A Vörös Erődhöz közeledve némi izgatottság fogott el. Nem tartottam magam túl nagy szenzációnak, ráadásul alig pár nap telt el az utolsó ittlétem óta, mégis úgy éreztem, mint aki évek óta először teszi be a lábát a király székhelyére. Kicsit ironikusnak tartottam, hogy rövid időn belül másodszor kerültem ebbe a helyzetbe, s egyúttal az Erődben lézengők figyelmének középpontjába. Ráadásul ezúttal a szüleim és a testvéreim nélkül kellett szembenéznem az engem vizslató, hol lopott, hol egészen átható pillantásokkal.
Örültem volna, ha csakúgy, mint legutóbb, most is Caswell nagyúr fogad engem, azért meg még hálásabb lettem volna, ha Ser Harrold siet hozzám azzal a kijelentéssel, miszerint őrá bízták, hogy elkísérjen a lakrészemig. A kívánalmaimon túlmutató, egyszersmind keserű valóság azonban hamar figyelmeztetett, hogy a legtöbb, amit remélhetek, hogy nem Ser Criston Cole cövekel le előttem – nos, ez legalább megvalósult.
– Naehra hercegnő – szólított meg egy, a Királyi Testőrség egyenruháját viselő férfi. Hosszan fejet hajtott, én pedig az indokoltnál szélesebb mosollyal üdvözöltem őt. Túlságosan boldoggá tett, hogy nem Ser Criston örökösen fancsali képével kellett megint szembenéznem. Belőle a kevés is sok volt. – A nevem Erryk Cargyll. Az én feladatom, hogy vigyázzak önre, míg Királyvárban tartózkodik.
Rendeztem a vonásaimat, a mosoly lassan lehervadt az arcomról.
– Szabad tudnom, ki rótta önre ezt a kötelezettséget?
– Ser Otto Hightower, hercegnő – felelte készségesen.
Jobb híján aprót biccentettem. Sejtettem, hogy nem maradok felügyelet nélkül, sőt le mertem volna fogadni, hogy ha nem a királyné, akkor a Segítő fog gondoskodni arról, hogy tudtán kívül egyetlen lépést se tehessek. Édesanyám és Daemon is figyelmeztetett, hogy a kizárólagos hely, ahol javarészt egyedül lehetek, nem lesz más, mint a hálótermem.
– Épp Maegor Erődjébe tartok, hogy elfoglaljam a lakrészemet – közöltem a Serrel. – Elkísér?
– Örömmel, hercegnő, de attól tartok, előtte tennünk kell egy kis kitérőt.
– Miféle kitérőt?
– A Segítő Tornyába. Ser Otto látni kívánja önt, és kifejezetten meghagyta, hogy még azelőtt vezessem a színe elé, mielőtt berendezkedne a hálótermében.
Botorság lett volna részemről, ha máris hadakozni kezdek. Ugyan szemernyi kedvem sem volt egy légtérben tartózkodni a Segítővel, lefolytatni vele egy beszélgetést még nem jelentette azt, hogy feladnám az önállóságomat. Nem akartam, hogy azt higgye, félek tőle, és emiatt jelentéktelen senkinek könyveljen el – nyilván az ellenkezőjére sem vágytam, azaz arra, hogy túlságosan kitüntessen a figyelmével. Épp elég volt, hogy a védelmem ürügyén mellém rendelte az egyik kémjét.
Ser Erryk árnyékként követett, és mindaddig nem volt hajlandó három lépésnél nagyobb távolságot tartani tőlem, amíg meg nem érkeztünk a Segítő Tornyába. Amint az ajtónállója közölte vele, hogy megérkeztem, rögvest fogadott. Megköszönte Ser Erryknek, hogy gondomat viselte, majd távozásra kérte fel, így hamarosan már csak ketten tartózkodtunk a díszes kis teremben.
Megjátszott és kedvesnek szánt, mégis idétlen vicsorgatásnak tűnő mosollyal üdvözölt, miközben a méregzöld szövettel bevont, párnákkal díszített pamlag felé mutatott. Feltett szándékom volt minél rövidebbre fogni a vele folytatott diskurzust, így először le sem akartam ülni. Látva a vonakodásomat, Ser Otto határozottabb fellépést választott, és szavak formájában is hellyel kínált.
