Belekapott a hajamba a szél, a szoknyám meglibbent. Erősen rámarkoltam a láncra, nem engedhettem el. Még nem. Majd akkor, ha magasabbra jutok. Úgy jobb lesz.
Kinyújtottam a lábam, előre süvítettem, majd magam alá húztam. Egyre magasabbra jutottam, a szívem a torkomban dobogott.
– Emese! Elég! Ne hajtsd magad jobban! – A fülembe süvítő szél tompította anya hangját. Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna.
Még egyszer előre, aztán hátra, és... Ugrás!
Torkom szakadtából sikítottam, az egész játszótér belezengett. A talpam a homokba süppedt, meginogtam, de nem estem el!
– Emese! – Anya azonnal ott termett, megragadta a vállam. – Minden rendben van? Nem ütötted meg magad? – Aggodalmas tekintettel végigmért. Tudtam, hogy zúzódásokat és horzsolásokat keres rajtam. – Soha többé ne csinálj ilyen butaságot! Veszélyes! Meg is sérülhettél volna! Jaj, nézd meg! Homok ment a szandálodba! A zoknid is olyan lett. Jobb lesz, ha hazamegyünk.
Anya tenyerébe csúsztattam a kezem, fölpillantottam rá. Bűntudatom volt, amiért úgy ráijesztettem. Szerettem volna kiengesztelni.
Láttam egy pitypangot az út szélén. Ha leszakítanám, és neki ajándékoznám, biztos felvidulna. De túl messze volt, nem értem el. Anya kezét pedig nem mertem elengedni, akkor újra megharagudott volna.
A pitypang váratlanul növekedésnek indult. Felénk tekeredett. Anya megtorpant, kérdő tekintettel nézett le rám.
Fölnevettem.
– Tudod, hogy nem szabad a nyílt utcán varázsolni! Bárki megláthat!
– De szép, ugye? – Leszakítottam a pitypangot, mire a sárga szirmok egy szempillantás alatt gyémántként szikrázó bóbitává alakultak. Üvegszárnyú pillangókat képzeltem a helyükre. Csak rá kellett fújnom, és máris azzá váltak. Szárnyra kaptak, tovaszálltak.
– Óvatosabbnak kell lenned! Nem akarom, hogy bajod essen. – Anya leguggolt, magához ölelt. Puha volt a pulcsija, és kellemesen meleg. Mélyen beszívtam a parfümjének virágillatát. Biztonságban éreztem magam. Ha anya velem van, nem eshet bajom.
Amikor hazaértünk, még az ajtóban le kellett vetnem a szandálomat, meg a zoknimat. Tényleg nagyon piszkos lett. Egy kisebb homokdombot hagytam magam mögött, amikor anya elküldött kezet mosni.
– Alaposan, szappannal – kiáltotta utánam, pedig tudtam, hogyan kell.
Beléptem a fürdőbe, a csap alá tartottam a kezem. Víz helyett azonban hópelyhek szállingóztak ki belőle. Máskor is csinált már furcsaságot, egyszer például eperillatú, rózsaszín buborékokat eregetett, máskor pedig csak narancslevet volt hajlandó engedni, azt is csak akkor, ha szépen kértük, de ez a havas varázs mindegyiken túltett. Kuncognom kellett attól, ahogy a pelyhek a tenyeremet csiklandozták.
Zongoraszó ütötte meg a fülem, mozdulatlanná dermedtem. Mintha az is a csapból tört volna elő. Ráadásul ismerősnek tűnt a dallam, libabőrös lett tőle a karom.
– Kicsim! Tálaltam a süteményt! – Anya kiáltása szakított ki a bűvöletből, összerezzentem a hangjára.
Elnémult a zene, eltűntek a hópelyhek.
Elzártam a csapot, majd újra megnyitottam. Ezúttal víz folyt. Csalódottan sóhajtottam, szerettem volna tovább hallgatni a zenét.
