„Elcsesztem! És mi van akkor? Te majd úgyis helyrehozod helyettem." (Clara)
Apró fénysugár tör át az ablakon, vad táncot lejt az arcomon. Csukott szemhéjamon át is érzem, mikor szökik át a széltől lengedező faágak között, miként küzdi fel magát a pirkadat. Átfordulnék a másik oldalamra, de már a homlokom ráncolásától is széthasadna a fejem. Mindkét tenyerem az arcom elé emelem, takarva a fényt, és legszívesebben lemarnám a bőrt a képemről. Féléber állapotomban is üldöz a tegnap esti tettem.
Egész éjjel zavaros álomképek kergetőztek a fejemben, mintha nem is aludtam volna. Jobban ismerem az illumináltságot, mint a józan létet, tudom, miként nyom el a pia, de ez valami más. A lázas betegséghez hasonlít, amikor az ébrenlét határán ingadozok, mégsem alszom, és a valóság foltokban, kósza hangokban, illatokban mutatkozik meg. A bőröm nem izzik, hanem jéghideg. Beteg leszek. Az ajkam száraz, kapar a torkom és a szemem is enyhén ég, de a nyomás, amit benne érzek, az a legrémesebb.
A szerelem nem csak a lelket, hanem a testet is üdíti. És pusztítja. Azt hiszem, engem már a rothadás kerülget, ami a szagomat illeti, nincs kétség.
Nem kellett volna kétségbe esnem és a telepre menni. Ha otthon maradok, nyugodtan beszélhettem volna Alice-szel Claráról. De nem! Én ostoba! Egyből az üveghez nyúltam, aztán kiborultam, mint egy őrült. Willnek igaza volt. Elment az eszem!
Elcsesztem mindent, és ezt rohadt nehéz lesz helyrehozni.
Meg is ölhettem volna Alicet. Ha erősebben hajítom a képet, ha egy olyan ponton találom el a fejét... bele se merek gondolni, hányféleképpen elcsesződhetett volna az, amit már így is elcsesztem.
Puha takaró fedi a mellkasom. Fogalmam sincs, miként jutottam el az ágyig, de ideje felkelnem, rendbe szednem magam és meggyőződni Alice épségéről. Biztos a pokolba kíván, látni sem akar majd, valahogy mégis el kell érnem, hogy meghallgasson.
Nem érdekel, ha elutasít, csak tudatni akarom vele, hogy elhagyom a házat, és ő maradjon. Bármit megteszek, hogy biztonságban érezze magát.
A nyakamig húzom a takarót, ujjaim ragacsossá válnak, mint azon a napon, amikor lasagnés kézzel ébredtem a konyha padlóján. A faházban viszont száz százalék, hogy nincs étel. Mi a fene lehetett ezen az ócska takarón? Remélem, nem patkányszar. Óvatosan kinyitom a szemem és elé emelem a tenyerem. Perceknek, ha nem óráknak tűnik a pillanat, ami alatt felfogom, mit is látok. Vér! Vér! Vér!
Nem lelek vágást a tenyeremen, se a karomon. Végigtapogatom a fejem, de a fájdalom belülről tép szép. Ahogy leteszem a kezem és felemelném a takarót, hogy megnézzem a mellkasom, megérzem, hogy nem vagyok egyedül.
Oldalra kapom a fejem. A gyomrom kavarogva küzd a hányinger ellen és a szívem teljes sebességbe vált.
Riadtan felülök. Tiszta öklömet a számba gyömöszölöm, hogy fel ne üvöltsek. A döbbenet megdermeszt.
Ez az egész teljesen érthetetlen. Nem lehet igaz.
Alice ott fekszik mellettem. Egyik keze a régi ágy vaskeretéhez szíjazva. A nadrágszíjam a húsába mart, felszakította a bőrét. Vöröslik a karja, egészen a könyökéig. Arcát takarja az összekócolódott haja, ami csomóssá vált a rászáradt vértől. A sérülését nem fedi kötés, látni, hol borotválta le Will, és a seb rémesebb, mint azt elképzeltem.
Megrázom magam, becsukom a szemem és erőteljesen megdörzsölöm, de az álom nem szűnik.
Óvatosan megemelek pár tincset. Pánikszerűen összeszorul a torkom. Alice ajka felszakadt, orcája egyik fele duzzadt a zúzódásoktól.
