Sokáig tartott, amíg belepaszíroztam magam az érezhetőleg nem harcra tervezett ruhába. Alig tudtam benne mozogni. Levegőt csak úgy kaptam, mintha a mellkasomon feküdt volna valamelyik testvérem és csak nagy lélegzetekkel kaptam rendesen levegőt. A kezeimet maximum 40 fokban tudtam elemelni a törzsemtől, a szoknya része pedig a földig ért, vagyis minden harmadik lépésnél megbotlottam.
-Biztos vagy benne, hogy a gróf ezt a ruhát akarta rajtam látni? - kérdeztem kétkedve Axltől.
-Személyesen adta nekem - húzta el a száját, amikor rám nézett és látta, hogy ez tényleg nem a legjobb harci öltözék. Ha ebben vagyok, az életben nem szabadulok el innen. - Minden esetre jobb, ha most megyünk. Inkább ne várakoztassuk meg a grófot.
-Csak adjon kést a kezembe, és levágom mint a vágóhídra szánt malacot - dünnyögtem bosszúsan.
Axl úgy tűnt nem bánja a sorsát. Akárhogy is, hiába nem kedveltem annyira és hiába tűnt egy balféknek, tiszteltem azért, amit tesz. Ellenállhatott volna, ahogy néhány napja én magam tettem, de nem lett volna eredménye. S míg én napokon keresztül feküdtem egy ágyban és rettegtem fogvatartóm kezétől, ő mindaddig kiegyensúlyozottnak és boldognak látszódott, pedig rajta se volt sokkal kevesebb seb és heg, mint rajtam. Tiszteltem őt, méghozzá teljes szívemből.
Míg Axl csöndesen vezetett a sátrak között, megpróbáltam valahogy elférni a ruhámban, de nem igazán sikerült. Átkozott legyen, aki kitalálta a fűzőt.
Látszólag minden békés volt. A szokásosnál kevesebb sikítozás és zaj hallatszódott ki a szél morajából. Az emberek kevesebben voltak. Mintha kiürült volna ez a hely.
Axl egy emelvény elé vezetett, amiről a gróf és három másik ember figyelt. Nem mertem nagyon körbenézni, de a hátuk mögött észrevettem Rover és Burn fejét. Sellot azonban sehol nem találtam. Remélni tudtam, hogy megszökött és nem csak túl alacsony, hogy ne lássam a fejét. Rover arcáról irdatlan düh tükröződött, ahogy rám nézett. Nem tudtam mire vélni, így inkább elkaptam pillantásom. A földre néztem. Egy méterre tőlem hevert egy tőr, ami olyan hívogatóan szólt hozzám, mint még soha semmi. A kezemben akartam fogni.
-Hogy hívnak? - vetette oda a szavakat az egyik ismeretlen férfi, mint valami kutyának a csontot, mire elkaptam a tekintetem a fegyverről.
-Mit számít az? - morogtam rá. Ha ő kutyaként kezel, vérebként fogom széttépni a nyakát. Ha ő úgy, én így.
A négy ember összesúgott, a gróf valamit magyarázni kezdett, arcáról az aggodalom jeleit tudtam leolvasni.
-Ilyen akaratos cédáért nem fizetek semmit -kaptam el egy mondatfoszlányt. Nem hagyhattam szó nélkül. Nem harcosnak akart eladni, ebben biztos voltam, hiszen akkor nem ezt a borzasztó ruhát adta volna nekem.
Ebben a pillanatban újra a földre tekintettem, majd a lábammal és egy ügyes mozdulattal a levegőbe repítettem és elkaptam bal kezemmel.