Mire az étkezőbe értem, már apa is ott ült az asztalnál. Még viselte a varázskesztyűjét, ami azt jelentette, csak nemrég ért haza a munkából.
– Hercegnőm! – kiáltotta sugárzó mosollyal, kitárta mindkét kezét, én pedig gondolkodás nélkül odarohantam hozzá, és a nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam, ahogy csak tudtam, minden izmom megfeszült.
– Óvatosabban, Emese! – pirított rám anya, miközben apa elé csúsztatott egy szeletet a tejfölös-szedres pitéből. Az édes illatától összeszaladt a számban a nyál.
Leültem a helyemre, és igyekeztem úgy enni, hogy a morzsák csak a tányéromba potyogjanak. Anya közben elmesélte apának a játszótéren történteket. Először azt, hogy kiugrottam a hintából, aztán azt, ami a pitypanggal történt.
– Biztosan csodaszép bájolás volt, hercegnőm! – Apa szalvétával megtörölgette a szám szélét. – De óvatosabbnak kell lenned! A mágiád könnyen veszélybe sodorhat, ha nem tartod teljesen az ellenőrzésed alatt.
– Veszélybe sodorhat! – ismételtem büszkén, mert tudtam, hogy apát ezzel boldoggá teszem.
Később mindannyian a nappaliba mentünk. Anya meg apa a kanapén ültek, és mindenféle unalmas dologról beszélgettek, én lecsücsültem a puha párnákra a baldachinos kuckómban, és egy tündérkés könyvet nézegettem.
Gondolatban el-elkalandoztam, a csapból folyó dallamot dúdoltam. Furcsa érzés kerített hatalmába. A gyomromban nyugtalanság mocorgott, kellemetlen volt. Zavaró. Mintha megfeledkeztem volna valamiről.
Lapoztam egyet. A tündérke rámutatott egy gyémántra, amiből kékeszöld ragyogás áradt. Túl erős volt a fénye, könnybe lábadt tőle a szemem. Megdörgöltem, és újra a könyvre pillantottam. A tündérke eltűnt. Vagyis inkább átváltozott betűhalmazzá.
– T... Ti... Tiszt...ító... – próbáltam kiolvasni, de nehezen ment. – Fő... zet... – Ez állt legfelül.
Mire azonban kettőt pislogtam, eltűnt a szöveg. A tündérke sem jött vissza. Hiába lapoztam előre, aztán hátra, teljesen kiürült a könyv.
Este anya megengedte a fürdővizemet. Extra adag mágikus habfürdőt tett bele, olyan erős vattacukor illat töltötte be a levegőt, hogy szinte harapni lehetett. A lila és rózsaszín habokon fényes szappanbuborékok pattogtak. A pukkanásgátló bűbájnak köszönhetően azt is kibírták, hogy labdázzam velük.
Anya beállította a víz hőfokát, nehogy leforrázzam magam, aztán belemásztam a kádba, és ráültem a habokra. Lassan süppedtem bele a vízbe, nyakig elmerültem.
– Semmi búvárkodás, rendben? Csak tartsd szépen a víz fölött a fejed, nehogy megfulladj! – figyelmeztetett anya. – A hajadat majd segítek megmosni!
Még akkor is éreztem a vattacukor illatát, amikor lefeküdtem az ágyamba. Anya mellém bújt, mesélni kezdett. Magamhoz öleltem az egyszarvú plüssömet, és lehunyt szemmel hallgattam a történetet.
– Jó éjt, hercegnőm! – Apa bejött, puszit nyomott a homlokomra, mint minden este.
– Nagyon szeretünk! – suttogta anya, és megcirógatta az arcom. – És vésd az eszedbe, hogy bármi is történjen, mi mindig megóvunk téged!
Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Kipattantam az ágyból, felöltöztem, és egyenesen a konyhába mentem. Meg akartam nézni, hogy anya elkészítette-e a reggeli kakaómat, de az asztalon a mókuskás bögrém helyett egy gitár hevert.