Az ülőalkalmatosságról egyenest a Segítőre néztem. A pillantás, amit váltottunk, különös töltettel rendelkezett. Nem nyúlt kényelmetlenül hosszúra, mégis volt benne valami rettentően sötét tartalom – ami nem kizárólag tőle vagy csak tőlem származott, hanem mindkettőnktől. Megmagyarázni sem tudtam igazán, inkább csak hasonlattal körülírni: olybá tűnt, mintha két ellenfél méregette volna egymást egy halálszagtól bűzlő küzdőtéren.
A testtartása merev volt, az arckifejezése minden próbálkozása ellenére hűvösnek hatott, és amikor megszólalt, a hangjából is színtiszta kérlelhetetlenség áradt. Az egész lénye egyfajta nyomatékot adott annak, hogy egyáltalán nem egy kellemes kis bájcsevely miatt hívatott magához. Ha korábban nem jöttem volna rá, akkor és ott hatalmas pofonként ért volna, mennyire nem szívlelt.
Míg kénytelen-kelletlenül odasétáltam a pamlaghoz és leültem, közölte abbéli örömét, hogy az egész kompánia épségben és nehézségek nélkül visszatért Királyvárba. Eztán reményét fejezte ki aziránt, hogy nem ért túl kellemetlenül a küldöttség vártnál korábbi időben való kikötése Sárkánykőn, valamint nyájaskodva hozzátette, mennyire bízik benne, hogy kényelmesen telt az utam.
Ennél a pontnál szívesen félbeszakítottam volna a monológját, hogy közöljem vele, milyen pompásnak találtam Vhagar nyergét, de inkább türtőztettem magam. Minél előbb tudni szerettem volna, miért akart találkozni velem, épp ezért nem óhajtottam fölösleges közjátékkal húzni az időt. Amúgy sem lett volna más hozadéka, mint a benne szított düh és az ennek folytán bennem feléledő, rövidke tartamú káröröm.
– Nagyatyád, Viserys király a lelkemre kötötte, hogy tudassam veled a visszatérésed miatt érzett örömét, valamint átadjam szívélyes üdvözletét – folytatta a Segítő, mihelyst ismét találkozott a tekintetünk. – Rettentően bánja, hogy nem tudott személyesen fogadni téged, ám újból rátört a rosszullét.
– Sajnálattal hallom – válaszoltam tömören.
Valóban nem örültem a nagyapám állapotromlásának, hisz ez azt jelentette, hogy bizonytalan ideig továbbra is nélkülöznöm kell a társaságát. Szinte idejét sem tudtam, mikor voltam vele utoljára négyszemközt, holott bőven lett volna mondanivalóm, és az is hiányzott, hogy megint meghallgassam a Targaryen-ház megboldogult tagjainak izgalmas történeteit.
Gyerekként rengeteg históriát elregélt nekem, én pedig csüngtem minden szaván. Hatalmas köröket tettünk a Vörös Erődben, és az unszolásomnak hála, általában Balerion csodaszépen fennmaradt koponyájánál kötöttünk ki. Többször elmondattam vele Hódító Aegon Westerosba jöttének történetét, és megannyi alkalommal faggattam őt arról, milyen volt utolsóként megülni a Fekete Iszonyatot. Ő meg csak beszélt és beszélt, mígnem kellemes hangjától és biztonságot nyújtó közelségétől úrrá lett rajtam az álmosság, és véget ért a múlt kacifántos berkeiben való aznapi barangolásunk.
– Nem kell aggódnod – közölte Ser Otto, elszakítva a kedves múltbéli emlékektől. – A mesterek megfelelően gondját viselik a nagyatyádnak. Egyelőre ágynyugalomra van szüksége, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újfent jobban lesz.
– Nem is lehetne másképp – értettem egyet. – Hiszem, hogy nemsokára vissza tud ülni a trónjára.
– Biztosan így lesz, hercegnő – felelte, a szája hamiskás mosolyra húzódott. – A Sárkányok háza mindig bővelkedett az életrevaló sarjakban. Még a Targaryen-család jelmondata is arról árulkodik, micsoda hatalmas és tetterős emberek alkotják. Tűz és vér, nemde?
