________
"Jól vagyok"
_________
•.Ilaria.•
Kíváncsi voltam, hogy pontosan mennyi időbe fog telni, mire megszokom az újabb egyedüllétet, amire már olyan régóta vártam. Mennyi időbe fog telni, mire kezembe veszem a telefonomat és üzenetet írok Ashernek, hogy hiányzik. Ez volt az egyik olyan dolog, amit akármennyire is szerettem volna megtenni, nem tehettem. Miközben a kocsijában ültünk kellemetlen csöndben voltunk egymás mellett. A rádió szólt egyedül, az eső csöndesen kopogott a kocsi szélvédőjén és a tetején. Annyi mindenről lett volna időnk beszélni, még sem tettük azt. Túlságosan megharagudott rám, amiért megint túlgondoltam mindent és csak is benne láttam meg a hibákat, amik igazából leginkább bennem voltak. A lakásán még kétszer kértem tőle bocsánatot reménykedve abban, hogy magához ölel, megpuszilja fejem tetejét és mindent félre tehetünk. A reményem, pedig csak remény maradt. Semmi választ nem kaptam tőle, mikor elismételtem a rövidke szót kétszer. A „bocsánat" úgy csúszott ki ajkaim közül, mintha mindig is ki kellett volna mondanom. Ott ült nyelvem hegyén, várva a megfelelő pillanatra, hogy kiugorjon onnan.
Talán magamat is szerettem volna azzal megnyugtatni, hogy bocsánatot kértem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Bár az a szó szinte semmit nem jelentett neki, mintha meg se hallotta volna beszédemet. Lehet meghallotta, de különösebben nem kívánt abban a percben beszélni velem többet. Megértettem, elfogadtam és onnantól nem beszéltem tovább.
Sosem hittem, hogy egyszer mennyire hasba fog ütni az, hogy becsukok egy kocsiajtót magam előtt, táskákkal kezemben. Az, hogy mennyire lélektörő érzés, mikor zuhogó esőben esernyő alatt állva figyeled a távolodó kocsit, amiben egy számodra fontos személy ül. Hogy mennyire keserű érzés az, mikor csók, kedves köszönés nélkül váltok el egymástól. Ezek voltak azok a dolgok, amikről eddig csak olvastam a könyvekben, és sosem tudtam igazán átérezni a főkarakter fájdalmait egészen mostanáig.
Sok féle átok létezik, mindenkinek másmilyen. De nekem ez volt az átok. Engedj közel magadhoz valakit, szeresd meg, majd veszítsd el. Talán ez kettőnk sorsa. Talán sosem leszünk az a szerelmespár a filmek végén, akik boldogan élnek még meg nem hallnak. Boldog befejezést akartam kettőnknek, és ez még nem volt az. Ez nem lehet a vége.
Hiányoztak a meleg fények. Hiányzott a finom étel illata, a melegség, ami körbe ölelte testemet, mikor beléptem Asher lakásába. Nem gondoltam volna, hogy azok az apróságok, annyira fognak hiányozni egészen addig a pillanatig, amíg már nem voltak ott, hogy boldogítsanak. A jelenlegi szobámban semmi nem volt melengető. Szerintem ez a része az egyetemi kollégiumnak már lassan hónapok óta nem volt használatban. Az ablakon nem volt megfelelő szigetelés, ezért a lenti sarkából hideg szellő süvített befelé lengetve a barna függönyt, ami szintén nem úgy festett, mint ami cserélve lett volna az elmúlt években. Két részen le volt szakadva, és nem lehetett egészen elhúzni, ezért esténként az utcán lévő lámpák sárgás fénye bevilágított a szobába. Ez nem zavart volna, ha nem éppen az arcomra esik az a bizonyos tompa fény. A meglepő dolog viszont az volt, hogy esténként nagyobb zaj volt odakint, mint napközben. Még az eső ellenére is sokan járták az utcákat, a zaj csökkentésében pedig a rossz ablak sem sokat segített.