– Anya? Apa? – kérdeztem félszegen. Magányosan csendült a hangom, senki sem válaszolt. Hiába pillantottam körbe, úgy tűnt, egyedül vagyok. Furcsa érzés feszítette a gyomromat.
Közelebb óvakodtam a gitárhoz. Csillogott a napfényben, mágnesként vonzotta a tekintetem. Fölemeltem a kezem, megpendítettem a húrjait, mire abban a pillanatban sötét repedések szaladtak végig a fa felületén. Recsegett, ropogott, elpattantak a húrjai.
Nem éri meg a reggelt!
Minden bevillant. Fájdalom mart a mellkasomba, annyira összeszűkült a torkom, hogy alig kaptam levegőt. Máté! Mi a fene történt? Hogy feledkezhettem meg róla?
– Emese! – Anya ott termett mellettem a semmiből, magához húzott. Meleg volt az ölelése, a pamut pullóvere pedig jólesően puha. Szipogva szívtam magamba a bódító parfümillatát. Oldódott a görcs a gyomromban, lelassult a légzésem.
Hintáztam.
Belekapott a hajamba a szél, a szoknyám meglibbent. Erősen rámarkoltam a láncra, nem engedhettem el. Megígértem, hogy nem fogom. Különben sem szerettem volna megütni magam, és azt sem akartam, hogy homok menjen a szandálomba. Még a végén piszkos lett volna a zoknim.
Amikor meguntam a hintázást, megvártam, hogy magától megálljon, aztán leszálltam róla. Anya mosolyogva felém intett. Odaszaladtam hozzá, megfogtam a kezét. Puszit nyomott a homlokomra.
Hazaindultunk.
Az út szélén láttam egy szép pitypangot.
Pitypang... pitypang... Méreghajtó, tisztító hatású... Szükségem van rá. De miért is?
Megrezzent a kezem, mágia bizsergette az ujjbegyeimet. Nem szabad varázsolnom. Veszélyes. Bajom eshet tőle.
Amikor hazaértünk, levetettem az ajtóban a szandálomat, és elmentem kezet mosni. Alaposan, szappannal. Miután végeztem, elzártam a csapot. Aztán hirtelen felindulásból újra megnyitottam. A vízsugárra meredtem. Nem tudom, mit vártam, de valami mást. Csalódottság lett úrrá rajtam.
– Kicsim! Tálaltam a süteményt! – kiáltotta anya.
Mire az étkezőbe értem, már apa is ott ült az asztalnál. Még viselte a varázskesztyűjét, ami azt jelentette, csak nemrég ért haza a munkából.
– Hercegnőm! – kiáltotta sugárzó mosollyal, és kitárta mindkét kezét. Odasiettem hozzá, belecsimpaszkodtam a nyakába.
– Óvatosabban, Emese! – pirított rám anya, miközben apa elé csúsztatott egy szeletet a tejfölös-szedres pitéből. Az édes illatától összeszaladt a számban a nyál.
– A kedvencem! – Leültem a helyemre, és úgy ettem, hogy a morzsák a tányéromba potyogjanak.
Este anya bebújt mellém az ágyba, nyakig betakart, és mesélni kezdett. A vállára hajtottam a fejem, magamhoz öleltem a balerina babámat, a szemhéjam elnehezedett.
– Jó éjt, hercegnőm! – Apa puszit nyomott a homlokomra.
– Nagyon szeretünk! – suttogta anya, majd megcirógatta az arcom.
Elmosolyodtam.
– Én is szeretlek titeket!
– Mellettünk mindig biztonságban leszel!
– Tudom!
Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtem.
Kipattantam az ágyból, felöltöztem, és egyenesen a konyhába mentem. A mókusos bögrém már az asztalon állt, anya tejszínhabot is tett a kakaómra. A kávéfőző sistergett, gőz gomolygott belőle. Keserű illat töltötte be a konyhát.