Erre a négy férfi felkapta a fejét. A grófon láttam, hogy rettegni kezdett. Félt tőlem. Félt attól, hogy fegyver kerül a kezembe. Tudta, hogy végeznék legalább négyükkel, de azt nem tudta, hogy utána legszívesebben az összes többi őrrel is, de ahelyett, hogy az ő hasába szúrtam volna a tőrt, az enyémbe szúrtam. Persze nem teljes erőmből, éppen csak annyira, hogy felszakítsa a ruha anyagát és letéphessem magamról végre ezt az átkozott szoknyának titulált börtönt. Szerencsémre felvettem egy nadrágot alá, így nem kellett aggódnom a szemérmességem miatt. Az és a kilazított fűzőm megvédett.
Ezután jobb kezembe kaptam a tőr élét és fölényesen néztem a négy férfira.
-Ki is haljon meg? A gróf, aki rabszolgát csinált belőlem? Vagy az az undorító féreg, aki cédának mert nevezni? Esetleg a két gyáva közül valamelyik? - ízlelgettem a szavakat.
Az urak letaglózva ültek előttem. Tudták, láttam az arcukon, hogy jól tudták, egyetlen mozdulat és valamelyikük halott. Ekkor azonban egy halk lépést hallottam a hátam mögül. A füleim a halk hangtól megmozdultak, éreztem ahogy az érzékeim kiéleződnek, ahogy feláll a szőr a hátamon a vágytól, hogy öljek. Éreznem kellett a vér illatát, ízét. Látnom kellett, ahogy valaki előttem vérzik el, látnom kellett, hogy valaki előttem fekszik, vörösen, egy tágas sebbel lehetőleg a fején. Meg akartam fogni a lelkét, ahogy az reményvesztettem elszáll a testéből.
Hátra fordultam, és ráugrottam az őrre, aki egyensúlyát elvesztve esett hátra, én magam pedig guggolva hajoltam fölé, vágytól izzó tekintettel.
-Hetes! - kiáltott rám Rover, de akkorra már elvesztettem az önuralmam nagy részét és állatként fordultam vissza a prédámhoz. Úgy éreztem magam mint egy oroszlán. Egy medve. Egy farkas.
A hangok eltompultak, ahogy késemet elhúztam a kétségbe esetten kapálózó férfi nyakán. Ujjaimat óvatosan a sebhez érintettem. Már teljesen őrült voltam. Szó szerint vérszomjas voltam. Lenyaltam ujaimról a piros folyadékot. Mámorító volt az íze.
Ekkor rontott rám másik két őr, lándzsával a kezében. Gyorsan kellett cselekednem. Egy hátulról és egy elölről közelített. A velem szemben lévőnek belerepítettem a fejébe a kést, majd elvettem a kezéből a hosszú lándzsát és a másik ember felé fordultam. Ő rám rontott, de én kardként használva a hosszú fegyvert, lefegyvereztem, és a szívébe szúrtam fegyverem. Az egész alig öt másodperc volt, mire mások észbe kaptak, már három hulla feküdt a földön.
Éreztem a szagukat. Éreztem, ahogy árasztják a halál rothadó illatát. Erőt adott a haldoklók utolsó lehelete. Nem bírtam magammal, a szívem lüktetett a gyilkolás vágyától. Széles mosolyom még hozzá is adott egy kicsit a félelmetességemhez. A felém közeledő férfiak szemében kétkedést véltem felfedezni. Tudták, hogy pszichopata vagyok, tudták, hogy örömmel ölném meg az összeset.
-Elég! - állt fel az ember, aki cédának nevezett. A körülöttem álló nyolc ember összerezzent a hangtól, de megálltak és a rabszolgakereskedőre néztek. Jómagam is ezt tettem. - Megveszem, akármennyibe is kerüljön - nézett a grófra, majd a gróf mint egy ijedt kisgyerek mormogott valamit és kezet ráztak, ami az üzlet végét jelezte. Rettenetesen örültem neki, úgyhogy úgy döntöttem kicsit megtréfálom őket.
Mosolyogva új "gazdámhoz" indultam. Persze a lándzsa a kezemben maradt, s mikor elég közel kerültem a négy emberhez, beleszúrtam a fegyvert a grófba.
