¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Gyönyörűt álmodtam. Sárkányom, Segarth nyergében repültem, magasan a felhők felett, ahol már ritkásabbnak bizonyult a levegő. A szabadság, amit odafent megízleltem, még az arcomba csapó, hűvös szelet is kellemes fuvallattá szépítette.
A szilárd talajtól oly' távolságra lenni maga volt az éden. A bánat eltörpült, akárcsak az ég felé törő, odalentről robosztusnak látszó épületek, az emberek alakját pedig nem is lehetett látni. Apró pontok voltak csupán, amik hol kisebb, hol nagyobb csoportba tömörültek.
Ha nem lett volna merő képtelenség, életem végéig a magasban maradtam volna szeretett sárkányommal. Csak én és Segarth, dacolva az esővel, a perzselő napfénnyel és a csontig hatoló hideggel. Ködbe vesző, behatárolatlan utakat tettünk volna meg, míg magunk is délibábokká lettünk volna.
Nem esett jól visszacsöppenni a valóságba. A fantáziakép, amely már a megalkotása pillanatában vágyott, de soha el nem érhető jövővé vált, összeroppant az ébrenlét súlyos terhe alatt. Ismét szembesülnöm kellett a szörnyű magánnyal, amit Aemond kényszerű nélkülözése okozott, és immár négy éve tartott. Ráadásul pont azt az évet tapostam, amiben Aemond járt, amikor az öcsém, Luke fél szemére megvakította.
Ha édesanyám nem erősködött volna, hogy két felnőtt kísérővel és Jace-szel együtt térjek vissza Királyvárba, meg sem tettem volna. Hiába hadakoztam, minden ellenérvemet semmibe vette. Szerinte tanulásra szorultunk a testvéremmel, és voltak olyan könyvek és források, amikhez kizárólag Királyvárban juthattunk hozzá.
Egy teljes hónapot előírt nekünk, és a lelkünkre kötötte, hogy a megszerzett tudás nélkül vissza se térjünk hozzá. Nem gondolta komolyan, ám mindketten értettük, milyen fontos számára, hogy a lehető legjobb taníttatást kapjuk, így kelletlenül bár, de kötélnek álltunk – no, nem mintha hagyott volna nekünk választási lehetőséget.
Már az első naptól próbáltam beletemetkezni a tanulásba, hogy legalább a könyvek lapozgatásakor kirekesszem a fejemből Aemondot. Szörnyen hiányzott, pláne úgy, hogy tudtam, sosem választott el minket nagy távolság – legalábbis fizikálisan nem.
Szinte minden éjjel felébredtem, hiába álmodtam szépet. A szomorúság még alváskor is mardosta a szívemet, és visszarángatott a sokkal kevésbé kellemes valóságba. Aznap sem volt ez másképp, de akkor nemcsak a bánat nyitotta fel a szememet. Különös neszezés keltett fel, és a szobám ajtajának halk, ám hosszúra nyúló nyikorgása tartott ébren.
A szívverésem felgyorsult, az ujjaim a testemet takaró, vékony takarót markolták. Már csaknem az összes gyertya csonkig égett, csupán kettő pislákolt az ablak közelében. A kintről beszűrődő, igencsak gyér fény sem vált a javamra, így tehetetlen és kiszolgáltatott voltam egy olyan ellenféllel szemben, aki jó ideig láthatatlan maradt előttem.
Az ajtó becsukódott, majd teljes csend állt be. Hosszú pillanatokig egyebet sem hallottam, csak a saját, kapkodó légvételeimet, mígnem halk kuncogás ütötte meg a fülemet. Zsigeri félelem lett rajtam úrrá, főleg azután, hogy a szobámba besurranó alak lépdelni kezdett, és egyenesen felém tartott. Lassan, megfontoltan járt, mint egy ragadozó szörnyeteg, aki ráérős cserkészésbe kezd, hátha a zsákmányában felfokozott félelemérzet ízletesebbé teszi a húsát.
