D E Á K Á D Á M
----------------------------
A suli többi része unalmas volt. Amióta mondtam azt a hosszú monológot, mintha minden megváltozott volna. Mindenki nyomott lett. Kamilla egész nap csendben volt, én meg magammal voltam elfoglalva.
Otthon a szokásos káosz uralkodott. Anya hazavitte a munkát, ami azért rossz, mert sose tudja, hogy mit hova tesz és ilyenkor úgy néz ki a lakás, mintha tornádó csapott volna le. A húgom szokás szerint nézte azt a hülye beszélő dobozt (amit mi emberek tv-nek hívunk), miközben ordíbált, hogy "Anya elfogyott a pattogatott kukorica! Hozz már be! Köszi!". Apám meg...na róla fogalmam sincs mit csinál, mert nem ismerem.
-Szia Bátyóka! - kelt fel a tévétől és szorosan megölelt.
-Szia Törpilla! Milyen volt a napod? - kérdeztem egy puszi kísérdtében.
-Unalmas. - mondta egy sóhajtás közepette. Közelebb hajolt, gondolom, hogy suttogjon valamit a fülembe. -Anya rossz kedvében van. Ne cseszd fel az agyát. - mondta és visszament nézni azt a beszélő masinát.
Az nekem csak jó, ha nincs jó kedvében. Ilyenkor nagyon jót lehet vele veszekedni.
-Te anya! Kélzeld, mindenki oda van értem az egész suliban! - léptem hozzá vigyorogva.
-Nem érdekelsz. - mondta rám se nézve.
-Sőt, szerintem az egész világ oda van értem! - tettem hozzá.
-Szállj le a magasból. Most nincs kedvem veszekedni veled, ezért nem is fogok! - fordult meg és rám emelte zöld színű szempárját, ami könnyes volt.
-Mi a baj? - kérdeztem azonnal.
Bár a kapcsolatunk sose fényes, mindig rosszul érzem magam, ha egy családtagot sírni, vagy csak könnyezni látom. Főleg ha anya, mert ha Ő könnyezik, akkor tuti nagy a baj.
-Apád itt van a városban. Minket keress! - suttogta elhaló hangon.
-De ez miért ekkora baj? - kérdeztem, mert nagyon nem értettem.
Ha meglátna, tuti ő is elájúlna miattam, férfihez képest. És tuti csodálna, hogy milyen szép, helyes, okos, csodálatos fia lett! - gondoltam.
A gondolatom.
Hamis volt.
-Ülj le kérlek! Elmesélek neked valamit. - mutatott a székre.
Leültem.
-Szóval - kezdet tördelni a kezét - ugye azt mondtuk neked, hogy apád elhagyott téged, mikor születtél. Az hazugság volt. Amikor egy éves voltál, akkor költöztünk el. Apád miatt. - hagyott egy kis szünetet, majd folytatta. - Tudod kincsem, abban az időben, apád nagyon részeg volt. Nem jöttek neki össze a dolgok, úgy ahogy akarta és hát - sóhajtott egyett és lehunyta a szemét. - megütött engem.
-HOGY MIT CSINÁLT? - emeltem fel a hangom.
-Igen, ahogy hallottad. Ez csak egyszer fordult elő. Mikor már kezdett a jó úton haladni, rá bíztalak téged, mert engem behívtak a munkahelyre. A megbeszélés közepén kaptam egy hívást, hogy te a kórházban vagy. Apád halálra akart ütni téged. - csuklott el a hangja. - Mikor megláttalak, elájultam. Teljesen lila és vörös volt a tested. A fejed vérzett. Senkinek sem kívánom, amit akkor én át éltem és amit láttam. Hónapokig pszihológushoz kellett járnom. Sajnálom, hogy nem foglalkozok veletek sokat! Nagyon szeretlek titeket! - sírta el magát.
-Anya, mi is nagyon szeretünk! - emeltem rá lassan a tekintetem. Teljesen le vagyok sokkolva. Meg akarom ölelni, de nem tudom. Nem tudom megmozdítani a kezem.
Apám egy állat! Bárcsak úgy lett volna, ahogy még 10 perccel ezelőtt tudtam.
De mindenben keressük a pozitívumot. Még mindig jól nézek ki!
Sziasztook! Bocsi a késésért és igen, én hajnali négykor publikálom, mert miért ne?😂 Remélem tetszik ez a rész. Kicsit kevesebb egó lett benne, de remélem ez is megfelel. Köszönöm, hogy vagytok nekem ♡
Puszilok mindenkit!
~Vikiii27~