Furcsa érzésem támadt. Nem tudtam volna szavakba önteni.
– Minden rendben, kincsem? – Anya leült az asztalhoz, aggodalmas tekintettel méregetett.
Bólintottam, és belekortyoltam a kakaómba.
– Mihez lenne ma kedved? Menjünk a játszótérre?
– Iszapvár – böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. – Iszapvárat szeretnék építeni.
– Emese! Ugye nem akarod, hogy tönkremenjen a csinos ruhád?
Hozol nekem kagylókat? Sikerülni fog! Ne gondolkodj, csak tedd meg!
– Máté... Máté! – Ellöktem magam az asztaltól, felpattantam. Nem vesztegethetem az időt! El kell készítenem a főzetet! – Hol a könyvem? Hol van az ág, amit magammal hoztam? – Eszeveszett módjára kutakodni kezdtem a konyhában. Eltoltam a kenyérpirítót, benéztem a kávéfőző mögé, a fiókokba, az asztal alá. Mégis mi a fene ütött belém? Miért vesztegettem az időmet? A gyomromat görcs szorította. Ugye még nem késő?
Anya ott termett mellettem, magához húzott. Mélyen beszívtam a parfümillatát, megnyugtatott a közelsége. Belesüppedtem az ölelésébe. Az izmaim elernyedtek, a gondolataim eltompultak, az aggodalmam elhalványult.
– Semmi baj, kicsim! Minden a legnagyobb rendben lesz! – Anya újra meg újra végigsimított a hajamon.
Hittem neki.
Legalábbis egy pillanatra, aztán ismét belém hasított a felismerés. Nincs időm erre! Meg kell mentenem Mátét!
– Anya! Elég! – Megpróbáltam eltolni magamtól, de erősen tartott. Az ölelése fullasztóvá vált, az intenzív parfümillattól megfájdult a fejem.
– Nyugodj meg, Emese! – csitítgatott tovább.
– Engedj el! Kérlek! – Megfeszültek az izmaim, nagy nehezen sikerült lefejtenem magamról a satuként rám záródó ujjait. – Mennem kell, dolgom van! – Hátat fordítottam anyának, és tovább kerestem a könyvet. A botanikus kertből magammal hoztam, úgyhogy ott kellett lennie valahol.
– Arról a 'talanról van szó? – csattant fel anya.
Frusztráltan kifújtam a levegőt, és szembefordultam vele.
– Máté. Tudod, mert neve is van.
– Mit akarsz tőle, Emese?
– Először is, szeretném megmenteni az életét, ha még nem késő.
– És aztán? Ennél azért többről van szó.
– Nem tudom. – Nem is érdekelt. Nem pazarolhattam az időmet ilyen meddő vitákra.
– Belegondoltál már egyáltalán, milyen életed lenne mellette? – folytatta anya. Úgy tűnt, nem áll szándékában elengedni a témát. – Folyamatosan titkolóznod kellene a családja és a barátai előtt, ez előbb-utóbb megmérgezné a kapcsolatotokat.
Kinyitottam a szám, hogy ellenkezzek, de ahogy átgondoltam a hallottakat, egy hang sem jött ki a torkomon. Talán Máté és Adél kapcsolatára is ez nyomta rá a pecsétjét. Mi van, ha a mi kapcsolatunk is pont ugyanúgy végződne?
– Jobb életet érdemelsz ennél, hercegnőm! – Apa jelent meg anya mellett, szomorkásan elmosolyodott. – Hallgass ránk, mi csak jót akarunk neked! Mindig is jót akartunk.
– Ráadásul milyenek lennének a gyerekeitek? Emese! Gondold csak át ezt az egészet! Hiszen te már csak tudod, milyen érzés gyenge mágikus adottságokkal élni. Ha összeállsz egy 'talannal, csak megkeserítenéd a gyerekeid életét. Ahhoz nem lennének elég tehetségesek, hogy gond nélkül beilleszkedjenek a varázsvilágba, viszont a 'talanok közül is kilógnának.
