The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

II. 2. fejezet 5. rész

-Nem fogok ilyen hacukát felvenni - suttogott Rover az arcomba, ahogy Cosimo villájának közelében leskelődtünk az őrök után, továbbá azért, hogy megtudjuk, itthon van-e a nagyherceg.

-Fogd be! - zsörtölődtem. Egész idáig nyafogott Seloma miatt meg hogy megváltoztatta a döntését és beleegyezett, hogy fogadjuk el Hellym "állásajánlatát". Ilyenkor ki nem állhattam. Olyan volt, mint egy hatalmas és szakállas gyerek.

-Alig várom, hogy végre feltalálják a revolvert és golyót repíthessek mindannyiótok fejébe - morgolódott tovább, mire a szájára tapasztottam a kezem és lejjebb húztam, hogy ne lássák a fejünket az őrök a domb felett, ha esetleg odanéznek. Seloma és Burn így is elég volt, hogy szemmel tartsák a főbejáratot.

-Ha annyira meg akarsz ölni, eddig miért nem tetted meg? - nyúltam a fejszéjéért, de elkapta a kezemet, mielőtt hozzá érhettem volna és magához húzott.

-Tudod ezek a fegyverek elegánsak, olyanok, amibe belesajdul a szívem is, de hogy is mondjam... Nem éppen az én műfajom. Láttál már lőni? - húzta félmosolyra a száját.

-Láttalak és borzalmas voltál - hazudtam egy szemrebbenés nélkül. A fenébe is, hat őrt lőtt fejen és halálos nyugalommal ölte meg őket. Még mindig megborzongtam az emléktől, ahogy felidéztem magamban. Egy pisztoly egészen máshogy néz ki a kezében, mint egy egyszerű balta vagy fejsze.

-Oh, dehogyis. Láttál és imádtál. Fogadni mernék, hogy mindent megadnál azért, hogy újra lőni láss - röhögött kárörvendően. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését, de felettébb idegesítő volt, hogy annyira odavolt magáért.

-Ha fele olyan jól lőnél, mint ahogy én kést dobok, már rég istenkirályok lehetnénk - hőbörögtem magamban, de úgy tűnt, nem hogy Rover, de Sello és Burn is meghallotta. Két utóbbi kuncogva összenézett, Rover viszont csak a szemét tudta forgatni.

-Ha befejeztétek a csacsogást, lehet, el kellene indulnunk. Ez van olyan jó pillanat, mint ha órákat várnánk arra, hogy az a kicseszett nemes megmozduljon a takaros kis kastélyában. Ha elég ügyesek vagyunk, be tudunk lopakodni a hátsó bejáraton és akkor biztosan nem vesz észre - meresztette a szemét a szürkületben Seloma.

-Így nem mehetünk be - néztem végig az öltözékünkön. Túlságosan is hasonlítottunk egy fejlettebb civilizációból érkező csoportra. És ugye nem akartuk, hogy bármit is kiszagoljanak az emberek. Legalább nekem és Sellonak át kellett volna öltöznünk. Rover és Burn még egészen normálisan néztek ki egyszerű, bő ingükben, bőrnadrágjukban és csizmájukban, de Seloma és én inkább néztünk ki égetni való boszorkányoknak. Még ha annyira jó harcosok is voltunk, amilyenek, nem akartam megkockáztatni, hogy valami balul sül el. El kellett minket fogadniuk úgy, hogy mit sem tudnak igazi kilétünkről.

-Az eltarthat egy darabig. Hiszen nincs másik ruhánk - húzta a száját Sello. - Holnap pedig lehet, hogy késő lesz. Valamit most rögtön ki kell találnunk.

A fejemet fogtam. Ettől tartottam. Egyetlen dolog elkerüli a figyelmünket és már meg is van a baj. Azonban volt egy másik megoldás.

-Burn! - fordultam a nyurga fiú felé, aki figyelmesen várta az ötletemet. - Rover és te most bementek hátul a házba, feltűnés nélkül és közlitek az első emberrel, hogy azért jöttetek, hogy a nagyherceget védjétek. Mindezt a legnagyobb illemmel fogod elmesélni. Rover! - mutattam a duzzogó srácra. - Te  csak szépen befogod és próbálsz illedelmesen viselkedni. Semmi gúnyos megjegyzés, semmi pofavágás, semmi morgás vagy fenyegető pillantás, csak mész Burn után. Ha kérdeznek, válaszolsz de csak tömören, válogatott szókinccsel. Értetted? Így remélhetőleg befogadnak titeket és elő tudjátok készíteni a terepet nekünk - mutattam a szőke loboncra, majd magamra.