– Igen – bólintottam, mialatt Ser Otto ridegen fénylő szemekkel pásztázott, az ujjait pedig összefűzte a törzse előtt.
– Persze, mint bármely családnak, így a Targaryennek is minden nemzedékre kijut a szégyenfoltokból. Az őrület és a kudarcra ítélt nagyravágyás a kezdetektől fogva kéz a kézben vetnek árnyékot a Sárkányok házára, és idővel mindig meglelik azon leszármazottait, akik fogékonyak rájuk. Nem volt ez másként a Hódító fiával, Maegorral sem, akit méltán illettek a Kegyetlen jelzővel. Úgy tartják, már születése pillanatában megörökölte édesanyja tébolyát és féktelen becsvágyát, ami az évek alatt lassan gyökeret vert benne. Az élete aligha volt példamutató, és bár elfoglalta a Vastrónt, végül épp ez lett a veszte. Egyesek szerint maga a Vastrón végzett Maegorral, mert méltatlannak találta az uralkodásra.
– Ám ami még valószínűbb, hogy valamely haragosa vagy az ellene szövetkezők gyilkolták meg – vetettem közbe, gátat szabva a Segítő földtől elrugaszkodó, magát lassan komor mesévé kinövő monológjának.
– Sokan hisznek a Vastrón döntéshozó képességében. Abban, hogy a Targaryen-ház legyőzött ellenfeleinek fegyvereiből kovácsolt trónus ítéletet mond mindazok felett, akik ráülnek.
– Ha így is van, annyi bizonyos, hogy kisebb akarat lakozik a trónban, mint abban, aki rajta ül. Mi sem igazolja ezt jobban, mint Maegor uralkodóvá válása. Azt mondta, a Vastrón azé, aki elég erős elfoglalni. Nem a trón döntött mellette, hanem Maegor a trón mellett, és az övé is lett.
– Mindent és mindenkit földbe tiport a hatalomért, csak mert a kedvére formálta és elvakultan követte a saját háza jelmondatát. Tűzzel és vérrel felelt azoknak, akik nem támogatták a trónbitorlását. Elrettentő példákat statuált, és az ennek alapot adó, zsarnoki gondolkodásmód jól láthatóan azóta sem veszett ki a Targaryenek véréből.
Felszegtem az államat, a tekintetem acélossá vált. Egyre fogyatkozott a türelmem.
– Úgy vélem, Ser Otto, hogy kezd célozgatásokba bocsátkozni – mondtam szárazon. – Ugyanakkor továbbra sem világos számomra, miért hívatott ide. A felmenőim történelméről szeretne diskurálni, amelyről szembetűnően ellentétes konklúzióink vannak, vagy a már megboldogult őseim jellemét kutatja a ma élő Targaryenekben? Utóbbi esetében pedig elképzelhető, hogy máris talált valakit a jelenben, akiben újjászületni véli a beszélgetésünk alatt oly' sokszor emlegetett Kegyetlen Maegort?
A Segítő oldalra biccentette a fejét, és furcsán elmosolyodott.
– Ügyesen forgatod a szavakat, hercegnő – jegyezte meg, noha a hangja a szavaival ellentétben cseppnyi elismerést sem tükrözött. – Ám túl fiatal és tapasztalatlan vagy még ahhoz, hogy felismerd a megszokottnál nagyobb összefüggéseket. A mostani találkozónknak egyetlen célja van, mégpedig az, hogy óva intselek: Királyvár nem Sárkánykő, és soha nem is válik azzá.
Ser Otto lassan elindult felém, de nem jött túl közel. Nagyjából két lépésnyire tőlem megtorpant, a kezeit a háta mögé rejtette, és egy egészen kicsit előrehajolt, hogy fenyegetőbb hatást keltsen.
