Hey, hey, hey!
Sorry, hogy nem volt sokáig rész, de elutaztam és alig volt netem 😕
De visszatértem és hoztam egy újabb, hosszabb részt. Remélem tetszeni fog😁
JÓ OLVASÁST!
Egy vadász, egy szirén és egy Banshee. Három ember tíz vadásszal szemben. Egyikünk sem mozdult. Sem mi, sem ők. Csak a motor zúgását lehetett hallanni.
- Most mi lesz?- súgtam oda Alexnek, de egy pillanatra sem vettem le szemeimet az ellenségről.
- Az, hogy gázt adok- ahogy ezt kimondta, már rá is lépett a pedálra.
A kocsi csikorogva indult neki, azonban a vadászok sem hagyták annyiban a dolgot. Mind utánunk futott és lövöldözött. Az egyik gumi kilyukadt, de Alexet nem érdekelte, még jobban taposta a pedált.
- Alex, utolérnek!- kiáltotta Grace kétségbeesve, miközben hátrafelé nézegetett.
- Csak figyelj- mondta és egyre jobban szorította a kormányt.
Fogalmam sem volt mit csináljak. Én is a biztos halált láttam ebben az egészben. Esküszöm, ha innen élve megmenekülünk, akkor akár még Alexet is megcsókolom hálám jeléül.
Igen, ennyire kétségbe vagyok esve, hogy ilyeneket mondok.
Az egyik vadász benyúlt az ablakon, ami (szerencsétlenségemre) félig le volt húzva, és a nyakamnál fogva elkapott. Próbáltam valahogy leszedni a kezét magamról, de sehogy sem tudtam. Éreztem, hogy egyre jobban szorítja a légcsövemet, és ha nem szedem le nagyon gyorsan, akár meg is fojt.
- Hagyd békén!- kiáltott rá Grace és a fickó kezét kezdte el karmolni.
Mire nem jó a műköröm.
Már vérzett a karja, mikor végre elengedett. Levegőért kaptam.
- Jól vagy?- kérdezte Grace aggódva. Nahát ilyen is tud lenni? Vagy csak megint megjátssza magát.
- Igen, kösz. Alex, az egyik gumi kilyukadt.
- Rájöttem, de nem tudok megállni most- mondta az útra koncentrálva.
- Ha el tudsz menni a kanyarig, akkor lerázhatjuk őket.
- Akkor kapaszkodjatok!
Még jobban rálépett a gázra. A motor teljes erejével dolgozott, de a lyukas kerék miatt nem haladtunk úgy, ahogy kellett volna. Igaz, a vadászok már jó 20 méterrel mögöttünk voltak, de még így se volt nagy előnyünk.
- Lemaradtak?- kérdezte Alex rám pillantva.
Gyorsan hátrafordultam és szerencsénkre alig láttam párat belőlük.
- Igen, de még üldöznek- mondtam visszafordulva.
Alex hirtelen balra rántotta a kormányt, ami megcsúszott és átfordult a tetejére. Sajnos lejtőn voltunk, ezért tovább gurultunk.
Mikor végre megálltunk, próbáltam kimászni a roncsból, ami nem volt egyszerű, mivel az öv is beakadt és a kocsi is a feje tetejére állt.
Körülnéztem, és láttam, hogy Grace elájult, Alex pedig épp most ébredezik, azonban a fejéből vér folyt.
- Alex... a fejed... megsérült- mondtam, és az említett sebhelyre tettem a kezem, hogy megnézzem milyen mély.
- Á. Kösz. Most még jobban fáj- nyúlt oda ő is.
- A seb nem mély, így nem kell összevarrni- magyaráztam.
- Grace?- kérdezte mit sem törődve az előbbi helyzettel.
- Elájult. Muszáj kijutnunk innen- mondtam és a biztonsági övet kezdtem babrálni.
Végre kiszabadultam, így ki tudtam mászni az összetört autóból.
Alex is kivágta a saját ajtaját, és próbáltunk Gracenek is segíteni, aki kezdett magához térni.
- Grace- mondta Alex. - Ki tudsz mászni?
Kicsit nyöszörgött, majd megszólalt.
- Ne... nem hinném. A lábam beragadt.
- Komolyan? Nem ver eléggé a sors, még ez is?- motyogtam mérgesen magam elé.
- Debby, én megpróbálom szétfeszíteni a fémet, te pedig húzd magad felé- adta ki az utasításokat Alex.
Gyorsan bólintottam egyet és megfogtam Grace két karját. Alex próbálta a két ülés közül kiszabadítani, én pedig húztam, de alig mozdult valamennyit. Ismét megpróbáltuk, de akkor se mozdult sokat.
- Most mit csináljunk?- kérdeztem kétségbeesve.
