Hát... ma van az a nap, amikor Kirának el kell mondanom, hogy Jack és én járunk. Az még nem is lenne nehéz. De, Daniel. Nagyon félek, hogy, hogy fogja fogadni.
-Szia csajszi- ölelt át a barátnőm.
-Szia- mosolyogtam rá erőltetetten.
-Ne... ne... ne... Ismerem én ezt a nézést. Ez amolyan "egy fontos dolgot akarok mondani, de nem tudom, hogy, hogy fogsz rá reagálni" nézés- hihetetlen, hogy ennyire kiismert.
-Igazábóóól- nyújtottam el ezt a szót.
-Hallgatlak...
-Szóóóval... Tegnap átjött Jack.
-Ugye nem?- tette a szája elé a kezét.
-Mi nem?- néztem rá furán.
-Ugye nem feküdtetek le?
-Neem- nevettem fel erőltetetten- vagyis, MÉG nem- javítottam ki magam. Kira arca elkomorult-Járunk.
-Ááá- sikított fel.
-Kira... ccss- nevettem
-Mikor? Vagy, hogy? És- nézett rám eszelősen- Mi történt tegnap?
És akkor mimdent el meséltem neki. A barátnőm csöndbe hallgatott, ami nagyon fura, mert alig bír ki 3 percet, hogy ne szólaljon meg.
-Kira, mi a baj?- kérdeztem rá végül.
-Annyira örülöl nektek. Komolyan. Remélem, hogy sokáig együtt lesztek- ekkor láttam valamit, boldogságon kívül a szemébe.
-De?
-Hogyan akarod elmondani Danielnek?
-Hát ez az, amit én sem tudok- álltam fel Kira ágyáról.
-Adhatok egy tanácsot?
-Jah, azt most szívesen hallanám.
-Daniel ott van a szobájába. Egyedül. Szerintem minél hamarabb elmondod neki annál könnyebb.
~❤~
Ott álltam Daniel ajtaja előtt, de nem mertem bekopogni. A szívem olyan ütembe vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről, a tenyerem izzadt, a gyomrom görcsben volt és a lábaim is remegtek.
Meg kell csinálnod Bella!
Sikerülni fog!- bíztattam magam.
Éppen emeltem fel a kezemet, hogy bekopogjak, mire pont akkor nyitotta ki a fiú, az ajtót.
-Jesszusom!- ilyedtem meg.
-Bella! Mit csinálsz itt?
-Én... csak akartam veled beszélni.
-Oké. Menj be énis mindjárt jövök.
Leültem Daniel ágyára és mégjobban elkezdtem pánikolni. Nem tudtam, hogy... nem tudtam semmit.Inkább elmegyek. Már álltam is fel, mikor Daniel megszólalt.
-Hova mész?- húzta fel egyik szemöldökét.
-El.
-Felőlem elmehetsz, de csak azután, hogy beszéltünk.
-Daniel- sóhajtottam- egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani.
-Hallgatlak- leült az ágyra, majd megpaskolta a mellette lévő helyet.Leültem, majd belenéztem abba a tengerkék szempárba.
-Ne nézz így rám- pirultam el.
-Hogy ne nézzek?- kacsintott.
-Hát így!
-Miért?- mosolyodott el.
-Mert-kezdtem- mert ha így nézel, akkor, nem tudom visszafogni magamat.
-Ki mondta, hogy fogdd vissza?- nézett rám perverz vigyorral.
-A barátom- lehet, hogy nem így kellett volna közölnöm vele, de csak így ment.
-A kid?- komorodott el.
-Van barátom Daniel- néztem rá, mire ő csak bámult maga elé.
-Ki?- préselte ki magából ezt az egy szót.
-Jack- suttogtam ki a fiú nevét.
-Mikor? Vagy, hogy?
-Ne! Daniel! Ez egyikünknek sem jó.
-Csak ezt akartad mondani?
-Igen.
-Akkor elmondtad. Elmehetsz- mutatott az ajtó felé.
-Jó!
Alig bírtam visszafogni a sírásomat.
-Bella, várj- kiabált utánam a fiú. Hátranéztem, egyenesen tengerkék szemeibe-kaphatok egy búcsú csókot?- nem válaszoltam, csak odamentem hozzá és megcsókoltam. Ez a csók tele volt az összes érzelmemmel: bánat, öröm, kín, szerelem, vágy. Egyszóval: minden.
-Szereted őt?- kérdezte lihegve.
-Igen- suttogtam.
-Nos, ha tényleg szereted, akkor gratulálok- mondta fájdalmas hangon.
-Daniel, sohasem foglak elfelejteni.Téged szerettelek elsőnek, tiéd voltam legelőször. És tudd, hogy semmit sem bántam meg- nem bírtam tovább. Legördült egy könnycsepp.
-Ne sírj! Hallod? És sem bántam meg, hogy beléd szerettem. Várni fogok rád mindig.
Hiába próbáljuk elnyomni magunkban az érzést, sajnos nem tudjuk teljesen, soha... Mindig van egy kis kapu, ami nyitva marad. Nekem ez a kapum, a Daniel iránti szerelmem. Hiába nem leszünk együtt, tudom, hogy mindennél többet jelentünk a másiknak.
Boldog vagyok, miközben belül összetörtem.
Olyan érzés ez, mintha... holtan, a csillagok között lennék.