Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aemond főként a bátyját érintő, de bizonyos mértékben rám is vonatkozó fenyegetése lett a kettesben létünk zárópontja. Nem csókolt meg többször, nem bonyolódott másik témába, sőt a legutóbbit sem volt hajlandó lezárni addig, amíg válaszra nem bírt.
Az Aegonnal kapcsolatos monológja után tulajdonképpen egyetlen kérdést tett fel, mégpedig azt, hogy tudomásul vettem-e, amit mondott – és nem érte be egy szimpla bólintással. Ki kellett mondanom, hogy tisztán hallottam és felfogtam a baljós hangon előadott, mindenféle köntörfalazást mellőző és nyílt megfélemlítést, majd azt követően, hogy neki tetsző módon feleltem, hosszasan fürkészni kezdett.
A pillantása átható volt, mintha azt próbálta volna meg kideríteni, vajon tényleg komolyan vettem-e őt. Végül arra a megállapításra juthatott, hogy hihet az őszinteségemben, ugyanis nem sokkal később ellépett tőlem.
– Most végeztünk – jelentette ki, aztán felemelte a jobbját, és az ajtó irányába mutatott.
Nyeltem egyet, a mozdulataim bizonytalanok voltak az elmémre telepedő sűrű ködtől. Nem számított, mi hangzott el közöttünk, sőt még a fenyegetőzése sem lebbentette fel a fátylat ide-oda cikázó gondolataimról, amelyek mindegyike kizárólag a csókjaink körül forgott.
Nem bírtam megszabadulni attól az újszerű mámortól, amelybe Aemond taszított az ajkaival. A fejemben elmaszatolt összevisszaság kavargott, a testem vadul vibrált, eltompítva az aggodalmamat. Imbolyogva sétáltam el a kijáratig, ahol az előttem ott termő Aemond már kitárt ajtóval várt rám.
Felnéztem rá, kis híján meg is torpantam, azonban a fejével intett, hogy menjek tovább, így végül mégsem álltam meg. Alig néhány lépést tettem meg a folyosón, amikor hallottam, hogy becsukta maga mögött a Kistanács termének ajtaját, és szándékosan lemaradva ugyan, de a nyomomba szegődött.
Hihetetlenül frusztrált, hogy mindvégig ott volt mögöttem, mégsem szólalt meg vagy jött közelebb hozzám. Titkon bíztam benne, hogy talán ismét sutba vágja a büszkeségét, utamat állja és megcsókol. Nem ellenkeztem volna, és nem is lettem volna tétlen, hisz attól a szent pillanattól kezdve, hogy az ajkaink találkoztak, még mélyebbé vált az iránta érzett vonzalmam.
Nem gondoltam volna, hogy a már ismertnél valaha is intenzívebben vágyhatom Aemondra, de rá kellett döbbennem, hogy tévedtem. A minket egybetartó kötelék még erősebbé vált, és a teremben történtek miatt szinte pattanásig feszült köztünk. Úgy véltem, elég lenne egyetlen szót elejtenie, s én a karjába rohannék. Ha pedig megkért volna, hogy mindenestül bízzam rá magamat, hezitálás nélkül félresöpörtem volna a közénk lopakodó kételyt. Többet akartam tőle és belőle – méghozzá visszavonhatatlanul.
Oly' mélyen elmerültem a csókunk által szárba szökő fantáziálásban, hogy csak akkor vettem észre a reggelizőkhöz való csatlakozásunkat, amikor édesanyám rám szólt, hogy foglaljak helyet. Aemond rendkívüli udvariasságról tett bizonyságot azáltal, hogy kihúzta nekem az ülőalkalmatosságot, és látszólag meg sem kottyant neki a súlyom, mert amint lehuppantam, könnyed mozdulattal, velem együtt visszatolta a széket.