Az első éjszaka egészen kibírható volt, de már a másodiknál hiányzott magam mellől a másik test melege. Az izmos kar, ami szorosabban ölel magához minden alkalommal, mikor megmozdulok. Asher csöndes szuszogása, finom csókjai arcomon és vállamon, mielőtt még elaludtunk volna egymás karjában. Minden hiányzott, amit valaha kaphattam tőle. Azt kívántam, hogy hívjon fel, üzenjen, fogadja el a bocsánatkérésemet legalább üzenetben. Holnap versenye lesz, én pedig nem leszek ott, de szurkolni fogok nekik. Szeretném, ha nyerne és boldog lenne végre. Talán akkor megbocsájtana. Vagy inkább elengedné magát, alkoholt inna a barátaival, táncolna a hangos zenére és nagyokat nevetve anélkül, hogy egy pillanatra is megérezné hiányomat. Meglehet, hogy most sem hiányzok neki, még az is átszaladt a fejemben, hogy esetleg jól érzi magát nélkülem, és nem kell fölöslegesen aggódnia azért, hogy mikor veszekszik velem. Igaza volt mindvégig. Én magam vagyok hibás, csak félek bevallani azt, hogy igazából nem is vagyok igazán olyan jó ember.
Az ágy kemény matracán feküdtem, amihez már egészen hozzászokott a hátam. A fehér plafont figyeltem, kezeimet hasamon tartottam, testemet puha szürke takaró melegítette. Asher illata volt. Az ő parfümjének illatát éreztem minden este, mikor a takaróm alá bújtam. Nevetségesen hiányzott. Lehunytam szemeimet mialatt vettem egy mélyebb levegőt, mit lassan fújtam ki orromon keresztül, majd jobb oldalamra fordultam. A lámpa fénye megvilágította arcomat pont, mint minden éjszaka. Felmordultam frusztráltan, aztán a fal felé fordultam. Lehunytam szemeimet, amik azonnal kipattantak. Felültem az ágyban, a takaró mellkasomról lehullott combjaimra, a barna íróasztal szélére elhelyezett órára pillantottam. Este fél tizenkettőt mutatott. A versenynek már biztosan vége volt, amin Asher is indult. Telefonom viszont egy alkalommal sem remegett vagy villant fel a képernyője, hogy kaptam értesítést valakitől. Ez miatt sem tudtam igazából álomra hajtani fejemet, túlságosan zavart, hogy lassan három napja nem hallottam semmit barátomról. Senkivel nem beszéltem, senkit nem kérdeztem, hogy tudnak-e Asherről valamit, bármit.
Kezembe vettem telefonomat, ami sosem volt ilyen csöndes, mint az elmúlt napokban. Az egyetlen üzenet egy frissítéssel kapcsolatos volt ma délután, de azt is töröltem. Miután átpörgettem az üzeneteket remélve, hogy kaptam valakitől, csak nem jelezte a telefon. Kiléptem onnan, és Instagramra léptem. Kevés embert követtem, összesen negyvenet, azok közül is legalább tizenhét díszekkel, kreatív dolgokkal kapcsolatos fiók. Egyetlen kép volt kint az oldalamon, egy éves a kép. Az egyetem udvarán készült, padon ültem, balra fordítottam fejemet és halvány mosoly volt számon, míg kezeimben fűből szedett sárga virágokat fogtam. Azt a pulóvert viseltem, amit Asher leszólt egy nap a könyvtárban. A lila pulóver, a kedvencem. Még mindig az valójában. Fülemnél egy sárga virág pihent, amit Cora tett oda. Ő csinálta a képet. Pontosan emlékszek arra a napra, boldogok voltunk, rengeteget nevettünk és a nyarat terveztük, hogy mit szeretnék csinálni. A következő évünkről beszéltünk, hogy vajon mennyivel lesz másabb másodéves egyetemistának lenni. Tudtam, hogy sok minden fog változni majd, azonban nem mertem soha arra gondolni, hogy ennyivel másabb lesz az évem majd. Cora és én hiszen már nem is vagyunk olyan közel egymáshoz, nem beszéltünk hetek óta. Sokat nem is gondoltam rá, de valami hiányzott. A mellkasom kellemetlenül feszült, mikor a közös emlékeinkre gondoltam. Hiányzott, viszont valamiért már nem szerettem volna újra olyan jó barátja lenni. Igazából, sose volt a legjobb barátom. Se ő, se Violet. Hiányzik sok minden velük kapcsolatban, de már jól vagyok nélkülük is.