Keserűség mart a mellkasomba, elfordultam anyától. Több volt az igazság a szavaiban, mint amit el tudtam viselni. Megroskadt a vállam, a tekintetem elhomályosították a könnycseppek.
– Egyszerűbb lenne elengedned! – Anya hangja megváltozott. Visszafordultam felé, de addigra már nem ő állt ott, hanem én. Megdörgöltem a szemem, de változatlanul magammal néztem farkasszemet. – Ez különben is csak egy fellángolás, legbelül egész idő alatt tisztában voltál vele, hogy nem illetek össze. Ha pedig hosszútávon úgysem működne, fölösleges lenne belekezdeni. Képzeld el, milyen rettenetes lenne a szakítás. Rohadtul összetörne, szóval egyszerűbb, ha az elejét vesszük ennek az egésznek. Tudod mit? Ha kikerülsz innen, hívd fel Patrikot. Nem is volt olyan rémes pasi! Úgy tűnt, anyáék kedvelték, és mivel tiszta vérű, a leendő gyerekeitek is nagyobb eséllyel válnának tehetséges mágusokká. Megkímélnéd őket attól a sok szarságtól, aminek te is a céltáblájává váltál gimiben! Ráadásul megbízható fazonnak tűnt. Biztonságos választás lenne. – Annyira abszurd volt látni, hogy magamat győzködöm azokkal az érvekkel, amiket biztosra vettem, hogy csakis anyáék mondanának ki, de aztán rá kellett döbbennem, hogy ezek a gondolatok nekem is sokszor megfordultak a fejemben, csak épp az utóbbi időben nagy igyekezettel próbáltam elnyomni őket. Most viszont, hogy a felszínre buktak kénytelen voltam szembenézni velük.
Lehunytam a szemem. Önkéntelenül is felidéztem Máté ölelését, a közelségét, a csókját. Vajon megtörtént volna mindez a gömbön kívül is? Kizárt. Ráadásul itt attól sem kellett igazán rettegnem, hogy milyen lesz bemutatni őt a szüleimnek. Túlságosan távolinak tűnt az a pillanat, de ha kikerülünk, előbb-utóbb túl kellene esnünk rajta, és már attól görcsbe ugrott a gyomrom, hogy ez eszembe jutott.
– Mindenben igazad van – sóhajtottam. Szükségem volt pár pillanatra, hogy összeszedjem magam. – Fogalmam sincs, milyen lenne Mátéval járni. Fogalmam sincs, milyen lenne megismerni a barátait, meg a családját. Vajon jól kijönnék velük, vagy fújnának rám, mint Adélra? És ő? Be tudna illeszkedni a családomba? Milyenek lennének a gyerekeink? Basszus, azt sem tudom, hogy szeretne-e egyáltalán, vagy hogy mit gondol a házasságról. Alig ismerem, és lehet, tényleg nem illenénk össze hosszútávon – elcsuklott a hangom, a mellkasomra mázsás súly telepedett, pedig azt hittem, ha hangosan is kimondom mindezt, megkönnyebbülök. – De szeretem Mátét!
– Tudom.
– Viszont megijeszt a bizonytalanság – fűztem tovább a gondolataimat. – Túl sok a kérdés, az ismeretlen tényező.
Azt hiszem, már sosem fogjuk befejezni azt az iszapvárat, csendült a fülembe Máté hangja.
Könny égette a szememet, nem tudtam visszapislogni, hagytam, hogy legördüljön az arcomon.
