Suga POV:
Senki nem tudta hova ment és hogy miért. Éjjel ment el, senki nem volt ébren és csak egy cetlit hagyott hátra, amire leírja, hogy keressenek másik orvost, mert neki el kell mennie hosszabb időre és hogy majd én mindent elmagyarázok.
Egy frászt.
Ki se nyitottam a levelet. A nővérnek és az ápolónak meghagytam, hogy senkinek se beszéljenek róla.
Oké nem vagyok egy észkombájn, de mégis ki merne kinyitni egy ilyen levelet? Mindenki tőlem várja a magyarázatot és én semmit sem tudok mondani. Ha olyan van benne, ami csak kettőnkre tartozik, akkor ez lenne életem legkínosabb élménye...
Napok óta ki se mentem a szobámból, hiába próbálkozott az új doki, aki mellesleg egy középkorú bácsika volt, aki nagyon kedves és megértő, de állandóan ki akar vinni a többiek közé.
Sokat hadakoztunk. De mindig én nyertem.
Most is, egy héttel az után, hogy elment, egyedül üldögéltem az ágyamon, laptopom a combomon és fejhallgatóban dolgoztam egy új dalon. Szerintem el se kell mondanom milyen hangulatúról van szó...
Nem hívott, nem keresett. Szóval az az éjjel semmit sem jelentett neki. Hát legyen.
Nagyban gondolkoztam egy rímen, mikor valaki helyet foglalt az ágyamon, velem szemben.
-Jimin most nem érek rá - löktem oda neki rá se nézve.
-Már pedig most beszélünk - kapta le fejemről a fejhallgatót és mielőtt bármit reagálhattam volna a gépem is elvette.
-Hé - akadtam ki - Dongsaeng tiszteld az idősebbet!
-Azt teszem - rakta a háta mögé a két tárgyat, hogy semmiképp se érjem el - A tisztelethez hozzátartozik, hogy odafigyelünk egymásra és neked most segítség kell.
-Ne - ráztam meg a fejem határozottan - Ne is próbálj róla beszélni értetted? - néztem rá mérgesen.
Egy ideig csendben tanulmányozta arcomat, majd lassan bólintott, mint aki most értett meg valamit.
-Szóval történt köztetek valami - mondta halál nyugodtan.
-És ha igen az min változtat? - fordítottam el a tekintetem bosszúsan. Nincs menekvés. Jimin simán elmehetne pszichiáternek is... vagy gyónós papnak...
-Szóval - kezdte lassan - Aznap este történt valami, majd másnap elment - szűkültek össze szemei - Te megbántottad?
-Én? Dehogy! - kértem ki magamnak döbbenten - Ellenkezőleg - sóhajtottam és fejben visszamentem az ominózus estére, mikor csillagokat néztünk és végre megbeszéltük a dolgokat. Kiderült, hogy tévedtem, erre most úgy tűnik még egy dologban tévedtem.
Félreismertem. Csak egy trófea vagyok neki, akit az ujja köré csavart, majd mikor sikerrel járt, lelépett...
-...Yoongiiii - zökkentett ki gondolataimból, mire fáradtan ránéztem.
-Jimin hagyjuk ezt jó? - fordultam a tolószékem irányába, hogy beleüljek. Kaptam egy ilyen fura lépcsőszerűséget az ágyamhoz, amire le tudtam tenni a gipszes lábam és könnyebben, egyedül is bele tudtam ülni a tolószékembe.
-Az mi? - hallottam Jimin hangját.
Értetlenkedve néztem rá.
Ő közelebb húzta magát, majd a párnám alá nyúlt.
Ijedten kaptam keze után.
-Hyung - mondta homlok ráncolva - Az egy levél?
-Nem - vágtam rá és gyors megoldáson törtem a fejem - Az egy dalszöveg.
Felhúzta egyik szemöldökét.
-Egy dalszöveg, amit borítékba raktál? - nyúlt újra párnám felé, de én gyorsan kikaptam onnan, majd zavartan elnevettem magam.
-Ja hogy ez... ömm... - forgattam a kezemben, agyam közben erősen dolgozott - Eeeezt az apám küldte... Tudod kicsit messze vagyunk és írt nekem egy levelet...
-Hyuuung - sóhajtott Jimin - Tegnap beszéltél vele telefonon. Minek küldene neked levelet?
-Háát... izé... Tudod milyen fura...
-Nem, ha valaki, akkor a te apád minden csak nem fura. Na add azt ide - nyúlt érte és egy fürge mozdulattal kikapta kezemből.
Öcsém, hogy lehet ilyen gyors?! Aish! Be vagyok rozsdásodva...
-Jimin azonnal add vissza - parancsoltam rá sziszegve.