A napi történetekre kattintottam. Lassan pörgettem őket, elolvastam néhányat, ahol hosszabb szövegek voltak. Semmi nem történt, Violet és Cora sem tett ki semmit, pedig tudtam, hogy elmentek a versenyre ők is. Újra és újra frissítettem az oldalt és még mindig üres volt minden. Aztán egy perc elteltével ismét frissítettem, az első kis karika színesbe borult. Melody tett ki valamit. Gondolkodás nélkül kattintottam rá, nem foglalkozva azzal, hogy csupán pár másodperce tette ki. Látnom kellett, ha történt valami. Szívem torkomban kezdett lüktetni, torkom kiszáradt, ahogyan néztem a videót. Ashert dobálták párán a levegőbe, kezében kis kupát tartott arcán hatalmas vigyor volt. Olyasféle boldogság játszott arcán, mint amit eddig még sosem láttam rajta. A háttérben hangos zene szólt, de az ordibálás hangosabb volt. Asher nevét kiabálták egymás után újra és újra, miközben dobálták őt. A fenti sarokban egy arany érmét tett Melody, és kettő fekete szívet. A videónak vége lett, mikor valaki pezsgőt kezdett locsolni mire Melody is felsikított. A videót egymás után játszottam le háromszor. Észre sem vettem, hogy mosolyogni kezdtem kis idő elteltével. Nyert. Asher megnyerte. Elképesztően örültem neki, boldog voltam, hogy sikerült elérnie ezt végre. Hiába akartam örülni azért, hogy nyert és azért, mert végre tudtam róla valamit két nap elteltével... volt valami, ami szorította a mellkasomat. Még csak az üzeneteimre se válaszolt, el sem hívott engem a versenyre, azt se kérdezte meg, hogy van-e kedvem menni vele, hogy szurkoljak, hogy mellette legyek. Nem vagyok neki annyira fontos, hogy magával vigyen, nem számított neki sohasem a jelenlétem. Ha ott voltam néhány versenyén mindig vesztett, most pedig nyert. Sage oldalán. Sage és ő közösen nyertek.
Arcomon legördült egy könnycsepp, mi telefonom sötét képernyőjére esett. Felemeltem kezemet, hogy ujjaimmal letöröljem nedves arcomat, de azt az egy könnycseppet még több másik követte. Utáltam sírni, rossz érzés volt. Most először viszont a sírás mellé valamilyen más érzés társult, valami, amit eddig még nem igazán éreztem. Most sem tudom pontosan mi lehet ez, de nagyon fájt. Fájt a sírás. Mintha minden könnycsepp égető láva csepp lett volna. A torkom feszített, szívem gyorsabban dobogott, mint pár perccel ezelőtt. Telefonomat az ágy végébe dobtam, hátamra dőltem és lehunytam szemeimet, mialatt vállaim remegtek a sírásomtól. Eltakartam arcomat, visszafojtottam a számból kitörni vágyakozó hangokat. Arcom szélén folytak végig könnyeim, egészen fülem határáig, ahonnan az ágyra cseppentek. Hová sodródott az életem? Minden felborult, mintha egy hatalmas szikla aljában álltam volna, ami zuhanni kezdett. De nem bírtam elugrani. Rám borult az élet minden fájdalma, az összes csalódás és rossz hír bemocskolta az életemet. Már tükörbe is nehezen néztem bele, mert féltem attól kit látok majd magam előtt. Esélyes, hogy a vizsgám nem sikerül majd, az anyám beteg, a testvérem nem látogatja őt, és teljesen magába fordult. Az apám két helyen dolgozik egyszerre, minden hónapban Olaszországban tölt másfél hetet anya mellett, akinek az állapota még mindig nem javult. A barátom nem beszél velem, mindegyik barátnőmet elvesztettem. Minden az én hibám.
