Arthur Leclerc
2024.04.27.
Korán reggel indult haza a gépem Rómából Nizzába. Az egyik szponzorral, a Peroni Nastra Azzurroval tárgyaltunk az olasz fővárosban és, mivel sem a bátyám, sem a csapattársa nem ért rá, így én, mint fejlesztő pilóta funkcionáltam biodíszletként. Tizenegy óra előtt értem Monacoba, a lakásomon letettem a bőröndömet, majd anyához vettem az irányt, mert mindig le kell jelentkeznem nála, ha egy utazásról jövök haza, akármilyen hosszú ideig is vagyok távol.
- Szia anya, megjöttem! - szóltam el magam hangosabban, amikor beléptem az előszobába, de nem jött válasz, úgyhogy elkezdtem bejárni a házat.
A konyhából hibátlan rálátásom nyílt a teraszra, ahová az étkezőből lehetett kilépni, és ahol anya mellett egy oly rég látott alak ült, nekem háttal. A látványtól a földbe gyökerezett a lábam.
Hogy került ide? És mégis miért nem szólt nekem anya, hogy itt van?
A kezdeti felocsúdásból kiszakadva lassan a teraszajtó felé vettem az irányt és ahogy közeledtem feléjük, egy-két mondatfoszlány megütötte a fülemet.
- Egyenlőre szerintem tökéletes lesz ez a felállás. Amúgy meg van apja, csak ő még az elején közölte, hogy nem akar részt venni a baba életében, mert csak mindent elrontana. És, ha valaki bármit is elrontott, az ő volt. Félreértés ne essék, eszemben sincs neked kibeszélni a saját fiadat, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de az egyetlen dolog, amiért, vagyis akiért köszönetet mondhatok Arthurnak, az a szívem alatt növekvő élet. - Arina hangja hallatán nagyobbakat dobbant a szívem a lehető legjobb és legrosszabb értelemben is. Majd' kiugrottam a bőrömből, hogy újra hallhattam a fülemnek oly kedves hangját, azonban monológjának szövege ismét rávilágított, mekkora baromként viselkedtem vele.
Lehet ezek után még egyáltalán esélyem nála?
Itt van. Egy karnyújtásnyira van tőlem...
- Mi van velem? - kérdeztem talán csak magamtól, de mégis tökéletesen hallhatták, mert a két nő egyszerre kapta felém a fejét.
- Arthur! - mondták a nevemet szinkronban. Arina azon nyomban felállt. Testtartása feszült lett, szemeit idegesen kapkodta anya és közöttem. Látva, mit vált ki belőle a jelenlétem, a bűntudatom ismét az egekbe emelkedett, nem mintha amúgy nem kínzott volna a gondolat, hogy az én hibámból lett vége a kapcsolatunknak.
- Sziasztok... Arina.... Te... itt... - hebegtem, mint egy hülye, mert abban a pillanatban nem igazán voltam képes kinyögni egyetlen értelmes mondatot sem, nemhogy még szöveget alkossak. Egy, a domborulatait tökéletesen hangsúlyozó khaki kötött ruha borította testét, amely majdnem leért egészen a bokájáig, de még így is beindította a fantáziámat. A ruha színe kiemelte sötétbarna barna haját és barnás bőrét. Kihangsúlyozta a legutóbbi találkozásunk óta jócskán megnőtt hasát, ami legalább akkora volt, mintha ruhája alá tömött volna egy díszpárnát.
A baba. A mi babánk...
Mindketten jól vannak. Legalábbis remélem.
- Pascale, nagyon köszönöm a vendéglátást, de mennem kell. Felszaladok a bőröndömért és már itt sem vagyok. - gyorsan megölelte anyát és el is indult volna.
- De hisz még csak most jöttél. - próbálta marasztalni anya.
- Kérlek ne menj el. - mondtam, amint végre rátaláltam a hangomra. - Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy hazaértem Rómából és megyek is haza. - bár anyának címeztem, mégis egész idő alatt Arina gyönyörű íriszeit és az azokból áradó érzelmeket figyeltem. - Kérlek, miattam ne menj el. Inkább elmegyek én, csak maradj. - néztem rá kérlelően, de ezúttal szinte semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből.
