Nos... Kínos pillanatok egyike, mikor a legjobb barátnődhöz kell bemenned a kórházba, ám szakad az eső és fél órán keresztül egy légtérben kell lenned az első szerelmeddel- igen, Daniellel. De ne rohanjunk ennyire előre.
Délután 5 óra van. Azt terveztem, hogy egész nap tanulni fogok, ezért Jacket és Kirát is leráztam. Tudom én, hogy nyári szünet van meg minden, de egy kis bepótolás sosem árt.
Éppen a francia szavakat néztem át- mellesleg utálom a franciát és csodálom, hogy nem buktatott meg a tanár-, amikor csörgött a telefonom. A kijelzőn ismeretlen szám szerepelt. Nem vagyok babonás vagy ilyenek,sőt a telefonbetyárokkal is szívesen elbeszélgetek, ezért nyugodt szívvel felvettem.
-Igen?- szóltam bele.
-Jónapot kívánok. Isabella Rodennel beszélek?- szólt bele egy középkorú nő hangja.
-Igen... Miben segíthetek?
-Én a megyei kórházból hívom önt- itt egy kicsit kétségbe estem- a legjobb barátnője ragaszkodott hozzá, hogy ezt a számot hívjam elsőnek- Kira? Mit keres Kira a kórházban? Ha lehet itt már nagyon kétségbe estem.
-Mi van vele?- ezt talán egy picivel indulatosabban kérdeztem, mint ahogy akartam.
-Nyugodjon meg, semmi komoly. Vagyis eddig.
-Ezt meg, hogy érti?
-Történt egy kis baleset. A barátnője megbotlott és a hasára esett, ezzel veszélybe sodorta a kicsi életét. Azt mondta, hogy nem stimmelt valami, így bejött a kórházba. Most folynak a vizsgálatok, hogy esett-e valami baja a magzatnak. Ha tudunk valamit, akkor tájékoztatjuk.
-Nem, erre semmi szükség. Bemegyek a kórházba.
Azt terveztem, hogy elsétálok. Tudom, hogy hosszú idő, de legalább lenne időm ésszerűen átgondolni a dolgokat és kicsit lehiggadni. Másfél órával később már ott is voltam a kórházban. Nem engedtek be Kirához. Éppen egy orvosi lapot olvasgattam, mikor megcsapott egy ismerős illat. Felkaptam a fejemet. A tengerkék szemű fiú aggódva nézett le rám.
-Szia Daniel- tettem le az újságot és próbáltam magamra erőltetni valamiféle emberi külsőt.
-Na?Mondtak már valamit?- túrt bele idegesen a hajába, majd lehuppant mellém.
-Semmit- sóhajtottam egy hatalmasat.
-Mióta vagy itt?
-Mennyi az idő?
-9: 15
-Huhh... akkor már hosszú ideje. Te, hogyhogy csak most jöttél?
-Nekem csak most szóltak.
-Értem.
Ez egy olyan monoton beszélgetés volt. Kínosan éreztem magam közben, nem igen voltam azóta kettesben Daniellel.
Kb fél óra múlva kijött hozzánk egy orvos és szinte azonnal felpattantunk a helyünkről.
-Jóestét kívánok- köszöntött az idős férfi minket- Nos, van egy jó és egy rossz hírem.
-Uramisten! Temettem az arcomat a kezmbe. Úgy éreztem, hogy helyben összeesek. Hirtelen Daniel forró kezeit éreztem a hátamon, majd egy határozott mozdulattal magához rántott. Furcsa, de kicsit megnyugodtam ettől. Az érintésétől még mindig bizsergett a bőröm és elfelejtettem, hogy milyen meleg is a teste. Ilyenkor a fájdalmas felismerés futott át rajtam. Szeretem őt még mindig. Azonban Jacket is teljes szívemből szeretem, így kénytelen voltam a helyes utat választani. Eltoltam magamtól a fiút, majd egy kényszerített mosolyt varázsoltam az arcomra, majd oda tátogtam neki, hogy "jól vagyok"
-Kira jól van?- kérdeztem.
-És a kicsi?- kontrázott Daniel. Az orvos arcán megjelent egy mosoly. Megkönnyebbülésemre fellélegeztem.
-A jó hír az, hogy sem Kirának, sem a babának nem esett baja.
-És mi a rossz hír?- jutott Daniel eszébe.
-Az, hogy Kirát még 3 napra bent kell tartanunk megfigyelésre.
-Akkor nem jöhet haza?
-Sajnálom.
-Bemehetünk hozzá?- kérdezte Daniel.
-Az a helyzet, hogy a vizsgálatok miatt elaltattuk és még vagy 1 óráig nem lesz magánál. Így sajnálom, de nem mehetnek be hozzá. Azt javaslom, hogy menjenek haza, pihenjék ki magukat és holnap jöjjenek vissza.