– Hiszen még el sem kezdtük igazán építeni. – Megremegett a hangom, de sikerült legyűrnöm a torkomat feszítő gombócot, ahogy felidéztem az akkori válaszom. – Pedig kíváncsi lennék, meddig jutnánk vele, ha egyszer megpróbálnánk. – Mi változott azóta? Az érzéseim semmiképpen. Kihúztam magam, fölszegtem a fejem, és eltökélten álltam önmagam pillantását. Döntöttem. – Esélyt akarok adni ennek a kapcsolatnak, feltéve, ha Máté is úgy akarja. Lehet, hogy tényleg nem végződik jól, de nem érdekel! Addig úgysem tudhatom, hova vezet ez az egész, amíg ki nem próbálom.
Mintha ez lett volna a varázsszó, megjelent a könyvem az asztalon a varázsfa ágával együtt, a kétkedő énem pedig visszaváltozott anyává. Egy pillanatig némán bámultunk egymásra, aztán két lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot, és a karjába zárt. Felzokogtam.
Gyengéden végigsimított a hajamon, ezúttal azonban nem éreztem a bódító parfümillatot.
– El kell készítenem egy főzetet – szipogtam.
– És én segíteni fogok – válaszolta mosolyogva, aztán a konyhapulthoz lépett, és a szekrényből elővette az epermintás lábasát, amit kimondottan a varázsfőzetek készítéséhez használt.
Elmaszatoltam a könnyeimet. Jobb lesz, ha összekapom magam, és minél előbb nekiesünk a munkának. Az asztalhoz léptem, kinyitottam a könyvet.
– Pitypanggyökér, szárított diófalevél, mezei kakukkfű, lenmag, fokhagyma, szárított zöld gyík farok, olajzöld virágbogárpáncél, chili paprika mag, hegyes badargomba – olvastam fel hangosan a hozzávalókat.
– Azonnal hozom, kicsim! – Anya eltűnt a kamrában, és csak percekkel később, megpakolva tért vissza.
Mindent a konyhaasztalra készítettünk. Anya fölszeletelte a pitypanggyökeret, én magam elé húztam a mozsarat, és porrá zúztam a virágbogárpáncélt. Idő közben apa is beszállt. Kissé ugyan ügyetlenül, de lehántotta a varázsfa kérgét.
Fél kézzel eltűrtem a szemem elé hulló tincseket, és a könyvre meredtem. Többször átfutottam, milyen sorrendben kell megfőzni a hozzávalókat, és azt is, melyiket hány fokon kell majd forralni. Mindent pontosan kimértünk mérlegen, gondom volt rá, hogy hajszálpontosan betartsuk a recept utasításait. Reméltem, hogy a speciális bűbáj, amit a badargombán alkalmaztam – hogy magától feloldódjon a főzetben –, rendesen működni fog.
Remegő kézzel kevertem meg az elixírt. A pólóm rátapadt a hátamra, a testem izzadságban úszott, minden idegszálam pattanásig feszült. Jó úton haladtam, a főzet smaragdzöld színt öltött, viszont egy percen belül be kellett kékülnie, különben elszúrtam valamit. Torkomban dobogó szívvel számoltam a másodperceket.
... Negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven... Gyerünk már! Ötvenegy, ötvenkettő... Sikerülnie kell! Ötvenhárom, ötvennégy... Anya megszorította a kezem, bátorítón rám mosolygott. Ötvenöt, ötvenhat...
Halk pukkanás kíséretében bekékült a főzet.
– Ez az! – sikkantottam.
– Tudtam, hogy sikerül, hercegnőm! – Apa megpaskolta a hátam, anya puszit nyomott az arcomra.
Soha életemben nem öntött még el ekkora megkönnyebbülés, közel álltam hozzá, hogy újra elbőgjem magam.
A lehűlt főzetet leszűrtük, majd apró üvegcsébe töltöttük, és parafadugóval lezártuk. Valószínűleg egy, legfeljebb kettő elég lesz belőle, de a biztonság kedvéért fölmarkoltam mind a hatot.
Készen álltam az indulásra. Készen arra, hogy megmentsem Mátét.