Alex még jobban neki rugaszkodott és végül sikerült Grace-nek is kijutnia, bár a lábát fájlalta.
- Tudsz járni?- kérdezte Alex.
- Igen, de nem tudom, hogy futni is.
- Ott vannak!- kiáltotta az egyik férfi a domb tetejéről.
- Gyerünk!- átkaroltuk Gracet és így próbáltunk tovább menekülni. A futás kissé nehézkes volt, és a sok bozót is akadályozott.
Végül mikor már nem láttunk magunk mögött senkit, megálltunk.
- Köszönöm- mondta halkan Grace, és neki támaszkodott egy fának.
- Mit?- kérdeztem homlokráncolva.
- Hogy nem hagytatok ott.
- Azt Alexnek köszönd. Ha kellett volna, én simán lelépek- mondtam.
Alex rosszallóan nézett rám.
Most nem gondolja komolyan, hogy azok után, amit Grace tett velem és amiket mondott, még én fogok neki jót tenni!
- Mi az?- kérdeztem felháborodva. - Most nem gondolod komolyan, hogy jó pofát fogok vágni hozzá, azok után, amiket csinált velem! Hát álljunk meg egy percre és ébredjünk fel az álomvilágból!- mondtam feltartott ujjal.
- Neked mi bajod van egyáltalán? Értem, hogy nem kedvelsz minket, de együtt menekülünk- ellenkezett Alex.
- "Minket?"- kérdeztem idézőjelet mutatva az ujjaimmal. - Hohó! El vagy tévedve barátocskám. Gracet nem kedvelem, téged csak szimplán utállak. És mi van, máris házastársast játszotok? Mi lesz a következő? A távirányító? Vagy már arra fogok felkelni, hogy gyerekek visítoznak körülöttem? Igazad van, együtt menekülünk, de nem vagyunk olyan, mint egy csapat! Csak egy csomó szerencsétlen, akiknek rossz lapot adott a sors! Szóval kérlek ne játszd meg a hős lovagot- mondtam lekezelően.
Alex egyet lépett előre, ezzel is kifejezve, hogy eléggé felidegesítettem.
- Utálsz? Rendben. De lehetnél egy kissé tapintatosabb is. Grace lába beszorult egy autóroncsba és...
- Ó, és most sajnáljam meg?! Elfelejtetted, hogy nekem egy rohadt golyó találta el a lábamat?! Méghozzá miatta! És utána nemhogy sajnált volna vagy mond egy köszönömöt, neeem... folyamatosan azért nyavajgott, mert lassan haladtunk! Ó, bocsáss meg hercegnő, hogy meglőttek és, hogy alig tudtam menni!- hajoltam meg kicsit Grace előtt.
Persze mindezt iróniával fűszerezve.
- Jó, akkor tényleg lehetett volna kedvesebb, de akkor se kellene ennyire kiakadnod!- szólt rám Alex.
- Még te beszélsz? Egy nyavajás vadász vagy, aki önként vállalkozott a halálra! Senki nem kért meg rá, hogy segíts!- kiabáltam teli torokból.
- Ha nem teszem meg mindketten ott rohadnátok még a cellátokban!- kiáltotta vissza Alex.
Elhallgattam. Igaza volt. Az ő segítsége nélkül nemigen tartanánk itt. Rendben, talán egy dolgot jól csinált, de a többiért sosem bocsátok meg neki.
- Khm- kaparta meg valaki a torkát.
Alex meredten nézett rám, de én elfordítottam a tekintetem Grace felé, és vártam mit mond.
- Talán... elindulhatnánk- mondta halkan.
Én csak megfordultam és mentem a kis ösvényen befelé az erdőbe.
- Remek. Már megint egy újabb nyamvadt este a férgekkel- morogtam az orrom alatt.
Útközben senki sem szólalt meg. Csak az állatok motoszkálását lehetett hallani. A nap ragyogóan sütött és megtört a fák lombkoronájában, így fénycsíkokat keltve.
Az erdő mindenhol ugyanolyan volt. Zöld. Fák. És állatok. Máskor szerettem, de most nyugtalanított. Minden kis mozgásra megmerevedtem.
A félelem lassan átveszi felettem az uralmat.
Nem! Azt nem hagyhatom! Nekem kell felülkerekednem rajta! Nem számíthatok mindig másokra. Jobban mondva Alexre.
Annyira idegesítő és legszívesebben megölném, de nélküle nem juthatunk el Dél-Dakotába.
Bár néha élvezem a társaságát, azonban ez leginkább akkor van, mikor alszik. Olyankor csendes, és nem parancsolgat.
- Lassan ránk sötétedik és nekünk nincs szállásunk- szólalt fel Alex. - Keresnünk kellene egyet.