-Nem - húzódott ágyam távolabb sarkába, majd alaposabban megszemlélte azt - Ezt So-Young írta? - kérdezte rám nézve - Miért nem nyitottad még ki? - csodálkozott.
-Aish Park Jimin ne üsd bele az orrod mások dolgába - mondtam bosszúsan.
-Hyung - szólt rám erélyesen - Miért nem olvastad el? Ugye tudod, hogy ez a legrosszabb, amit most tehetsz? Már egy hét eltelt és te csak emészted magad!
-És akkor mi van? - tártam szét kezeimet - Megérdemlem, mert minden józan ész ellenére mertem hinni abban, hogy számomra is létezik boldog élet egy nővel! - kiáltottam.
Csend telepedett ránk. Jimin szótlanul méregette a borítékot, majd sóhajtva felállt és mankójára támaszkodva megállt előttem és kezembe nyújtotta a borítékot.
-Én a helyedben mindenképp elolvasnám - nézett szemeimbe - Ennyit So-Young is megérdemel.
Ezzel ott hagyott.
Sokáig gondolkoztam azon, amit mondott.
Aish, mikor lett Jimin ennyire bölcs?
Megráztam a fejem.
Ennyit So-Young is megérdemel...
-Aish - túrtam hajamba, majd elhajítottam a borítékot, ami így a padlón kötött ki.
Csak szemeztem vele és nem csináltam semmit.
Megint gyönyörű, napsütéses napnak ígérkezett a mai. Még kilenc óra sem volt.
Nagyot sóhajtva másztam át tolószékembe és felvettem a borítékot a földről.
Egye fene.
Kinyitottam, majd unottan, mit akit nem is érdekel mi van benne, olvasni kezdtem.
Drága Yoongi!
Mielőtt azt hinnéd, hogy ez egy búcsú levél szeretnélek megnyugtatni, hogy egyáltalán nem. Tudom megdöbbentett, hogy ilyen hirtelen és gyorsan mentem el, de apámnak szívrohama volt és nagyon súlyos az állapota. Azonnal haza kell utaznom Magyarországra, hogy mellette legyek. Fogalmam sincs, hogy mikor jövök vissza, de mire ezt olvasod én már valószínűleg a repülőn ülök és fogcsikorgatva, türelmetlenül várom, hogy megérkezzünk és apám mellett lehessek végre. Soraimat zárnom kell, mert itt a taxi. Még gyorsan belopóztam hozzád egy lopott csókért, remélem nem haragszol meg érte.
A mihamarabbi viszontlátásig Min Yoongi!
Csókol:
So-Young
U.I.: Olyan édes vagy mikor alszol :) <3
-ÓÓ HOGY ÉN MEKKORA IDIÓTA VAGYOK!! - ordítottam el magam dühösen és hajamat kezdtem tépni- ÁÁÁ - ordítottam magamból kikelve és a szék karját kezdtem püfölni erőből. Minden haragom és az elmúlt hét minden bánatát beleadtam ebbe az üvöltés sorozatba na meg a tolószékem verésébe - Egy barom, egy utolsó szemétláda a világ barma a legosssstobább ember ezen a bolygón, az egész univerzumban nincs nálam nagyobb marha!!!!
Valaki kivágta a szobám ajtaját és Jimin guggolt le elém. Arca rettenetesen ijedt volt.
-Hyung mi történt? - kezdett el rázni - Hyung beszélj már mi a baj?!
-Jimin én akkora egy barom vagyok! - ordítottam keservesen - Üss agyon és dobj le egy hegyről vagy nem tudom, de én ezt nem bírom - hajtottam fejem a térdemre és csendben sírni kezdtem.
-Hol fáj? - kérdezte a doki.
-A lelkem - néztem rá keserű arccal - Pszichikai fájdalmaim vannak, hagyjon békén, maga most nem segíthet rajtam!
-Na de fiacskám...
-Menjen ki kérem - mondtam határozottan. Semmi kedvem nem volt most elviselni.
-Sajnálom, de nem tehetem...
-Nem fáj semmim hagyjon magunkra! - mondtam most már dühösen.
-Megoldom - nézett rá Jimin - Bocsásson meg neki, de most kérem hagyjon kicsit magunkra, jó?
Ez bevált. Ha nehezen is, de kiment.
-Hyung mondd már - nézett rám még mindig ijedt arccal - Mit írt?
-Olvasd el - böktem a levélre, majd a földre meredtem.
Jimin felállt és felvéve a földről leült a padlóra és olvasni kezdte.
-Azt a ku... - tapasztotta kezét a szájára, mikor elolvasta - Azonnal fel kell hívnod -kelt fel és az asztalról elvéve a telefonom hozzám lépett.
-Hogyan? - kérdeztem csalódottan - Nem is tudom a számát... - hajtottam le a fejem szomorúan.