– Anya, apa... – Annyi mindent szerettem volna mondani nekik, de nem tudtam, hol kezdjem.
– Mi is szeretünk, hercegnőm! – mormolta apa egy ölelés kíséretében.
– Akárhogy is döntesz! – tette hozzá anya.
Engedélyeztem magamnak egy pillanatot, hogy kiélvezzem a közelségüket. Bíztam benne, hogy hamarosan a gömbön kívül is viszontláthatom őket. Aztán ideje volt visszatérni a többiekhez.
A nappaliban kötöttem ki. Azonnal az ablak felé pillantottam, a napfény halvány derengésbe vont a kertet.
– Ugye nem késtem el? – bukott ki belőlem a kérdés, amint megpillantottam Nixit.
– Még életben van. Sikerült?
Felmutattam neki az üvegcséket, szélesen elvigyorodott.
Mire a vendégszobába értünk, már annyira remegett a kezem, hogy ki sem tudtam húzni az üvegcse dugóját, Nixinek kellett segítenie. Leültem Máté mellé, eltűrtem a homlokára tapadt hajszálakat. Mivel eszméletét vesztette, nem itathattam meg vele a főzetet – a végén még megfulladt volna –, azonban a könyv szerint a szer bőrön keresztül felszívódva is ki tudja fejteni a hatását. Magamban azért fohászkodtam, hogy tényleg így legyen.
Az ujjamra csöppentettem a folyadékból, és lassú, körkörös mozdulatokkal belemasszíroztam Máté bőrébe. A homlokánál kezdtem, úgy haladtam egyre lejjebb. Már a nyakánál jártam, amikor halványodni kezdtek a tintafekete hajszálerek a bőre alatt.
– Fogd meg egy pillanatra! – Nyomtam Nixi kezébe a megbontott üveget. – Ki kell gombolnom az ingét.
– Remélem, azért az alsógatya rajta marad – fintorgott.
– Azt írta a könyv, hogy a köldöke vonalánál nem szabad lejjebb menni.
– Még szerencse.
Másfél üveggel elhasználtam, mire úgy ítéltem, hogy elég lesz. Nem gomboltam be az ingét, talán kicsit később meg kell ismételni a műveletet, de az biztos, a nehezén már túljutottunk. A bőre kezdte visszanyerni az eredeti színét, a szája ugyan még mindig cserepes volt, de már sokkal rózsaszínűbb, mint korábban. Meg kell néznem a fönti fürdőben, hátha találok neki ajakbalzsamot.
Miután nyakig betakargattam Mátét, gyöngéden végigsimítottam az arcán. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.
Összenéztünk Nixivel, elnevettük magunkat. Csakhogy az én nevetésem egy pillanattal később sírásba csapott. Ostobának éreztem magam, hiszen ünnepelnünk kellett volna, nem bömbölni, de Nixi nem szólt meg érte. Átkarolta a nyakam, és megölelt.
– Nagyon ügyes voltál! – vigasztalt. – Ha kikerülünk innen, esküszöm, hogy meghívlak valami puccos étterembe.
– Csak ne a Bűbájos Borókába menjünk – szipogtam a könnyeimet törölgetve, mire prüszkölve fölnevetett. – Egyébként hol van Gent? – Csak akkor tűnt fel, hogy amióta visszaértem, nyomát sem láttam.
– Fogalmam sincs. Miután elmentél, átolvasta párszor a jegyzeteimet, aztán mormogott valamit a fekete mágiában gyökerező különös kötésekről, és felszívódott. Azt hiszem, egészen beleélte magát ebbe a nyomozósdiba. De talán sikerült rájönnie valamire, ami segíthet kijutni innen.
– Az jó lenne! Most már tényleg ideje hazatérnünk.
– Mit gondolsz, nem kellene összeütnünk valami reggelifélét? A vegaburgerem óta igencsak megéheztem, és szerintem a többiek is farkaséhesek lesznek.