- És mégis hol találsz bármit egy erdő közepén?- kérdeztem gúnyosan.
- Legalább valami eldugottabb helyet nézzünk.
- Felőlem- rántottam meg vállaimat. Már az sem érdekelt, ha a puszta földön is kell aludnom, csak maradjon már csöndben.
Tovább mentünk az erdő mélyebb részére, mikor megálltunk egy sokkal eldugottabb részen. A fákról hosszú borostyán lógott le, ami még a földet is beterítette. A sűrű bokorzat miatt nem voltunk láthatóak és még a fák is magasak voltak. Tökéletes búvóhely. Mármint egy alkalomra.
- Rendben, itt jó lesz- mondta Alex.
- Még mindig nem vagy parancsnok- jegyeztem meg.
- Ha akarsz mehetsz tovább.
Erre csak megforgattam a szemem és sértődötten leültem.
- Gyűjtök tűzifát.
- Segítek- ajánlkozott Grace.
Persze, miért is ne tennéd, ha Alexszel kettesben lehetsz?
Miért épp velük hozott össze a sors? Én nagyon jól megvoltam Nadia-val. Miért őt vette el tőlem? A legjobb embert az életemből.
A könnyeim elkezdtek folyni az arcomon. Szerencsére sötét volt, így nem láthatta senki. Nem mutatkozhatok gyengének, mert akkor itt hagynak. Egyedül. Azt pedig nem bírnám. Nem tudnék nélkülük eljutni sehová.
Hallottam, hogy Grace és Alex visszafelé jönnek, így gyorsan megtöröltem az arcomat.
Ledobták a rőzsét középre, és meggyújtották. Körbeültük, de senki nem szólalt meg. Párszor rájuk pillantottam, de úgy láttam, hogy ők is a gondolataikba mélyedtek.
- Öhm... mindjárt jövök- szólalt meg Grace.
- Hova mész?- kérdezte Alex.
- Női dolgok- felelte, majd felállt és eltűnt a sötétben.
Csak ketten maradtunk. Jobban mondva hárman. Én, Alex és a köztünk lévő feszültség.
- Grace nem rossz ember- kezdte, de beléfojtottam a szót.
- El ne kezd nekem itt védeni. Pontosan tudom milyen- néztem rá szúrós szemmel.
- Miért vagy ennyire ellenséges? Miért nem bízol senkiben?- pillantott rám szomorúan.
- A bizalom drága dolog. Nehéz megkapni, de könnyű elveszíteni. Én bíztam... egyszer bíztam valakiben, de cserben hagyott- ránéztem. Zöld szeme csillogott a tűz fényében. Percekig csak bámult, majd sóhajtott egyet és közelebb ült.
- Sajnálom.
- Nem kell. A sajnálattal nem érek semmit. Úgyse őszinte. Sose az- az utolsó mondatot már suttogtam. Igazam volt. Ha mondjuk meghal egy szeretted, akkor mindenki azt mondja "sajnálom". Dehogy sajnálja! Csak ezt szokás mondani ilyenkor. Nem is ismerte. Fogalma sincs arról milyen lelki sérülést kaptál te azáltal, hogy elvesztettél valakit. Csak az illem diktálja így. Ezért nem hiszek benne.
- Pedig néha el kellene fogadnod. A makacsságod egyszer bajba sodor.
- Nem vagyok makacs csak...- valamit mondani akartam, de nem tudtam. Semmi jó indok nem jutott eszembe.
- Csak? Makacs?- kérdezte Alex mosolyogva.
- Nem. Csak erős. Nem hajlok meg mások akaratának. Engem nem irányíthat senki.
- Szóval makacs vagy- mondta még mindig mosolyogva.
- Ha beismerem békén hagysz?
- Nem. Kedvellek, és nem cserélném el a társaságodat- lökte meg játékosan a vállam.
- Miért?
- Miért ne?
- Kérdésre kérdéssel felelsz?- húztam én is mosolyra a szám.
- Miért ne?- kérdezte tovább vigyorogva.
Nem szóltam semmit csak mosolyogtam. Talán mégse olyan rossz, mint amilyennek gondoltam. Talán segíthet nekem.
Az arca egyre jobban közeledett felém. Már nem mosolyogtunk. Én lefagyva bámultam őt, hogy vajon mit fog most csinálni. Már behunytam a szemeimet, mikor megszólalt a fülem mellett.
- Fogadjunk, hogy most azt szeretnéd, ha megcsókolnálak- éreztem, hogy önelégülten mosolyog. - Debby, Debby, Debby... elfelejtetted, hogy én még mindig a gonosz vadász vagyok?
Ne felejtsetek el kommentelni és csillagozni 😆