-Gregor vagyok - biccentett a "gazdám". Meg se rezzent, mikor a gróf holtan esett össze, nem úgy, mint a másik két ember, aki azonnal pánikolni kezdett, szimplán csak Rover felé mutatott, aki mérgesen várt rám.
Eddigre sikerült valamenyire lenyugodnom, és sikerült nem a vér után szaglászom, hanem Rover dühös szemébe néznem és állnom a tekintetét. Burn ugyancsak rosszallóan nézett rám, de őt vajmi kevéssé érdekelte a halottak száma, vagy a mentális egészségem.
-Fejezd be - fújtatott Rover. Ő is tudta nagyon jól, hogy ez nem olyan dolog, amit olyan könnyen lehet kontrollálni, de láttam rajta, hogy dühös volt az akcióm miatt.
-Hol van Sello? - kérdeztem nem is reagálva az előbbire.
-Fasz tudja, valószínűleg valamelyik őrrel szűri a levet - vonta meg a vállát, miközben a bilincsét piszkálta.
Most el tudtam képzelni, ahogy egy tipikus tinisrácként, a suli előtt, rágózva nyomkodja a telefonját. Minden csaj érte csorgatja a nyálát, de ő mindenkit és mindent leszar, csak ő maga számít. Ahogy ott állt, a begyógyult sebeivel, már csak egy napszemüveg és egy fekete bőrdzseki kellett volna neki, és úgy nézett volna ki, mint a legmenőbb srác a gimiből.
-De nem láttad? - próbáltam valahogy megtörni a beállt csendet.
Ahogy ott áltam Rover mellett, kezdtem lenyugodni. Olyan volt, mintha árasztott volna magából valamit. Mintha a jelenlététől lecsillapodtam volna. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem Rover miatt van, szimplán csak kezd csökkenni az adrenalinszintem, de nem sikerült elhinnem magamnak.
-Nem, Hetes! Nem láttam azóta, hogy aznap este elmentünk aludni - ripakodott rám, majd idegesen a nyakamra pillantott, és elfordult.
-Mi bajod van - rántottam vissza mérgesen, de nem válaszolt. - Mi baja van? - fordultam végül Burnhöz, aki unottan, és szintén kicsit idegesen álldogált mellettem.
-Több dolog miatt is ideges - rázta meg a fejét Burn. MIkor látta, hogy figyelmesen nézem őt, hogy bökje már ki, megadta magát és beszélni kezdett. - Nehogy azt hidd, hogy csak miattad ilyen - vonta meg a vállát, mire Rover a hátam mögött megmoccant.
Hátra néztem, hogy meggyőződjek róla, nem csap hisztit, de nem úgy nézett ki, mint egy békés csecsemő, ezért megfogtam a mellkasát, és hátrébb toltam.
-Nyugodj már le bazdmeg, síkideg vagy - löktem el magamtól.
-Mondod te, aki megölt az előbb négy embert - mosolygott negédesen, majd visszaváltott az ideges képére.
-Fogd be! Tudod, hogy nem direkt csinálom - fakadtam ki. - És ne merj nekem itt papolni, téged fogtak el 23 ember megöléséért, nem engem.
-Igen, mert nem tudják, hogy te mennyivel többet nyírtál ki. Oh! Lehet, hogy te nyírtad ki a testvéreidet is, nem lehet? - mosolygott rám. Tudta, hogy ezzel az övé lesz az utolsó szó.
Tudta, hiszen a következő pillanatban nekiestem. Ütni kezdtem tiszta erőmből. Tudtam, hogy nem érzi, de nem tudtam uralkodni magamon. Ez az egész helyzet amúgy is el van cseszve, most meg minden előzmény nélkül letámad azzal, amivel tudta, hogy biztosan felbassza az agyam és amiatt majd nekiugrom. Csak azt nem tudtam, hogy ez neki miért volt jó.
