The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. évad 4. rész

Sokáig tartott, amíg belepaszíroztam magam az érezhetőleg nem harcra tervezett ruhába. Alig tudtam benne mozogni. Levegőt csak úgy kaptam, mintha a mellkasomon feküdt volna valamelyik testvérem és csak nagy lélegzetekkel kaptam rendesen levegőt. A kezeimet maximum 40 fokban tudtam elemelni a törzsemtől, a szoknya része pedig a földig ért, vagyis minden harmadik lépésnél megbotlottam.

-Biztos vagy benne, hogy a gróf ezt a ruhát akarta rajtam látni? - kérdeztem kétkedve Axltől.

-Személyesen adta nekem - húzta el a száját, amikor rám nézett és látta, hogy ez tényleg nem a legjobb harci öltözék. Ha ebben vagyok, az életben nem szabadulok el innen. - Minden esetre jobb, ha most megyünk. Inkább ne várakoztassuk meg a grófot.

-Csak adjon kést a kezembe, és levágom mint a vágóhídra szánt malacot - dünnyögtem bosszúsan.

Axl úgy tűnt nem bánja a sorsát. Akárhogy is, hiába nem kedveltem annyira és hiába tűnt egy balféknek, tiszteltem azért, amit tesz. Ellenállhatott volna, ahogy néhány napja én magam tettem, de nem lett volna eredménye. S míg én napokon keresztül feküdtem egy ágyban és rettegtem fogvatartóm kezétől, ő mindaddig kiegyensúlyozottnak és boldognak látszódott, pedig rajta se volt sokkal kevesebb seb és heg, mint rajtam. Tiszteltem őt, méghozzá teljes szívemből.

Míg Axl csöndesen vezetett a sátrak között, megpróbáltam valahogy elférni a ruhámban, de nem igazán sikerült. Átkozott legyen, aki kitalálta a fűzőt.

Látszólag minden békés volt. A szokásosnál kevesebb sikítozás és zaj hallatszódott ki a szél morajából. Az emberek kevesebben voltak. Mintha kiürült volna ez a hely.

Axl egy emelvény elé vezetett, amiről a gróf és három másik ember figyelt. Nem mertem nagyon körbenézni, de a hátuk mögött észrevettem Rover és Burn fejét. Sellot azonban sehol nem találtam. Remélni tudtam, hogy megszökött és nem csak túl alacsony, hogy ne lássam a fejét. Rover arcáról irdatlan düh tükröződött, ahogy rám nézett. Nem tudtam mire vélni, így inkább elkaptam pillantásom. A földre néztem. Egy méterre tőlem hevert egy tőr, ami olyan hívogatóan szólt hozzám, mint még soha semmi. A kezemben akartam fogni.

-Hogy hívnak? - vetette oda a szavakat az egyik ismeretlen férfi, mint valami kutyának a csontot, mire elkaptam a tekintetem a fegyverről.

-Mit számít az? - morogtam rá. Ha ő kutyaként kezel, vérebként fogom széttépni a nyakát. Ha ő úgy, én így.

A négy ember összesúgott, a gróf valamit magyarázni kezdett, arcáról az aggodalom jeleit tudtam leolvasni.

-Ilyen akaratos cédáért nem fizetek semmit -kaptam el egy mondatfoszlányt. Nem hagyhattam szó nélkül. Nem harcosnak akart eladni, ebben biztos voltam, hiszen akkor nem ezt a borzasztó ruhát adta volna nekem.

Ebben a pillanatban újra a földre tekintettem, majd a lábammal és egy ügyes mozdulattal a levegőbe repítettem és elkaptam bal kezemmel.

Erre a négy férfi felkapta a fejét. A grófon láttam, hogy rettegni kezdett. Félt tőlem. Félt attól, hogy fegyver kerül a kezembe. Tudta, hogy végeznék legalább négyükkel, de azt nem tudta, hogy utána legszívesebben az összes többi őrrel is, de ahelyett, hogy az ő hasába szúrtam volna a tőrt, az enyémbe szúrtam. Persze nem teljes erőmből, éppen csak annyira, hogy felszakítsa a ruha anyagát és letéphessem magamról végre ezt az átkozott szoknyának titulált börtönt. Szerencsémre felvettem egy nadrágot alá, így nem kellett aggódnom a szemérmességem miatt. Az és a kilazított fűzőm megvédett.

Ezután jobb kezembe kaptam a tőr élét és fölényesen néztem a négy férfira.

-Ki is haljon meg? A gróf, aki rabszolgát csinált belőlem? Vagy az az undorító féreg, aki cédának mert nevezni? Esetleg a két gyáva közül valamelyik? - ízlelgettem a szavakat.