Istenem, mit műveltem vele!
- Mit szólnátok, ha Arthur, délután visszajönnél és meg tudnátok beszélni, amit meg kell. - Arina arca egy másodperc erejéig kétségbeesettnek tűnt, de végül alig észrevehetően bólintott, akárcsak én.
Mit meg nem adnék, hogy sikerüljön négyszemközt, normális körülmények között beszélni vele és helyrehozni a kapcsolatunkat.
- Akkor öt körül visszajövök. - mondtam és ott hagytam őket.
Hazaérve nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, így sport ruhába öltöztem és lementem a közeli edzőterembe legalább egy rövid időre kiszellőztetni a fejemet.
...
Arina Moretti
A délután egész kellemesen telt Pascale-lal, mégis összeugrott a gyomrom, ha Arthur érkezésére gondoltam. A nő szinte egyből felszívódott, amint a fia belépett a házba, én pedig továbbra is korábbi helyemen ültem, hátamon egy igen vastag pléddel. Egy csoda ez a terasz, a ház elhelyezkedése miatt tökéletesen be lehet látni Monaco legszebb részét, a meleg napsugarakról és a féltetőt megtartó oszlopokra felfuttatott rózsaszín rózsákról nem is beszélve.
- Tessék. - tett le elém Arthur egy pohárnyi citromos vizet. Tudta, hogy jobban szeretem, mint a sima vizet. Arcán egy lágy mosoly pihent, de így is lerítt a testtartásáról és a gesztusairól, hogy mennyire feszült. Én is az voltam.
- Köszönöm. - Ajkaim szomorú mosolyra húzódtak, Arthur helyet foglalt a velem szemben lévő széken.
Síri csend telepedett ránk, csak a kert díszfáin ugrándozó madarak csiripelése hallatszott.
Az a bizonyos beszélgetés Damoklész kardjaként lógott a levegőben.
Végül Arthur törte meg a csendet.
- Hogy vagy? Vagyis vagytok? - a kérdés hallatán egyszerűen felnevettem. Nem azért, mert kicsattantam volna a boldogságtól, csak a kérdés abszurditása és a megbolondult hormonjaim miatt előbb beszéltem, mint, hogy gondolkoztam volna.
- Tényleg érdekel vagy csak illendőségből kérdezed? - magamhoz képest bunkón szóltam vissza. Akármilyen gyerekesen hangzik is, nem akartam egyből kedves lenni vele, pont elég szomorúságot okozott nekem.
- Tényleg érdekel. Minden infó érdekel, amit hajlandó vagy megosztani magatokról.
- Mind a ketten jól vagyunk. Te? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Most, hogy itt vagy a közelemben, jobban. Kendőzetlen igazságok? - kérdezte valamivel halkabban, mint ahogy eddig beszélt.
- Úgy, mint kb. egy éve a tetőn?
- Múlt szombaton volt egy éve, de igen, úgy. Kezded?
Bólintottam.
- Egy nappal azután, hogy összevesztünk, kirúgtak az itteni cégtől. Aztán, mivel már nem volt, ami visszatartson, hazaköltöztem. Az elején nagyon nehéz volt, de idővel rájöttem, hogy hányan mellettem állnak. Szereztem munkát.
- Büszke vagyok rád, el sem hinnéd, milyen erős nő vagy. - arcán visszafogott, de annál büszkébb mosoly virított.
- Arthur, ezt ne! - Kérlek, tettem hozzá magamban.
- Bocsánat.
- Semmi baj, csak hagyjuk a bókokat, ne nehezítsd meg ezt... - motyogtam magam elé. - És ne hidd, hogy megúszod a te kendőzetlen igazságodat, hamár te találtad ki.
- Jó, jó, nem felejtettem el! - mély levegőt vett és az asztalka felett áthajolva beszélni kezdett.
- Nézd, ez itt - óvatosan megragadta a csuklóimat és a mellkasára helyezte, pont a szíve fölé. - csak érted dobban. Értetek dobban. Mióta elmentél, másra sem tudtam gondolni, csak rátok. A versenyautóban, a szimulátorban ülve, álmomban, evés közben is ti jártatok a fejemben. Folyamatosan. És az, mekkora barom voltam, amiért hagytam, hogy kisétálj az ajtómon. Vele együtt.
