasából, hogy az őt mustráló lányok tömege vágyódva tárja kissé széjjelebb a combját. Beletúrt világos, már-már szőke tincseibe és kék szemeit rám vezette.
- Találd ki mi történt? Baszki ha láttad volna! - lelkesen dobolt az asztalomon. - Ismered Leot nem igaz?
Bólintottam, még tisztán emlékszem fekete szemeire, és a nyakában lógó arany keresztre.
- Meg akarta fűzni Abigail Gilbertet - csiripelte cinkosan. Azonnal eltorzult az arcom, Adam vigyorogva bólintott. Nagyon okosnak hihette magát. - Hűtsd le magad, haver. Gondolom ismered Daria Fishert, nem?
- Igen?
Adam elégedetten hátradőlt, majd végignézett a termen, nagyjából mindenki minket bámult. - Leo komolyan nem akart leszállni a csajról, mikor Abby leszögezte, hogy nem akar tőle semmit, és most figyelj! Fisher odament hozzájuk, mire Leo rácsapott a fenekére! - nevetve hátradőltem. - Norton páholyból nézte a jelenetet, látva azt, hogy a csajára másztak annyira ideges lett, hogy bevert Leonak, baszki ha láttad volna! Komolyan szerelmes a csajba.
- És mi történt?
- Viktor szétválasztotta őket, Carter szégyenkezve még mondott valamit Gilbertnek, de látva Norton szemeit inkább eliszkolt.
Végszóra megérkeztek ők is.
Abby arca zaklatottan vörös volt, míg barátnője a kezeit fogva suttogott valamit a fülébe, mindketten rám kapták a szemüket, majd lesütötték. Abby a szoknyáját igazgatva dobta a táskáját a padra, majd sóhajtva lenézett Adamre, aki vigyorogva rásimította a kezeit Abby combjára. Meg sem gondolva, hogy mit csinálok, egyszerű mozdulattal lelöktem a fiút a székről és szúrósan méregettem tapogató ujjait.
- Ugyan haver, csak ugratlak - nevetett fel. - Pénteken ráérsz?
- Meglátjuk.
Adam még egyszer intett, majd kirontott a teremből. Viktor csengetés előtt két perccel esett be a terembe és a vörösre mosolyogva helyet foglalt mellettem. Látva Abby bíbor arcát megint csak felszaladt bennem a keserű méreg.
Az asztalra hajtottam a fejemet és nem foglalkozva azzal, hogy a tanár bejött, a tollammal megböktem Abby vállát. A kék tinta apró pöttyöt hagyott fehéringén, tökéletesen láttatni engedte az alatta rejlő, bézs csipkét. Nyeltem egyet és arrébb kotortam Abby haját. Szerencsénkre a tanár még csak ránk se emelte a szemeit.
Óra végéig próbáltam magamra vonni a lány figyelmét, de egyetlen cselekedet, amit kitudtam belőle húzni, az egy halk morgás volt. Megfeszített hátáról leszűrtem, hogy felhúztam. Mikor a csengő megszólalt, gondolkodás nélkül fordult hátra és rácsapott a kezeimre, kikapta a tolltartómból a tollamat, amivel a vállát bökdöstem, és mérgesen elhajította a terem végébe.
Kerekded arca mérgesen felfuvalkodott és szúrósan méregetett.
- Ha még egyszer...
- Minden oké? - Nem engedtem, hogy befejezze, hisz Adam által elmormolt sztori még mindig tisztán élt az elmémben, akárcsak tapogató ujjai, melyek a puha nejlonharisnyára simultak. Hirtelen meg akartam csókolni.
- Persze azután, hogy végig idegesítettél egész órán!
- Abby!
A lány arca kíváncsian meredt rám. Pontosan nem tudom, hogy mikor csókoltam meg utoljára, de képtelen voltam másra összpontosítani, hirtelen mardosni kezdett a hiánya, civakodó szavai és édes mosolya. Tudtam, hogy nagyjából minden nap találkozunk és beszélünk, de az utóbbi időben, mintha kicsúszott volna a kezeim közül, és én nagyon nem akartam ezt. Nagyon, de nagyon nem akartam azt, hogy elhagyjam azt a dolgot az életembe, ami megszépítette azt.
És akkor, ott már nem érdekelt a büszkeségem, mindenki érdemelt egy második esélyt.
- Szeretlek.
Sziasztok!
nos? ki mit gondol arról, hogy a két szerelmesünk újból egymásra talált?
nagyon szépen köszönöm mindenkinek a kedves szavakat és a csillagokat! remélem, hogy ez a rész is megtetszik nektek!
puszi: kira