Ez mind, amire emlékszem a régebbi életemből. Most pedig teljesen másnak kell lennem. Másért kell élnem. Amivel nem is lenne probléma, ha tudnám kiért. És ha nem ilyen borzalmas családom lenne. Most 17 éves vagyok. Hosszú, egyenes aranyszőke hajamnak nyoma sincs, helyette vállig érő extra göndör fekete loboncot kaptam. Szeretett szeplőim sincsenek már. De a külsőm a kisebb probléma. Szülőanyám „titokban" félrelép házasságából gyakorlatilag minden második férfival (bár már abban sem vagyok biztos, hogy mind férfi), akit meglát. Édesapám erről mit sem tud, ami nem baj, hisz így is dühkezelési problémákkal küzd. Rendszeresen bántalmaz engem, mert anyám sosincs itthon, a nővérem pedig „szent és sérthetetlen". Na igen, van egy nővérem is. Hogy is fogalmazzak...Az én nővérkém, Emily, hogy úrihölgy legyek egy „plázákban őshonos pénzközpontú, illetve nem is, inkább pénzpusztító, férfiak ösztönös vágyainak kielégítésére használt utcasarkon álló lakkpiros magassarkúban tipegő ifjúhölgy, akit mobiltelefonjától még sziámi ikrek szétválasztásánál használt műtéttel sem lehet elválasztani". És a családomról ennyit. Elég is belőlük. Inkább sok. Már nem vagyok boldog. A barátaim, nos, valójában egy van. A neve...Chloé. Ismerős? Chloéról elég annyit tudni, hogy az egyetlen, aki valaha is kiállt mellettem. Múlt hónapban elárvult szegény, mert elvesztette apját egy autóbalesetben. Emiatt múlt csütörtökön a nagynénjéhez költözött Svájcba, ezzel egyedül hagyva engem a borzalmas családommal, és teljesíthetetlen feladatommal. De nem hibáztatom. Inkább sajnálom. De amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem beszélhetek vele többé. Igen, tudom, feltalálták az internetet. Na igen, amihez nekem csak az iskolában van hozzáférésem. A könyvtárban. Heti egy órára. Amit amúgy sem nagyon használok ki, ugyanis nagyjából tizenhárom és fél perc mire bekapcsol a gép, és akkor még az internetet meg sem próbáltam megnyitni. Skype letöltve nincs, más közösségi oldalam pedig nekem nincs. Ez még akkor is a kisebbik probléma ugyanis Chloé Svájcban a lehető legeldugottabb helyen van egy farmon, ahol örül, hogy áram van, és már internetben nem is reménykedik. Így Chloé már a múltam. Már nem vagyok boldog. Az osztályomon kívül csak a tanáraim ismernek. Ők viszont szeretnek engem, mert sokmindenhez értek. Több tárgyban is tehetségesnek bizonyulok, valójában viszont egyik sem köt le. Csak az érdekel, hogy megvédhessem azt a bizonyos embert. Ezért nem vagyok boldog. Az osztályom java része úgy viselkedik, mintha nem is léteznék. Kivéve egy embert. Bár ő is levegőnek nézne. Emma a neve. Emma a nővérem legjobb barátnőcskéje, és ha nem vagy a kettejük ötméteres körzetében, akkor azt mondod, ikrek. Belsőben is hasonlítanak. Sőt, több, mint hasonlítanak. Nem tudom, melyikük másolta a másikat, de olyan, mintha két idegesítő nővérem lenne, holott egy is bőven elég. Emma egyetlen szórakozása Emily nélkül nem más, mint az, hogy engem szívasson. Többször volt rágó a hajamban, mint azt bárki is el tudná képzelni. De mivel esze a drágának nem nagyon van, ezért nem túl változatosan „kapom meg a magamét". A lényeg, hogy még valaki nehezíti a dolgom. Így nem vagyok boldog. Többé nem vagyok boldog.