Nem volt szívem otthagyni Mátét, de Nixi rábeszélt a főzőcskézésre. Bár nemigen vettem ki a részem a munkából, úgy tűnt, nem neheztel rám miatta. Vagy talán túlságosan lekötötte a "Mit fogunk csinálni, ha kikerülünk a gömbből?" téma, és nem vette észre, hogy lazsálok.
– Fel fogok mondani! – rukkoltam elő a legvadabb tervemmel, ami már egy ideje érlelődött bennem. – Gyógynövényekkel szeretnék dolgozni.
– Ez nagyszerű! – pillantott rám a rántottás serpenyő mellől. – Én pedig azt hiszem, fölkeresem Leventét.
– Tényleg?
– Tiszta vizet szeretnék önteni a pohárba. De ha kiderül róla, hogy elhiszi rólam a rágalmakat, esküszöm, hogy megátkozom!
– Milyen átokra gondoltál? Szerintem Gent szívesen megosztja veled a tudását! – vihogtam.
– Arra mérget vehetsz! – mordult fel az egyszarvú az ajtóban.
Annyira rám hozta a frászt, hogy majdnem lefordultam a bárszékről.
– Megjöttél? Jókor! – csivitelte Nixi jókedvűen. – Mindjárt kész a reggeli. Sikerült kiderítened valamit?
– Igen – hangzott a szűkszavú válasz. Közelebb ügetett hozzánk, megfeszült az állkapcsa.
– Klassz! Emese pedig idő közben megmentette a mi kis 'talanunk életét!
– 'Talan? – Gent élesen felnevetett. – Egy fenéket! Az a pöcs tehet erről az egész faszságról! Jobb lenne neki, ha nem ébredne fel, mert amint kinyitja a szemét, esküszöm, kinyírom. – Ijesztő erővel robbant ki belőle a düh, még a nyakam is behúztam, pedig nem ellenem irányult.
Fülsértő csend telepedett a konyhára, amit csak az olaj sercegése tört meg. Nixi megmerevedett, homlokráncolva nézett az egyszarvúra.
– Meg tudom magyarázni – Máté botorkált be a szobába. Hangja rekedt volt, egész testében reszketett. Talán, ha nem támaszkodik neki a konyhapultnak, nem is tudott volna talpon maradni.
– Ó, valóban? – Gent felhorkantott, és felé fordult. – Szilágyi úr, a mi kis üvegfúvó mesterünk végre méltóztatott felébredni, hogy elmesélje, miért hazudott a képünkbe egész idő alatt?
Kabooom! Bomba ledobva Gent által, ez pedig azt jelenti, hogy újabb függővéghez érkeztünk. Már csak két rész van vissza, úgyhogy Máté magyarázata és a kijutás sem várat már olyan sokat magára.
Tudom, hogy ezen a fejezeten még van mit csiszolni (mondjuk a többin is), de annyira berántott a vége, és olyan izgatott lettem, hogy elkészültem vele, hogy szerettem volna minél előbb megosztani veletek! <3
Apropó! Már régóta játszom a gondolattal, hogy írjak egy jelenetet/fejezetet, ami nem Emese nézőpontjából van. Ezt valószínűleg majd extraként hozom, ha kíváncsiak lennétek rá. 😊
Sokan tudjátok már, hogy szeretném szétküldeni kiadóknak a kéziratot (ami miatt előreláthatólag május végéig lesz csak elérhető wattpadon), úgyhogy előtte mindenképpen le lesz bétáztatva, és ki is javítom. Addig talán sikerül kicsit érzelmileg is eltávolodnom a történettől, mert most túlságosan benne vagyok ahhoz, hogy szívfájdalom nélkül bele tudjak nyúlni.
Köszönöm az olvasást! Ha tetszett a fejezet, hagyj jelet magad után! Csillagozz és kommentelj bátran!