Dübörgő szívem lüktetésén kívül semmi mást nem hallok. Még a halk légvételeit sem.
Reszketeg kézzel érintem a torkát, pont az álla alatt, és fogalmam sincs, a saját remegésem vagy az ő gyenge vénáját érzem.
A fejemben kérdések lángolnak: Hogy került ide? Miért? És ki tette ezt vele? Mi történt?
Hallucinálok. Igen, csakis ez lehet a magyarázat.
Nagyot lélegzem, a tüdőm is megfájdul, és köhögés szakad fel belőlem, mintha a tegnap este kátrányként ivódott volna belém, kaparna, marna, és próbálna kitörni.
Alice testének a körvonala nem oszlik, a valóság súlyos márványként zuhan rám, fejbe kólint és észhez térit.
Azonnal feltérdelek és megpróbálom leoldani a kezeit. Szívem zakatolásától remegnek az ujjaim, alig bírják kicsatolni az övet.
Karja leernyed, és oldalra hanyatlik. A tarkója alá nyúlva ölembe húzom a fejét.
– Alice – szólongatom.
Enyhén megrázom, de semmi. Ép csuklóján ismét ellenőrzöm a pulzusát, gyenge, de tapintható. Megkockáztatom és erősebbet rázok rajta, megpaskolnám az arcát, de a rajta lévő duzzanat meggátol. Félek, ártok neki. Zihálva emelem karomba, teste rémisztően ernyedt.
Mi történt itt? Mi ez az egész?
Megemelem a szemhéját, a napsugarak egyenesen rávetülnek, ő mégsem reagál.
Könny szökik a szemembe, de tudom, ezúttal nem habozhatok. Ha nem tér magához, mentőt kell hívni. Értesítik a szüleit, a rendőrséget, soha többé nem engedik vissza hozzánk, otthon kell maradnia, és azzal többet ártok neki bármi másnál.
De az épségénél semmi sem fontosabb.
Újból megrázom, de mintha még ernyedtebb és öntudatlanabb lenne, mint egy perccel ezelőtt.
Arcom a hajába temetem, küszködve nyelem le a mellkasomat szétfeszítő kiáltást. Nincs választásom. Majd utána kitalálok valamit, biztos menni fog.
Óvatosan visszafektetem a fejét és felállok, hogy megkerüljem az ágyat. Ekkor látom meg a felborított komódot, a széttört vázákat, földön heverő üvegdarabokat. Nem emlékszem, mikor törtem össze őket. Egyáltalán megittam mindet? Az kizárt!
Alice mobilja a padlón, a képernyő betörve. Felemelem a készüléket, de használhatatlan, az ágyra hajítom.
A bakancsom rajtam, így nem foglalkozom a helyiség felmérésével, a földön heverő káosszal, hanem felemelem Aliceről a plédet, és ismét elfog a rémülettel kevert fájdalom sokkoló érzése. Csak egy pólót és alsóneműt visel. A combján tenyérnyi nagyságú zúzódások éktelenkednek, mintha nekiment volna valaminek, vagy megrúgták volna.
A lábaim nem bírják a terhet, a földre rogyok.
A hideg átjárja a testemet, tüskeként hatol a végtagjaimba, mégsem akarom elhinni, hogy ezt én tettem volna. Bármilyen részeg is lehettem, sose ártanék neki. Soha!
Őrjöngenék, de képtelen vagyok megmozdulni.
Miért nem emlékszem semmire?
Nagyot lélegzem, és Alicere nézek. Összetört testét látva érzem, ahogy meghasad a szívem, és a szemem teljesen fátyolossá válik.
Én ostoba, mire vesztegetem az időt?
Karomba veszem az apró, darabokra tört testét. Alice légzése egyre szabálytalanabb. Ahogy elindulok vele megszédülök, és nem tudom, a könnyek vagy a sokk miatt homályos-e a látásom. A szívem egyre hevesebben ver, a mozdulataim erőtlenek, mintha nem is a valóságban, hanem egy álomban lennék.
A kocsijához megyek, de az zárva. Pedig úgy rémlik, nyitva hagytam. A könnyű lány most mázsás súlyként húz lefelé, a levegőt kapkodva a Ford kerekéhez csúszok. Remeg kezem-lábam.
Reszketve simítok végig Alice arcán, és apró kezét a számhoz emelem.