– Az itt elsuttogott szavak és tettek másféle következményeket vonnak maguk után, mint Sárkánykőn – folytatta. – Egy Sárkány székhelye a vesztévé is válhat. A tűz könnyen felemésztheti azt is, aki előidézte, a vér pedig viselkedhet oly' alattomosan, hogy észrevétlenül beleivódik a vörös falakba, mindörökké titokká téve az ottlétét. Egy jelmondat lehet valaki utolsó mondata is attól függően, hogyan értelmezi. Lásd Maegort, aki minden kétséget kizáróan rosszul használta fel a családja ezen örökségét. Erre való tekintettel azt javasolnám, hogy te, hercegnő, egy egészen más nézőpontból közelítsd meg.
– Mondjuk egy olyan nézőpontból, amely önnek válna leginkább javára, Segítő uram? – szaladt ki a számon. Ser Otto hamar elhessegette a kérdésem miatt benne felcsapó indulatot, így mindössze az arcán átsuhanó sötét árny tanúskodott a pillanatnyi haragjáról.
– Egy olyan nézőpontból, ami számodra a legmegfelelőbb lenne, Naehra hercegnő – helyesbített.
– Mégis hogyan gondolhatnék másképp a tűzre, mint mindent hamuvá tenni képes, forró lángtengerre, és miként tarthatnám számon a bennem zubogó vért, ha nem egy rettenthetetlen és erős felmenőktől származó örökségként?
– Békés elmével tekints úgy a tűzre, mint a vérre, és máris válaszra lelsz – felelte Ser Otto. Felvont szemöldökkel pislogtam fel rá, a hitetlenkedés és az elutasítás mély ráncokkal barázdálta a homlokomat.
Halványan ugyan, de kezdtem sejteni, mit szánt nekem örökségül Ser Otto: semmi egyebet, mint a saját akaratát. Határokat készült szabni nekem. Ketrecbe kívánt zárni, és magánál szerette volna tudni annak egyetlen kulcsát, mert nem tartott másnak, mint egy idomítható, esetlen kis némbernek.
Nem várta el, hogy újból megszólaljak, sőt valójában örült neki, hogy a hallgatás mellett döntöttem, hisz így elkerülhette a további keresztkérdéseket. Nem érdekelte egyetlen aggályom és a véleményem sem, mert ő már meghatározta a sorsomat és az udvarban betöltendő szerepemet. Az idegtépő köntörfalazás értelmét vesztette, erre pedig nemsokára a Segítő is ráeszmélt.
– Van rá mód, hogy a Királyvárban való tartózkodásod még a vártnál is idillibb legyen, és talán most még nem világos számodra, de ez az egyetlen, aki az itteni boldogságod útjába állhat, te magad vagy, hercegnő – közölte Ser Otto, majd hosszan felsóhajtott. – A tanácsom egyszerű és nyílt: ne akadályozd az ittléted zavartalan örömét. Légy olyan, mint a megszelídített sárkányok tüze, ami csak akkor tör elő, ha a gazdája úgy kívánja, és légy olyan, mint az ereinkben folyó vér, ami nesztelenül csörgedezik bennünk. Legyél kezes és csendes, mert kizárólag ezek lehetnek a Targaryen-házból származó örökségeid. Mit gondolsz, elég érthetően fogalmaztam?
Nyeltem egyet, legyűrve a kitörni készülő, indulattal átitatott szavakat. Hosszan rábámultam a Segítőre, miközben lassan, ám határozott mozdulatokkal felegyenesedtem. Az arckifejezése elárulta, milyen elégedetté tette a beszélgetésünk végkimenetele és az, hogy végül ő tett pontot a végére.
A fejemben egymással vetekedő, velejükig dühös gondolatok szüntelenül és erőszakosan rimánkodtak azért, hogy tettekbe fordítsam őket. Csak azért nem léptem erre az útra, mert még nem volt kikövezve. Sem a hely, sem az idő nem bizonyult megfelelőnek, de legalább már tudtam az irányt és azt, mely gazokat kell gyökerestül kiirtanom.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Szánalmas, amit művelsz – jegyezte meg Aegon felvont szemöldökkel. – Mondd csak, mikor józanodsz ki végre Aemondból? Ha nem könyörögnél neki a csókjáért, hanem megkeresnél engem, kérés nélkül a kedvedre tennék, mi több... Azért kellene esedezned, hogy elszakadjak a csinos kis szádtól.❞