Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sosem álltam még annyira közel Vhagarhoz, mint aznap, amikor Aemond eljött értem, hogy a sárkánya hátán visszavigyen Királyvárba. Miközben a küldöttséggel és Aemonddal karöltve elhagytam Sárkánykő várát, gyomorszorító idegesség fogott el. Ha nem egyazon estén vakította volna meg az öcsém Aemondot, és formált volna jogot Aemond Vhagarra, talán lett volna rá alkalmam, hogy felüljek Laena Velaryon egykori fenevadára, így viszont tapasztalat és megnyugvást hozó emlékek nélkül kellett szembenéznem a gigantikus sárkánnyal.
Gyorsan kapkodtam a lábaimat, hogy tarthassam a tempót a kompánia élén haladó Aemonddal. Nem bírtam befogni a számat, és minduntalan arról faggattam Aemondot, valóban jó ötletnek véli-e, hogy felszálljak Vhagar nyergébe. Attól szerencsére nem kellett tartanom, hogy a minket kísérő emberek közül bárki is meghallja a nyavalygásnak beillő szóáradatomat, ugyanis jócskán lemaradtak, köszönhetően annak a rengeteg holminak, amit magammal kívántam vinni Királyvárba.
Aemond céltudatosan haladt előre, még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább egyetlen alkalommal válaszoljon a tucatszor elismételt, jelentésében ugyanaz, csak épp mindig más összetételben megfogalmazott kérdésemre. Hiába hajtogattam, milyen meggondolatlannak érzem az elképzelését, nem sikerült kibillentenem a nyugalmából. Szinte nevetségesnek hatott, ahogy vég nélkül hadartam az aggályaimat, míg Aemond a tökéletes harmónia megtestesítőjeként baktatott mellettem.
Egy röpke pillanatig még az is felmerült bennem, hogy talán Vhagarhoz érve sem lesz a segítségemre, és elvárja majd, hogy önerőből szerezzem meg az óriási fenevad beleegyezését. Már-már komoly töprengésbe kezdtem azt illetően, hogy kitaláljam, miként győzhetném meg Vhagart arról, hogy a kegyeibe fogadjon, ám szerencsére Aemond nem hagyta, hogy ilyen mélyre süllyedjen a kétségbeesésem.
Vhagar csaknem mindvégig figyelt minket, és amint elég közel értünk hozzá, felemelte és teljesen felénk fordította a fejét. Nyeltem egyet, és a szemem sarkából Aemondra sandítottam. Pechére túl későn vette észre, hogy a sárkánya helyett őrá néztem, így nem tudta észrevétlenül lehervasztani a mosolyát.
– Örülök, hogy ilyen remekül szórakozol rajtam – vakkantottam a tervezettnél durcásabban, mire újból elvigyorodott és megcsóválta a fejét.
– Ugyan már, ne légy gyerekes! – mondta derűsen. Pont úgy viselkedett, mintha nem egy sárkányra készültem volna felülni, hanem arra, hogy megsimogassak egy újszülött bárányt. Mérgesen pisloghattam rá, mert a következő mozdulatával értem nyúlt, ráfogott a kézfejemre, és mindkettőnk karját magunk elé emelte, egyenesen Vhagar irányába. – Gyerünk, szedd össze magad! – tette hozzá némileg komolyabb hangon.
Hol az ujjainkat, hol a sárkányt pásztáztam, a szám kiszáradt a testemet lázba hozó izgalomtól. A szívem úgy dörömbölt, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból, az ujjbegyeim pedig valósággal bizseregtek.