– Ébredj fel – suttogom a tenyerébe. Alig jön ki hang a torkomon. – Könyörgök, ébredj.
Alice meg sem rezzen, mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed.
Ismét felállok vele és a házba megyek. Alicet lefektetem a kanapéra és kettesével véve a lépcsőfokokat berontok Will szobájába. Egyenesen az éjjeliszekrényéhez lépek.
– Mit... mit akarsz? – dörzsölgeti a szemét, miközben a könyökére támaszkodva megemelkedik.
– Hol a mobilod?
– Hmm?
– Alice megsérült, mentőt kell hívni – hadarom.
Will feje visszasüllyed a párnára.
– Másnapos vagy. Igen, megsérült, de megoldottuk, nincs baja. Ott alszik Molly szobájában, nézd meg. – Amint ezt kimondja villámként felül és a karom után kap. – Inkább ne! Hagyd békén – javasolja álomittasan.
Egy lélegzetvételnyi ideig tart felfogni a szavait, és azonnal felmerül bennem a kérdés, ha Alice lefeküdt aludni, mégis mit keresett a kisházban? Nem jöttem vissza. Nem rángattam ki magamhoz. Nem öltöztettem le, vertem meg, kötöztem az ágyhoz és... nem, arra képtelen lennék. Azt biztos nem tettem.
Will elenged, szeme összeszűkül, zavartnak tűnik.
– Miért vagy véres?
Lenézek a karomra, a felsőmről visító vörös foltokra.
– Alice – ennyit bírok csak kinyögni, aztán nagyot nyelek. – Mentőt kell hívnunk.
Will kipattan az ágyból, szeme nagyra tágul, aggódás, félelem és harag keveredik benne.
– Mit tettél?
Kérdésétől elkap a bűntudat és a stressztől hullámokban tör rám a fizikai fájdalom. Lehajtom a fejem.
– Semmit. Esküszöm, semmit nem... amikor felkeltem, már... – lüktet a fejem, kínoz a levegő, zihálok. – Hol a telefonod?
– Hol van Alice?
– A nappaliban.
Will a párnája alá nyúl, látom, amint kiveszi onnan a telefont, mozdulatai gyorsak, szétszórtak. Elvenném tőle a mobilt, de ő elrohan mellettem, le egyenesen a lépcsőn. Követem a nappaliba, ahol megtorpan. A szája elé kapja a kezét. Hátrálni kezd, egész testében remeg, de még mindig nem annyira, mint én.
Letérdelek Alice mellé, megszabadítom az arcát a rátapadt véres tincsektől. Olyan békésnek tűnik, mintha csak aludna.
– Nem ébred fel – mondom halkan, lenyelve a könnyeimet, és az ernyedt test láttán elkap a félelem szívszorító érzése. – Nem tudom felébreszteni.
Hallom, ahogy Will jobbra-balra lépked, hangosan szuszog, mígnem megáll.
– Hozd a kocsihoz, az gyorsabb.
Felé fordulok, a könnyeimen át alig látom az arcát.
– Telefonálj – kérlelem. – Félek megmozdítani őt.
Megrázza a fejét.
– Be kell vinnünk a kórházba. Mire kiérnek, az idő. És ránk hívják a zsarukat, kiderülne, hogy Molly felnőtt felügyelet nélkül van.
– Ki nem szarja le! – emelem fel a hangom, miközben felsőm ujjával megtörlöm a szemem. – Majd fizetünk a rendőröknek. Elintézzük.
– Molly nem láthatja. – Hangja megremeg, nem tudom eldönteni, a haragtól vagy a pániktól.
– Bezárjuk a szobába.
– Miközben itt lesznek a mentősök? Nem – rázza ismét a fejét. – Beviszem, és azt mondom, leesett a lépcsőn. Mellette leszek, amikor felkel, beszélek vele. Hozd!
Csak vesztegetjük az időt. Nem most kéne terveket kovácsolni és mentségeket találni, az még ráér. Bár, rohadtul nem érdekel semmi, csak az, hogy Alice felébredjen, hogy rendbe legyen. Nem érdekel, ki mit szól, ki mit gondol.
Felállok és amennyire erőm és homályos látásom engedi, megragadom Will csuklóját és kitekerem a kezéből a telefont. Térde megcsuklik, fojtott kiáltást hallat.