A testvéremmel nem volt elegendő időm foglalkozni, az egy hónapban kettő alkalmas telefonbeszélgetés semmire nem elég. Apa szerint depressziós lett Liv, kimarad iskolából és a szobájában tölti napjainak felét. Ha jó testvér lettem volna, akkor most a húgom élhetné boldogabban az életét. Magára hagytam őt, tizenhat éves és olyan fiatalon nem lenne szabad egyedül megküzdenie ilyesmi fájdalmakkal. Az én hibám.
Apa, aki egész életemben mindent megadott nekem, lassan kezd fáradni. Két munka mellett a folytonos utazás egyre inkább lehúzza őt, nem lehet ő is beteg. Szükségünk van rá. Szükségem van rá. Ha most nem az egyetemen lennék, ha nem akarnék annyira megfelelni nekik akkor már régen otthon lennék, dolgoznék és vigyáznék a testvéremre, míg apa Olaszországban van. De nem vagyok ott. Nem vagyok mellette, ezért elfárad. Az én hibám.
Asher. Életem legelső barátja. Legelső szerelmem. A legelső személy, aki azt éreztette velem, hogy elég vagyok. A legelső személy, akinek a társaságában nem éreztem olyan egyedül magamat, és most... most nincs itt. Nincsen itt, hogy letörölje a könnyeimet, és magához húzzon. Nem vagyok ott vele, miközben ünnepli a verseny eredményét. Nem tudom megcsókolni őt, és ajkaira suttogni, hogy büszke vagyok rá. Miért is van ez így? Mert elrontottam, az én hibám. Minden miattam van. Köveket dobáltam jobbra balra a hegy lábától, míg a végén minden rám zuhant belenyomva engem a kemény talajba.
Testemet megrúgta a hideg szél, mire összehúztam rögtön magamat magzatpózba. Átöleltem felsőtestemet, hajam göndör tincsei könnyáztatta arcomba hullottak, eltakarva így arcomat a lámpa fényétől. Fáradni kezdtem, de szemeimből még mindig forró cseppek folytak áztatva az matracon lévő fehér huzatot. Hiába remegett testem a hidegtől, nem volt erőm magamra húzni a takarómat, mi félig lelógott az ágyról. Lehunytam égő szemeimet, légzésem csillapodni kezdett, azzal együtt szívem dobogása is. Úgy éreztem a matrac magába húzza kimerült testemet. Az utcai zsivaj mellett a gondolataim csöndesedni kezdtek, majd magába húzott a csalogató sötétség.
**
Reggel mikor felkeltem, azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban szétdurranhat a fejem a fájdalomtól. Az ágyamban ültem talán hosszas tíz percet, mire rávettem magamat, hogy megmosakodjak. Szemeim fel voltak dagadva, és arcom sem volt a legélénkebb színű. Összesen hat órát tudtam aludni, mert a reggeli vihar kirántott álmomból. Villámlott és dörgött egész reggel, a kopasz fákat rángatta a szél jobbra és balra, előre-hátra. Gőzölgő tea mellett, székben ülve figyeltem a magas fát a kukák mellett. Azt gondoltam bármelyik percben kiszakadhat helyéről, ha jön még erősebb szélfúvás. Egy órán keresztül figyeltem azt a fát, míg nem felálltam, hogy levetkőzzek pizsamámból és nekikezdjek az újabb unalmas napomnak. A hideg ölelte testemet, nem akart engedni magától. Fáztam, sőt már reszkettem abban a szobában. A fejem lüktetett, ha felálltam vagy hirtelen mozdulatokat tettem még jobban fájt. Laposakat pislogtam, elképesztően fáradt voltam hiába sikerült aludnom. Még álmomban is sírtam. Ott is kergettek engem gondolataim. Ezért sem akartam további napom részét a kis lyukban tölteni, és bementem a könyvtárba. Régen jártam ott, belépve az ajtón és lerázva esernyőmről a hideg esőt, azonnal az év első napja jutott eszembe. Ugyan úgy esett, hűvös volt, de a búcsúzó nyári szél simogatott, nem pedig a hideg, vad téli szél, amit még gerincem legalján is éreztem egész álló nap. Jobban örültem volna, ha az eső helyett inkább hó esett volna. Szükségem volt valami szépre, valamire, ami azt súgja, hogy minden rossz után jön valami varázslatos. Bármilyen varázslatnak örültem volna igazából. Bárminek, ami felvidított volna.