Addig ütöttem, míg végül sikerült elkapnom a nyakát és megszorítanom. Kezeimmel egyre erősebben szorítottam, éreztem, ahogy a légzőcsöve erőlködve próbál levegőt juttatni a tüdejébe. Már javában fojtogattam, amikor Burn-nek sikerült leszednie róla. Kapálózva próbáltam szabadulni a két méter magas fiú kezei közül. Rover lehajolt, hogy jobban kapjon levegőt. Jól tette, ugyanis a következő pillanatban leütöttem szegény Burnt is, és újra rávetettem magam. Rover ekkor már nem hagyta magát. Százszor erősebb volt nálam, így szimplán csak elkapta a két öklömet, és alig megerőltetve magát, eltolta őket magától.
-Fejezd be! - suttogta megint.
Nagy levegőt vettem és próbáltam lenyugodni. Nagyon nehezen ment, de végül sikerült. Mikor ez megtörtént, jobbnak véltem ott hagyni őt, és inkább Burn mellé léptem.
-Bocsánat! - köptem a szót. Nem igazán volt kedvem bocsánatkéréssel tölteni az időmet, de a jobbik énem mondatta velem. Csúnyán megütöttem szegény Burnt.
-Gondolkozz, mielőtt cselekszel - rázta a fejét. - Rovert napokig kínozták, és most lett belőle küzdővermi harcos.
Burn mondott valamit. Tudom, hogy Rover szart se érzett a kínzásából, de gondolom ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy a háta mögött hagy az ember. Ha fizikailag annyira nem is, de érzelmileg egész biztosan megviselte. HIába, akármennyire is próbáltam megbocsátani neki, nem ment. Attól még, hogy rosszul érzi magát, nem kell, hogy más is így tegyen. Nem értettem őt.
-Most, hogy vége van a kereskedésnek, talán indulhatunk is - mutogatott a saját őreinek Gregor.
Roverre néztem, aki velem nem törődve elindult. A nyakamhoz kaptam. Még mindig nem tudtam hol lehet a nyaklánc.
-Nem megyek el, amíg nincs meg a nyakláncom - álltam meg Gregor előtt.
-És mit érdekel engem a nyakláncod? - nézett le Gregor, mire fölényesen kihúztam magam.
-Jelen esetben két eset áll fent. Vagy erőszakosan elrángat innen engem, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy zűrzavart teremtsek az úton, és ha a célig nem sikerül elszöknöm, akkor megkeserítem az életét, vagy hagyja, hogy megkeressem, és mindenki nyer - húztam fel a szemöldököm. Csak remélni tudtam, hogy belemegy.
-Kapsz tíz percet - tette karba a kezét, majd szólt négy emberének, hogy kísérjenek engem.
-Annyi időt kapok, amennyi nekem tetszik, és elhozom magának a gróf legbecsesebb értékét - blöfföltem, de végül ebbe is belement.
Reménytelenül indultam útnak. Kész voltam, hogy napokig kutassak. Minden egyes zúgban, minden bokor tövében. Tudtam, hogy nem hagyhatom itt. Nem csak Rovert bántottam volna meg még jobban, de a lelkiismeretem se hagyott volna nyugodni. Meg aztán... furcsa érzés volt, hogy nem lógott a nyakamban. Napok óta éreztem a helyét. Mintha a bőröm azon része nem tudott volna többé létezni nélküle. Mintha az a szem vigyázott volna a szívemre.
Lassan fél órája kutattam négy őrrel a nyakamban. Átkutattam a sátrat, ahol én aludhattam volna, ha nem szökök be Roverhez, a helyet, ahol felébredtem, a kínzó sátrat, majd a gróf sátrát is. Már kezdtem feladni, amikor az ágyra vetettem magam. Utáltam ezt az ágyat, most mégis olyan jó érzés volt ráhuppanni.
Próbáltam kiüríteni a fejemet és lehetséges lelőhelyeken gondolkodni, de nagyon nehezen ment. Rover járt a fejemben, meg a kirohanása. Meg természetesen az, hogy hogyan csillapíthatnám a dühét, de az már egy másik gondolatmenet volt.