A szívem a torkomban dobogott, azt kívántam, bárcsak örökké ebben a helyzetben maradhatnánk. A homlokunk majdhogynem összeért, hatalmas tenyereivel fogott közre, érintése nyomán az egész testem bizseregni kezdett. Minden egyes levegővétel ólomsúlyú volt.
Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy az Arthur által kiváltott érzések és testi tünetek ellenére is elhúzódjak.
Nem akartam, hogy esetlegesen megláthassa, hogy az égig érő fal, amit decemberben felhúztam magam köré, percről-percre téglánként omlik le.
- Ha ennyire hiányoztunk, miért nem kerestél?
- Rémlik, hogy telefonszámot változtattál? - kérdezte hitetlenkedve, de ajkai játékos mosolyra húzódtak. - De még aznap este bejártuk a várost. Nem tudtam vezetni, mert telement üvegszilánkkal a kezem, úgyhogy Lorenzo furikázott fel-alá Monacoban. Végül Biancához vitt, de ő nem engedte, hogy beszéljek veled és azt mondta, jobban tenném, ha egy ideig nem keresnélek. Időt akartam hagyni neked.
- Meg sem kérdezem, mit csináltál... Jól tetted. Így legalább volt időm átgondolni, mit is akarok. - Nem szólt egy szót sem, csak kérdőn nézett rám zöldes szemeivel. Istenem, azok a szemek! Mióta ismerem, azok a gyengéim. Az asztal felett átnyúlva pedig hüvelykujjával apró köröket kezdett leírni a kézfejemre. - Boldog gyerekkort neki. És családot...
- Hajlandó lennél megbocsátani nekem?
- Arthur, a szavaid akkor jobban fájtak, mintha ezernyi kést szúrtak volna belém, majd egyesével húzták volna ki belőlem. Emlékszel azokra, amiket mondtál? - kérdeztem. Szemeim megtelltek könnyel és éreztem, ahogy egy sós, kövér könnycsepp lassan végiggördül az orcámon, égető érzést hagyva maga után.
- Tisztán emlékszem és minden egyes nap, ahányszor csak eszembe jut azt kívánom, bár visszaszívhatnám őket.
- De nem teheted.
- Nem, sajnos. De elgondolkodtam. És semminél nem vágyok jobban, mint rátok. Szeretnék újra az életed része lenni. Szeretnék melletted lenni, amíg a szíved alatt hordod a kicsit, szeretnék ott lenni, amikor megszületik és utána is. Szeretném látni az első lépéseit, hallani az első szavait, látni, ahogy felnő. Ott akarok lenni veletek életem végéig. Szeretnék az életetek része lenni... Már csak az a kérdésem, te mit szeretnél?
Téged.
Sosem leszek képes elfelejteni amiket mondott, de szeretnék megbocsátani. És attól tartok, egyre közelebb járok hozzá...
Felállt a székéről, megkerülte az asztalt és ujjainkat összekulcsolva gyengéden felsegített a kényelmes helyemről, hagyva, hogy a pléd a földre essen. Közel húzott magához, mindössze néhány centi választott el tőle. Az idő hűvösebbre fordult a naplementével, de a belőle áradó hő és a közelsége miatt egyáltalán nem fáztam, sőt, kezdett egyre inkább melegem lenni.
- Imádom, ahogyan reagálsz...
- Arthur... - lehunytam barna szemeimet, így csak sejtettem, hogy a szája fülig ér. Hiába próbáltam a lelkem legmélyére elnyomni a fiú iránt érzett érzéseimet, nem sikerült.
- Nézz rám. - suttogta. Amikor ki mertem nyitni a szemeimet, a fiút közelebb pillantottam meg, mint arra számítottam. A szemhéjaim alatt ismét könnycseppek gyülekeztek, amik lassan ugyan, de szinte azonnal útnak indultak, amiket Arthur egyesével törölt le. - Nem akarok többé fájdalmat okozni neked. Többet nem!
- Akkor csókolj meg! - válaszoltam én is ugyanolyan hangerővel. A másodperc egy aprócska töredékéig hezitált, majd végre megérezhettem ajkait az enyémeken. Testemen jóleső, ismerős borzongás futott végig, ahogy Arthur a tőle telhető legfinomabb csókban részesített. Szenvedélyes volt, mégis gyengéd.