Az egyik fából készült széket kihúztam az asztaltól, majd a vörös párnájára ültem, kiválasztott könyvemet pedig az asztalra helyeztem. Sosem láttam még azt a könyvet, sosem hallottam róla. Két idős ember életéről szólt, akik fiatalon elváltak egymástól, majd húsz évvel később egy másik városban találkoztak újból. Ők mesélték el a történetüket, azonnal érdekelt, hogy még is milyen lett a kapcsolatuk vége. Az, hogy boldogan éltek-e? Kinyitottam a könyvet, lapozni kezdtem, de az erős fejfájás azonnal megállított engem az olvasásban. Lehajtottam fejemet, homlokomra nyomtam hideg tenyeremet, és erősen összecsuktam szemeimet. Fájdalmas sóhajt engedtem ki ajkaimon keresztül magam elé, amit biztosan meghallhatott Maria az asztala mögül. Hallottam székének guruló lábait megrezzenni, majd cipőjének kopogását a fapadlón, ami felém közelített.
— Jól vagy kedvesem? — hangja csöndes volt, kezének lágy érintése a hátamon olyan volt, mint egy égető vas. — Ilaria, folyik a hátadon a víz. — mondta. Kiegyenesedtem, szemeimet mindig csukva tartottam. A másik széket hallottam, ahogyan kihúzta mellőlem Maria, és elém lépett jobban. Kisimította hajamat arcomból, majd homlokomra helyezte kézfejét. Hangosan szívta be levegőjét száján keresztül, mire kinyitottam szemeimet és arcára néztem. Szemei nagyra voltak nyitódva, másik kezét a saját homlokán tartotta, így hasonlítva össze kettőnk hőmérsékletét. — Forró vagy. Azonnal menj haza, és pihenj le. — megingattam fejemet lassan. Haza? Nincs hová haza mennem, nincs még kedvem sem megmozdulni a könyvtárból, annyira meleg volt odabent.
— Jól vagyok. — mosolyogtam rá az idősebb nőre, ki mérgesen ingatta meg fejét.
— Nem úgy nézel ki, mintha jól lennél. — duruzsolta. — Piros az arcod, izzadsz és forró a homlokod. Lázas vagy, Ilaria. Beteg. — én is éreztem, hogy nem vagyok valami jól reggel, mikor felébredtem, de már régóta nem voltam valami jól igazából. — Szóljak valakinek, aki érted tud jönni? — kérdezte Maria aggódva. Elgondolkodtam, egy ideig csöndben ültem magam elé bambulva, majd kis idő elteltével megingattam fejemet válaszomul.
— Nincs, senki. — válaszoltam halkan. Felálltam a székemből, mit lassan toltam be az asztalhoz. Kezembe emeltem a könyvet, hogy visszavigyem a polcra, de Maria megfogta csuklómat.
