Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonnegyedik fejezet --- Shonn

„Imádom amikor értem verekszel. Abból tudom, hogy sokat jelentek neked." (Clara)

Az utolsó küzdőpartnerem is feladja. A bennem lévő düh, a fájdalom percről percre nagyobbra duzzad, és valahol le kell vezetnem a feszültséget. Erre a boxklub a legjobb hely. Nem akad újabb jelentkező, aki szívesen péppé veretné a fejét, így a ring széléhez lépve lassan elkezdem letekerni a fáslit a kézfejemről. Nem sietek. Jones továbbra is a kórházban. Egy éjszakát Blairnél töltöttem, de miután a szállásadásnál többet akar, inkább egy hotel mellett döntöttem. Nappal alszom, délután ott vagyok az edzésen, utána boksz és jöhet a pia.

Alice szavai, a könnyei kísértenek.

Kezem remegni kezd. Két órája vettem be az utolsó Prozacot.

Mély puffanásra figyelek fel.

Megfordulok. James áll a ring szélén. Vele biztos nem küzdök, esélyem se lenne. És már nem is bírnék.

– Látom, ma a KO-kra hajtasz.

– Nem igazán – morgom. Nincs kedvem beszélgetni. Szükségem van a gyógyszeremre. – A többiek szarok.

Szemét fenyegetően összeszűkíti.

– Veszélyesen játszol.

Megrántom a vállam. Nem kérek egy vadidegen tanácsából. Egyszer kihúzott a pácból, de nem akart barátkozni és a drága asszonykája is figyelmeztetett, maradjak távol tőlük. Ha nem teszem, lebukhatom és túlságosan kedvelem ahhoz ezt a helyet, hogy mindezt kockáztassam.

– A törött csontok beforrnak – folytatja James – a zúzódások rendbe jönnek, de ha túl erősen megütöd valaki fejét, azonnal megölheted.

Kimászom a ringből. Remegő kézzel a fáslikat a tárolóba hajítom. Az öltöző felé indulnék, amikor sötét, zavaros gondolataimban felvillan a kép, amint bemosok Alice apjának.

Vajon milyen erővel és pontosan miként kell megütnöm, hogy az halálos legyen? Önvédelem. Egyetlen csapás.

Megperdülök és Jamesnek szegezném a kérdést, de végül meggondolom magam. Visszafordulok.

– Hogy van a haverod? – hallom a hátam mögül jövő kérdést.

– Jól – dörmögöm a választ meg sem állva.

Nem tusolok, csak bekapok gyorsan két szem bogyót, átveszem a pólóm, magamra kapom a dzsekim, a bakancsom, fogom a bukósisakom és irány a motor. A hotelben majd rendbe szedem magam.

Odakint sötétedik. Az utcai lámpa halványan pislákol, az el-elalvó fényétől villódzni kezd előttem az utca. Egy pillanatra becsukom a szemem, és megdörgölöm, mielőtt kinyitnám. Az est sejtelmes ködbe borítja a motorom és a mögötte álló fekete dzsipet. Scott lazán támaszkodik a járgány ajtajának. Sötét ruhája miatt szinte beleolvad a karosszériába, olyan, mint az éjszaka démona. Kormos haját is hátrasimította, egyedül égszín szeme világít ragadozó módjára. Szájában izzik a cigaretta. Amint meglát elhajítja a csikket.

– Hova megyünk? – elszántság csendül a hangjában.

Minden egyre homályosabb, lehet a hallásom is megcsal. Két ujjam közé csippentem az orrnyergem. Nagy levegőt veszek.

– Mit dumálsz?

– Haver! Nem vagyunk vakok. – Az autó felé biccent. A szélvédőn keresztül próbálom kivenni az arcokat, Tony és még két srác. – Szarba kerültél és valakinek nagyon ellátnád a baját. Csináljuk!