Levegőért kapkodva szakadtnk el egymástól, homlokunkat egymásnak döntötte.
Ott álltunk egymástól néhány centire, én pedig annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy nem kell több őrültség az életembe, most mégis készen álltam rá, hogy minden Arthurral kapcsolatos rossz emlékemet, csalódásomat félretegyem.
Esélyt akarok adni egy boldog kapcsolatra. Egy közös jövőre.
Akkor is, ha egy nap talán fájni fog.
De két dologban biztos voltam:
Meg akartam próbálni Vele.
Ki akartam tárni a szívemet!
...
Arthur Leclerc
- Sikerült dűlőre jutnotok? - kerdezte anya lelkesen, miután már Ari aludni ment.
- Igen. - feleltem szűkszavúan, de az az egy szó is csordultig volt boldogsággal.
- Bíztam benne, hogy összehozod. Megérdemlitek, hogy együtt legyetek, nem mellesleg szeretnék gyakran vigyázni az elsőszülött unokámra.
- Anya, egyet árulj már el, kérlek.
- Igen?
- Direkt szervezted a mai napot úgy, hogy találkozzunk?
- Őszintén nem. Mondhatni, véletlen volt, de tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. Én a helyedben a Sorsra fognám.... Engem is meglepett, hogy megjelentél, úgy tudtam, hogy Maranelloban leszel. Nem akartam Arinát kellemetlen helyzetbe hozni. De azért valljuk be, hogy elég jó vagyok kerítőnek és ennél jobban el sem sülhetett volna.
- Köszönöm, tényleg. Maranelloba pedig jövő héten kell mennem, egy héttel elcsúsztál, de mindegy. - nyomtam el egy ásítást. - Azt hiszem, én is lefekszem aludni, korán volt az öt órai ébresztő.
- Menj csak, aludj jól, fiam. - megkaptam a szokásos jó éjt puszimat és a kis keresztemet a homlokomra, majd otthagytam anyát.
- Jó éjszakát, anyu! - nem terveztem itt aludni, de a békülésünk után eszemben sem volt hazamenni a saját lakásomba. Számomra még mindig hihetetlen volt Arina itt léte. A közelében akartam maradni, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban eltűnne, mint egy álom.
Gyorsan lezuhanyoztam és a fürdőből kilépve Enzo szobája felé vettem az irányt a sajátom helyett. Az ajtó résnyire nyitva volt, fény szűrődött ki a helyiségből. Szerencsére a parketta nem nyikorgott, így hangtalanul léptem be a szobába. Arina összegömbölyödve aludt, ettől a látványától szívmelengetőbbet el sem tudtam volna képzelni. Mindennél többet jelentett, hogy itt maradt és megbocsátott. Közelebb mentem hozzá, ujjaimmal óvatosan végigsimítottam hosszú haján és csókot nyomtam a halántékára, mire mocorogni kezdett. Hunyorogva nézett rám, ajkait édes mosoly díszítette.
- Jó éjszakát, Mia Principessa!
- Jó éjt Arthur! - nehezen ugyan, de az ajtó irányába indultam. Neki is hosszú napja volt, hadd pihenjen. - Arthur... Itt maradsz? - kérdezte alig hallhatóan.
- Biztos vagy benne?
- A legbiztosabb, különben nem kértem volna.
Nem kellett újra mondania, bebújtam mellé az ágyba.
- Szeretlek. - suttogtam a hajába, mikor már elaludt.
...
Naa, kinek mi a véleménye...
... a mai - szerintem elképesztő - futamról?
... a részről?
... Arthur és Arina jövőjéről?
Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a válaszaitokra, mindig várom a kommenteket...
Elnézést a helyesírási hibákért, de így is későn fejeztem be és már nem volt időm átnézni a helyesírást. Megeshet, hogy egy kicsit kaotikus lett, még a napokban finomítok rajta, de nem akartalak titeket rész nélkül hagyni.😅
Ezt a zenét még itt hagyom. Az egyik kedvencem ettől az együttestől, nem mellesleg maga a szövege is egy csoda.🫶🏻