— Majd én visszateszem. — mondta, mit egy lágy mosollyal köszöntem meg. Belebújtam a kabátomba, minek háta kicsit vizes volt, hiába tartottam magam felett esernyőt. A sálamat nyakam köré tekertem, és belebújtam fehér kötött sapkámba is. — Ha haza értél, pihenj le. Igyál forró teát. Asher otthon lesz? — szívem nagyot dobbant a kérdésre, mire hirtelen nem bírtam válaszolni. Maria tudta, hogy Asher a barátom és azt is, hogy hozzá költöztem, de azt nem, hogy most visszajöttem a kollégiumba és hogy teljesen egyedül leszek egy igazi jégveremben betegen. De nem is akartam, hogy megtudja, ezért mosolyogva bólintottam egyet kérdésére mielőtt válaszoltam volna.
— Igen, otthon. — bár igaz lenne. Bár ott ülne az ágyamon, mikor visszaérek a szobába. Bár várna rám valahol, de tudtam, hogy nem fog.
— Remek. — mosolyogott. — Gyógyulj meg hamar kedvesem.
— Igyekszem. — adtam rövid válaszomat, majd a kijárat felé fordultam. Intettem az idősebb könyvtárosnak, ki viszonozta köszönésemet aztán a polcok felé indult kiválasztott könyvemmel a kezében. Hát úgy néz ki nem fogom megtudni, hogy a szerelmespárnak milyen lett a kapcsolata. Azzal a tudattal mentem ki az ajtón, hogy biztosan boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mint a mesékben, akartam ebben hinni, de sosem tudtam érteni, hogyan lehetséges mindez. Hogyan tud valaki boldogan élni, még meg nem hal? Remélem egyszer megtudom én magam is, remélem rájövök erre és majd mindenkinek elmesélhetem idős koromban, hogy mi a titka a boldogságnak. Bár nekem is elárulná valaki most.
**
A szobában feküdtem az ágyamban. A takarót nyakamig húztam, az asztalon lévő órát figyeltem, min a számok pirosan világítottak a félhomályban. Este hat óra volt, összesen négy órája értem vissza könyvtárból. Hideg zuhanyt vettem -ami egyáltalán nem volt kellemes -de hallottam, hogy csillapítja a lázat. Forró teát készítettem, mellé vajas pirítóst. Amint a kenyér gyomromba ért azonnal rohantam kiüríteni hasamat. Fél órát a vécé fölött görnyedve töltöttem, várva arra, hogy elmúljon az erős hányingerem. Képes lettem volna elaludni a hideg kövön, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább ágyba bújok. Gyors fogmosás után már az ágyban is voltam, de nem aludtam. Hol a telefonom képernyőjét bámultam, hol az asztalon lévő órát, hol pedig a plafont. Minden annyira csöndes volt, egyedül az eső kopogott az ablakon, mikor erősebben kezdett esni. Hiába voltam betakarva testem remegett a hidegtől, ami valahogyan még is keveredett a meleggel. Utáltam azt az érzést, és egyáltalán nem volt megszokott számomra a betegség. Kislányként is ritkán voltam beteg, talán három négy alkalommal összesen, mikor gimnáziumba jártam, azóta kisebb megfázáson kívül sosem voltam betegebb. Mérges voltam azért, hogy pont most lettem beteg, mikor a fekvés helyett a könyveimet kéne bújnom, és jegyzetelnem a vizsgámhoz, ami egy héttel már is közelebb volt. Lehet el kéne fogadnom a tényt, hogy meg fogok bukni. Talán be se kéne mennem megírni. Kezdtem feladni. De, lehet csak a betegség miatt éreztem így. Reméltem.