-Mit keresel itt? - hallottam meg az egyik utánam loholó őr hangját, nem felém intézte a kérdést, hanem a bejáraton belépő fiú felé. Mind a négy őr felé fordult, lándzsájukat maguk előtt tartva figyelták... Axl-t.
-Mit keresel itt? - ültem fel meglepődve.
-Nos, segíteni jöttem. Gregor mondta, hogy egy nyakláncot keresel. Én láttam, amikor letépték a nyakadról, és nagyon furcsának tűnt, ezért jól megfigyeltem hova tették. Olyan volt, mintha varázslattal készítették volna - merengett Axl, de félbe szaítottam, nehogy bajom essen. Ha valaki varázslatot említ ebben az évszázadban, akkor valaki meg fog halni, és nem igazán akartam én lenni az.
-Oda tudsz vezetni? - léptem elé, mire a négy őr közelebb jött. Érezték, hogy veszélyt jelenthetek rájuk, de mivel nem volt kedvem ezzel fárasztani magam, igazán nem volt okuk aggódni. Most csakis Rover nővérének nyaklánca lebegett a szemem előtt. Az volt az egyetlen fontos dolog perpillanat.
Axl olyan volt, mint a fantasy történetekben a mágus, aki mindig feltűnt, ha a főszereplőnek segítségre volt szüksége. Valahogy mindig ott termett. Mondjuk nem mindig örültem a jelenlétének, de most be kellett vallanom, nagyon jól jött. Axl-t követve beléptem egy teljesen új sátorba, ami kicsit nagyobb volt, mint az "enyém", vagyis nem csak egy ágy és egy apró éjjeliszekrény fért el benne, hanem egy kanapé és egy íróasztal is, de közel sem volt akkora, mint a gróf monstrum sátra, ami inkább hasonlított egy mini palotára, mintsem ténylegesen egy sátorra.
-Mi ez a hely? - fordultam a göndör felé.
-Ez a gróf úr intézőjének sátra. Utoljára az intézőnél láttam a nyakláncodat, ezért gyanítom, hogy itt lehet - magyarázott.
Több se kellett nekem, azonnal nekiláttam a keresésnek. Sokáig tartott, és szó szerint mindent szét téptem és szétdobáltam, amit ott találtam, míg végül félénken az íróasztal fiókjának aljához nyúltam. Sok filmben és könyvben vannak olyan fiókos íróasztalok, amikben egy rejtett, alsó fiók is található, amit egy apró fa lapocska fed le, és ami ebben a korban nagy találmánynak és hasznos kiegészítőnek mondható, de egy olyan embernek, aki egy évezreddel előrébb él az időben, vagyis nekem ez nem egy akadály. Sőt, kifejezetten felesleges. Végül a megérzésem nem csalt, és a lapot megnyomva láthatóvá vált a fiók igazi alja, és vele együtt a szem, amely vigyázott az álmaimra.
Óvatosan emeltem szemem elé, de gyorsan rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, ugyanis ilyen nyakláncot nem igazán készítenek az 1200-as években, én pedig nem nagyon akartam máglyán égni boszorkányságért, úgyhogy a kezembe rejtettem és hálát adtam az égnek, hogy megtaláltam.
Ha Rover mérges is volt, ez az egy darab belőle az enyém volt, és a világért sem eresztettem volna.
Helló sziszák!
Nos, igen, megint késlekedtem, de most 400-500 szóval többet írtam, szóval remélem nincs harag.
Lenne egy kérdésem, ami egy ideje itt motoszkál a fejemben, de kicsit hülyeség.
Na mindegy, azért megkérdezem, egy próbát megér.
Szerintetek mi a célom ezzel a történettel? Mármint, mire szeretném "megtanítani" az olvasót? Szerintetek mi a mondandója az egésznek?
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Egyéb meglátásaitokat kérlek hagyjátok odalent kommentben, mert mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok rájuk.
Love, P