Én előbb elindultam, mint Daniel. Nem akartam még több időt vele tölteni. A gondolat, hogy éjjel egyedül sétáljak haza megrémített. Gondoltam, hogy inkább a buszt választom.Amint kiértem a kórház ajtaján megcsapott a hideg levegő és az eső illata. Csúcs mondhatom. Igaz, hogy Angliában vagyunk, ahol mindennapos az eső, de én természetesen otthon hagytam az esernyőmet. Hát elindultam a buszmegálló felé. Alig sétálhattam 3 percet, de máris bőrig áztam. Csöpögött mindenemből a víz. A hátam mögül erős fény jött. Hátra pillantottam, ahol megállt egy autó. Daniel feje bukkant ki belőle.
-Kell egy fuvar?
Normál esetben visszautasítottam volna, de szerintem így is már a kihűlés határán voltam, így beültem az anyósülésre.
-Köszi- próbáltam a lehető legmeggyőzőbb mosolyomat megvillantani.
El is indultunk. Annyira esett az eső, hogy az ablaktörlőnek maximális sebességgel kellett járnia.
-Hát ez nem éppen biztonságos- törtem meg a feszült csendet.
-Meg kéne állnunk- mondta Daniel. Gond lenne?- nézett a szemeimbe.
-Hát- IGEN!!- nem. Fő a biztonság.
Daniel egy kis utcába leparkolt, majd leállította a motort.
-És most?- kérdeztem.
-Várunk.
-Szuper- mondtam 0 lelkesedéssel. Az ablak felé fordultam és néztem a lefelé guruló cseppeket.
-Ne feszengj már ennyire Bella!- hallottam meg Daniel férfias hangját. Egy kis kuncogás is elhagyta a száját.
-Bocs- ennyit tudtam kinyögni - de tudod, ha mondod, hogy ne feszengjek, automatikusan elkezdek mégjobban feszengeni- próbáltam elrejteni a mosolyomat.
-De miért? Mitől félsz Bella?- felé fordultam és ekkor kellett azzal szembesülnöm, hogy még mindig iszonyúan jóképű.
-Én nem félek- suttogtam és rájöttem, hogy túlságosan is közel vagyunk egymáshoz.
-Hazudsz- mondta Daniel. Hol engem, hol pedig a számat nézte. Akaratlanul is megnyaltam az ajkamat - attól félsz, hogy megcsókollak- nyeltem egy hatalmasat. Igaza volt.
-Miért? Nem tennéd meg?- alig lehetett hallani a hangunkat. Mázli, hogy közel- jó, ne hazudjunk, egy hajszálnyira- voltunk egymástól.
-Nem- válaszolta. Bennem meg a keserűség és az öröm együttesen szabadult fel- csak ha akarod- tette hozzá egy hosszú szünet után. Végig a szemébe néztem. Egy pillanatig elgyengültem.
-Akarom- és már Daniel neki is esett az ajkaimnak. Úgy faltuk egymást, mintha a kiszáradás szélén álltunk volna és a másik ajka az életet adó víz lenne. Aztán eszembe jutott Jackson. A FIÚM!
-Nem lehet- toltam el magamtól olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett- ne haragudj- gördült le egy könnycsepp az arcomon- Daniel, szeretlek. Az istenért is, annyira szeretlek.
-De ott van Jack- fejezte be a mondatot helyettem.
- És őt is szeretem. Szerelmes vagyok belé.
Daniel nem válaszolt, csak bólintott egyet.
A csöndet a telefonom csipogása szakította félbe. A képernyőjén a "Jack" név állt. Ránéztem Danielre, akinek a szeméből keserűséget véltem felfedezni, majd elmosolyodott.
-Vedd fel Bella, semmi baj- nem hazudott. Őszinte volt a tekintete.
-Szeretlek Daniel.
-Tudom- simította meg a karomat.
-Szia Jack- vettem fel a telefont.
-Szia Bella. Hallottam Kiráról. Jól van?- Mosolyra húzódott a szám, a barátom aggódó hangja miatt.
-Jól van Jack. Nincs semmi baja- nyugtattam.
-Hála istennek.És te jól vagy?
- Igen. Most megyek hazafelé. Itt ül mellettem Daniel - és akkor meghallottam, hogy elindította a motort és elindultunk- nemsokára otthon leszünk.
-Daniel? - hoppá- Vigyázzatok nagyon. Nem igen biztonságos ilyen időben vezetni- váltott át aggódóba. Mit hittem? Azt, hogy a fiúm majd féltékenykedni fog? Dehogyis. Jack nem olyan, amiért ezer hála neki.
-Vigyá...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert 2 vakító fényt láttam meg magam előtt és egy iszonyatosan nagy csattanást hallottam. 1 röpke másodpercig elviselhetetlen volt a fájdalom, majd megszűnt, és én belezuhantam a végtelen feketeségbe.