-Itt van a lap alján, gondolom azért írta rá, hogy fel tudd hívni - csapott fejen a levéllel, amire máskor tuti lekeverek neki egyet, de most nem tettem. Kezembe nyomta a borítékot és a telefonom, majd elhagyta a szobát.
Egy ideig csak szemeztem a sorokkal, majd nagyot sóhajtva beírtam a számot.
Nem mertem megnyomni a hívás gombot. Elmentettem a számát, hogy húzzam az időt. Nincs róla képem, így nem tudok beállítani róla hívóképet. Google-ben kezdtem el keresgélni sztetoszkópokat, meg orvosi köpenyeket, műszereket, de rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem valók hívóképnek. Úgyhogy kiskutyásakat kezdtem keresgélni. Találtam egyet, amin a kutya orvosnak van beöltöztetve. Na ez jó lesz...
-Yoongiii - hallottam az ajtóból Jimin hangját - Hívd már fel öcsém, nem igaz, hogy ennyire gyáva vagy!
Mérgesen néztem rá vállam felett.
-Tudod ki a gyáva - nyomtam meg a hívás gombot, mire Jimin hatalmas vigyorral a fején kiment.
Aish! Park Jimin egyszer még megnyúzlak!
Fülemhez emeltem a telefont. Idegességemben ép lábammal kezdtem dobolni és fejemet rángattam minden irányba.
Miért nem veszi fel?! Ááá....
Egy fáradt hang szólt bele, de nem értettem mit. Egyértelműen az ő hangja volt, de nem értettem mit mond.
Leblokkoltam. Most mit csináljak?
-Haló! -szólt erélyesen. Na ezt legalább értettem.
-S-So-Young? - kérdeztem bizonytalanul.
A másik oldalt csend, majd halk szipogás.
-Yoongi? - kérdezte meggyötörten.
Istenem! Sír!
-So-Young - akadtam meg - Én annyira sajnálom... Egy barom vagyok...
-Úgy örülök, hogy hallom a hangod - mondta és éreztem hangján, hogy nagyon szomorú és bánatos.
-So-Young - nyeltem egyet - Ne haragudj én... Nem mertem kinyitni és...
-Nem fontos - mondta vidámabb hangot erőltetve magára - Hogy vagy? Szokott még fájni a karod vagy...
-So-Young ne velem foglalkozz - mondtam - Te hogy vagy? És apád? Annyira sajnálom, hogy így magadra hagytalak...
-Semmi gond - vett mély levegőt - Apa már kicsit jobban van, de még nagyon gyenge. Szívrohama volt és kétséges volt, hogy életben marad-e... - a végére már sírt. Nem tudta visszatartani és zokogni kezdett.
Legszívesebben átöleltem volna, hogy vállaimon sírja el minden bánatát, aminek a felét ráadásul én magam okoztam....
-Kérlek ne sírj. Bocsáss meg kérlek. Melletted kellett volna lennem, ehelyett saját magam sajnáltattam...
-Nem lényeg - próbálta meg csillapítani sírását, de éreztem hangján, hogy nagyon nehezen megy neki - Már jobban van - szipogott - Csak... Azt mondják, ha még egyszer megtörténik nem fogja túlélni... Nagyon gyenge a szíve...
-Ne aggódj - próbáltam lelket önteni belé - Fel fog épülni.
-Nem - vágta rá - Yoongi ha még emlékszel orvos vagyok - szipogott - Tudom, hogy nem sokára itt hagy minket...
-Ilyenre még csak ne is gondolj! - parancsoltam rá - Meg fog gyógyulni és még sok évet fogtok együtt tölteni.
-Kösz, hogy vigasztalni próbálsz - mondta - Értékelem.
Egy kisebb csend telepedett ránk. El akartam kicsit terelni a figyelmét, hogy megnevettessem...
-Szóóvall... - kezdtem halkan - Édes vagyok mikor alszom?
Ezen felkuncogott. Óó de jó hallani ezt a nevetést!
-Igen. Most már értem miért vagy Suga.
-Miért? Eddig nem tudtad?
-De. De élőben sokkal jobb.
-Hiányzol - mondtam ki hirtelen.
-Te is hiányzol nekem. Ha tudnád milyen jól esik hallani a hangod - sóhajtott fáradtan.
-Hát még a tiéd - sóhajtottam én is - De sokkal szívesebben ott lennék veled.
-Neked most magadra kell koncentrálnod - felelte és szinte láttam magam előtt, ahogy rázza a fejét - Minél előbb felépülsz, annál jobb. Tudom mennyire szeretnél már visszamenni a kosárpályára meg a színpadra...
-Igen - nevettem fel - Viszont van egy dolog, amire mindennél jobban vágyom - sóhajtottam.
-Mire?
-Rád...