Hátamra fordultam, magammal húzva meleg takarómat, ami védelmet nyújtott reszkető testemnek a hideg szél elől, ami besüvített az ablakon keresztül. Ablakomon kisebb koppanást hallottam, mire arra fordítottam fejemet, de senkit nem láttam. A koppanást követte még egy, és még egy. Lassan ültem fel az ágyban, erősen fogva magamhoz a takarót, de hátamon azonnal felállt a szőr a hidegtől. Hiába volt kemény az ágy matraca, legalább melegített az is kicsit. Még egy koppanás. Ezúttal valamilyen kavicsot láttam nekipattanni az ablak üvegének. Kimásztam az ágyból, és az ablakhoz léptem. Óriásira nyitódtak szemeim, mikor megláttam a éden fekete hajú fiút az ablak másik oldalán állni a szakadó esőben. Fején volt fekete pulóverének kapucnija, téli fekete kabátja össze volt húzva, nadrágja a térdénél kicsit ki volt szakadva, fekete bakancsa pedig sártól csöpögött. Azonnal kinyitottam az ablakot, ami hangosan nyikorgott.
— Te mit keresel itt? — kérdeztem tőle kicsit rekedt hangon.
— Mikor akartad elmondani, hogy beteg vagy? — tette fel ezúttal ő a kérdését. Ezer meg egy választ adhattam volna erre a kérdésére, de nem maradt erőm újabb veszekedéshez, ezért elkergettem nyelvemen lévő szavakat és mást mondtam helyettük.
— Gyere be a portán keresztül.
— Menj odább. — intett kezével. Úgy tettem, ahogyan kérte és tettem két lépést hátrébb az ablaktól. Nagyot kellett ugrania, hogy felérje az ablak párkányát, de valahogyan megoldotta. Ezt magassága is segítette. Betette egyik lábát az ablakon, majd a másikat is és végül leugrott az ablakból, mit becsukott maga után. — Nem lehet bezárni rendesen? — kérdezett újból. Megingattam fejemet. Hangja rekedt volt, mély és erős. Valószínűleg a ma hajnali buli és kiabálás miatt, ami ott történhetett az éjjel. Szerettem volna gratulálni, de egy hang sem jött ki a számon azzal kapcsolatban.
— Honnan tudtad, hogy beteg vagyok? — szólaltam fel egy köhögés kíséretében. Asher lehúzta kabátjának cipzárját, majd a kapucniját is levette fejéről. Beletúrt fekete hajába, kicsit megrázva tincseit. Orrában megcsillant az ezüst karika, amit minden alkalommal megcsodálok arcán. Jól álltak neki ezek a kis kiegészítők.
— Maria hívta Violetet, hogy tud-e felőled valamit, mert nem veszed fel a telefonodat. Elmondta, hogy beteg vagy. Violet pedig nekem, mert épp ebédelni voltunk a srácokkal. — elszorult a torkom. Ebédelni voltak. Együtt. Ünnepeltek, és ebédeltek... nélkülem. Összepréseltem ajkaimat, kezemet szám elé kaptam és a fürdőbe rohantam. Becsaptam az ajtót, a vécé fölé hajoltam és kiürítettem gyomromat ismételten. Hangosan köhögtem, míg szememből kifolyt egy kövér könnycsepp. Nem tudom mitől lettem újra rosszul. Talán a betegség miatt, talán attól, hogy elszorult torkom, mikor megláttam Ashert, vagy attól, hogy jól érzi mindenki magát nélkülem. Talán minden miatt egyszerre.
A fürdő ajtaja kinyitódott, mire azonnal letisztítottam a vécét, és lecsuktam a tetejét, hogy Asher semmit se láthasson. Pizsama nadrágom zsebéből kihúztam egy zsebkendőt, mivel letöröltem számat és a kis fém kukába dobtam a papírt.
— Sajnálom. — mondtam csöndesen.
— Ezért ne kérj bocsánatot. — válaszolt. — Miért nem hívtál, hogy beteg vagy? Legalább írhattál volna. — suttogta sokkal nyugodtabb hangon. Mellém guggolt, értetlenül néztem sajnálkozó arcára.