Elengedem.
– Mi a kód?
– Nem mondom meg
– Mi a kibaszott kód? – kiáltom. Will ajka csíkba húzódik. – Baszd meg!
Hozzávágom a mobilt és az előtérbe futok. Megtalálom az öreg Ford kulcsait. Visszamegyek, amilyen finoman csak tudom, ölbe veszem Alicet. A laptopról is telefonálhatnék, de gőzöm sincs, hova tettem a gépet, és mire megtalálom, bekapcsolom, már félúton lehetnék a kórház felé. Igaza van Willnek, az a leggyorsabb, ha én viszem oda.
Alicet elfektetem a hátsó ülésen és beülnék a volánhoz, amikor megszédülök. A szám elé kapom a kezem, hányinger kerülget már a kocsi gondolatától is. A baleset óta nem ültem autóban. Szemem előtt minden elsötétedik, és hiába küzdök a pánik ellen, a testem zuhanni kezd. Képek jelennek meg: tűz, vér, és Clara sikolya, Alice összetört, élettelen teste, Clara segélykiáltása. Ökölbe szorított kézzel a kilincsre markolok.
Meg tudom tenni. Be tudok ülni a kocsiba. Menni fog! A szívem elszorul, a lábam megadja magát, minden erő elszáll belőle, és térdre esem. Elcsigázottnak és tehetetlennek érzem magam. Elszántan markolom a kilincset, de a mellkasomra nehezedő félelemtől ennél több nem megy. A sötétség mérgezett fellegként körbevesz, elnyeli előlem az oxigént, és szívem hiába pumpál ezerrel, nem kapok levegőt.
– Majd én beviszem – hallom Will hangját.
Tenyerem lecsúszik a kilincsről, képtelen vagyok felállni. Eltart egy ideig, amíg újra levegőhöz jutok és válaszolni tudok.
– Nem tudsz vezetni.
– Tudok, csak még nincs jogsim – morogja fagyosan. Kijelentése meglepne, ha nem kavarogna előttem ezer meg ezer emlékkép, és a tudat, hogy milyen gyorsan peregnek a másodpercek. – Nem kéne emberek közé menned, az arcodra van írva a bűntudat.
Erre felkapom a fejem, felnézek rá.
– Nem én tettem.
– Vagy csak nem emlékszel rá, ahogy Floyd esetében sem. – A lábával keményen odébb lök, az oldalammal érkezem a földre. – Ha Molly felkelt, ne merj a közelébe menni. Megértetted?
Felnézek, és idegen szempár néz le rám, az öcsém tekintete elsötétült, már nem csak megvetés, hanem veszélyes fenyegetés feszít benne.
Will beszáll a kocsiba, gázt ad és elhajt.
Ott maradok a fagyos betonon, a ház előtt elterülve, és a fejem felett lebegő sötét gondolatokkal, a kételyekkel, hogy Willnek igaza lehet. Mi van, ha mégis én tettem?
A szürke égre meredve próbálom felidézni a tegnap estét. Bementem a kis faházba, hogy italt szerezzek, találtam is egy üveg vodkát, meghúztam, erőt gyűjtöttem és vissza akartam menni a házba, hogy segítsek Willnek, hogy megnyugtassam Alicet, beszéljek vele. Nem léptem ki a házból, nem emlékszem rá. Fogalmam sincs, mi történt azután, hogy ajkamhoz emeltem az üveget. Azt se tudom, miként kerültem az ágyba, miért volt felforgatva a faház. Semmi.
Teljes sötétség.
A pulzusom gyorsabb, mint egy versenyautó.
Lehunyom a szemem és ököllel fejbe vágom magam. Ordítani szeretnék, fájdalmasan üvölteni, emlékezni, legalább egy érzésre, egy szóra, bármire a tegnap estéből.
Nem tehettem én.
Nem!
Az elmém széthullik, és azt súgja, nincs más magyarázat: csak ő és én voltunk a házban.
Szétfeszít a pánik, a pokol legmélyebb bugyra felé ránt és érzem, darabjaira hullom. Imádkozni kezdek, de nem magamért, hanem azért, hogy Will időben érjen be a kórházba, és Alicenek ne legyen komoly baja. A testemet nehéznek érzem, ismét úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, és a veszteség gondolatától mintha az élet is elszivárogna belőlem.