— Hiszen írtam neked, de nem válaszoltál. — szemöldökeit összehúzta, és elővette telefonját a zsebéből. Belépett az üzenetek közé. Figyeltem, ahogyan a nevemre kattintott, majd felém fordította a képernyőt. Az utolsó üzenet tőle érkezett hozzám még két hete. Most én néztem értetlenül a telefonja képernyőjét. Felálltam a földről, gyorsan kiöblítettem számat és visszasiettem a hideg szobába. A fapadlón Asher cipőjének saras nyomait átléptem, nem fordítva azok felé több figyelmet. — Nézd. — mutattam felé a telefonomat, mikor beléptem a beszélgetésünkbe. Öt üzenet egymás alatt, amiket én küldtem neki az elmúlt napokban.
— Hiszen... én nem kaptam értesítést. Egy üzenetet sem láttam. — az ágy szélére ültem, míg Asher átpörgette az üzeneteimet. Magam elé bambultam, valamiért nyugtató volt a tudat, hogy Asher azért nem írt mert nem kapta meg az üzeneteimet, valamiért még is nyugtalanító. Ahhoz törölni kell az üzeneteket, hogy ne lássa valaki.
Felém nyújtotta a telefont, mit letettem az ágyra a párnám mellé. Asher elém guggolt, kezeit térdeimre helyezte. Tenyere hideg volt, ahogyan ujjai is, de eszemben sem volt ellökni onnan kezét. Hiányzott az érintése. Még ez is. Barna szemeivel arcomat kémlelte, majd lassan felemelte jobb kezét és hajamat fülem mögé tűrte, ujjaival lágyan megérintette láz miatt felhevült arcom bőrét.
— Hiányoztál. — súgta a levegőbe. Pislogni kezdtem, könnyek szúrták a szemeimet, mire Asher arca azonnal megfeszült. Megrémült, hogy valami rosszat mondott.
— Miért nem kerestél? — szipogtam kérdésemet.
— Mert azt gondoltam nem akarsz beszélni velem. Azt hittem haragszol, hogy nem írsz. A többiek azt mondták adjak neked egy kis időt. — mondta gyorsan, de végig lágyan beszélt. Letörölte könnyeimet, mialatt újra felszólalt. — Szörnyű volt, hogy nem volt kihez sietnem a verseny után, mint szoktam. Hiányzott a csókod minden este, hiányzott az illatod, mindened hiányzott, Ilaria. — nevem úgy csúszott ki száján, mintha tökéletesen illet volna oda.
— Te is nekem. — vallottam be hallkan érzésemet. Elmosolyodott, aztán közelebb hajolt és homlokomra nyomta ajkait. Lehunytam szemeimet az lágy gesztusára. Annyi mindenről akartam volna még beszélni vele, de nagyon fáradt voltam ahhoz.
— Fáradt vagyok. — súgtam. Elhúzódott tőlem, majd szemeimbe nézett.
— Aludj kicsit. Itt leszek. — mondta, közben megszabadult kabátjáról, amit a szék háttámlájára akasztott.
— Átölelsz, míg alszok? — mosolyogni kezdett, majd bólintott. Kibújt saras bakancsából, mit az ablakhoz tett, és bemászott mellém az ágyba. Mögém bújt, átölelte testemet, aztán megához húzott. Testének melege is átkarolt, mire elmosolyodtam én magam is. Parfümjének erős illata orromba szállt, meleg lehelete simogatta nyakam vékony bőrét, majd vállamra adott egy csókot.
— Ez is hiányzott. — szólalt fel kis idő elteltével. Akartam válaszolni, viszont nem tettem, csak lágyan bólintottam egyet. Erősen fogott magához, én ő belé kapaszkodtam félve, hogy ha nem teszem elillan mellőlem az éjszaka folyamán. Ahogyan megérintett, és éreztem őt, tudtam, hogy ez nem egy álom vagy valamiféle ostoba képzelődés a betegségem miatt. Ez a valóság. Asher velem volt, átölelt és elmondta, hogy hiányoztam neki.
Lehunytam szemeimet, és már nem remegett tovább a testem.
Sziasztok!
Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen akkor kérlek jelezd felém:
VOTE / KOMMENT
🤍
Ha szeretnél, kövess instagramon: @the_1moongirl