A Luke-kal folytatott beszélgetés nem múlt el nyom nélkül. Az aggodalom, amelyet a szavai keltettek bennem, a sárkányodúkig tartó út végére ugyan elcsitult valamelyest, de nem szűnt meg létezni. A közénk ékelődő csend lelombozott és töprengésre késztetett, ám azt nem hagytam, hogy a Segarth-tal való újbóli találkozás derűs pillanatára is árnyékot vessen.
Hatalmas izgatottság fogott el. Legszívesebben fejvesztve odarohantam volna szeretett szárnyasomhoz, azonban nem feledkezhettem meg róla, hogy egy fenevadat készültem megközelíteni, nem egy jámbor kiskutyát. Nem számított, hogy együtt cseperedtünk fel, attól még egy tűzokádó sárkányról volt szó, aki hatalmas, fekete fogaival egy szempillantás alatt kettéroppanthatott volna.
Törekedtem rá, hogy ne ijesszem meg és bőszítsem fel, valamint arra is elég időt akartam hagyni neki, hogy megismerjen a félhomályban. A viszontlátás öröme heves dobogásra késztette a szívemet, az arcomra levakarhatatlan vigyor költözött.
Segarth részéről szintúgy nem maradt el a lelkesedés. Arany szempárja lenyűgözően csillogott a barlang falára erősített fáklyák fényében, és amint rájött, hogy visszatértem hozzá, nyughatatlan ficánkolásba kezdett. Fel-alá lépdelt, amennyire az odú szélessége engedte, a szárnyait suhogtatta, a torkából pedig újra meg újra éles hang tört fel. Ha valaki megkért volna rá, hogy fogalmazzam meg, miként fejezi ki a boldogságát egy sárkány, Segarth egy ilyen pillanatát írtam volna körül.
Megkértem a sárkányőröket, hogy készítsék fel hű fenevadamat a repüléshez, s míg ők azon dolgoztak, hogy teljesítsék a rájuk bízott feladatot, én megálltam Segarth fejénél, és hosszú simításokkal jutalmaztam az orrnyergét. Tudta, mi vár ránk, és úgy tűnt, akárcsak én, úgy ő is alig bírta türelemmel. Minden repüléssel szabadságot szereztünk magunknak, és miközben a felhőknél is magasabbra szálltunk, a köztünk lévő kötelék is egyre erősebbé vált.
Miután Segarth felszerelésének az utolsó eleme is a helyére került, a sárkányőrök kíséretében elhagytuk az odút. Mire nyeregbe szálltam, Luke és Arrax is felbukkant a barlang bejáratánál. Az öcsém felém biccentett és elmosolyodott, majd hamar felült Arraxra. Elismeréssel néztem, amint biztos kézzel rámarkolt a gyeplőre, és magamban megállapítottam, milyen remek összhang van az öcsém és a sárkánya közt.
Gyengéden megpaskoltam Segarth alkonysárga pikkelyekkel fedett nyakát. Elővettem a nagyrészt Daemontól elsajátított valyr nyelvtudásomat, kissé előrehajoltam, felkészülve a sárkányom heves megiramodására, és mindössze egyetlen utasítást adtam az alattam lévő fenevadnak:
– Sōvēs, Segarth! – A sárkány pedig, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna, döngő léptekkel nekiindult a hozzánk legközelebb lévő sziklaperemnek, teljes szélességében kitárta a szárnyait, és amint lendületbe került, elrugaszkodott a földtől.
Ezalatt Luke sem tétlenkedett: nem sokkal később már ő is a magasban volt. A két sárkány iszonyatos tempót diktált: a szárnyukkal hevesen csapdostak, mind feljebb törve. Segarth méretéből fakadóan némi előnnyel bírt Arraxszal szemben. Nem különböztek túlságosan, hisz csak pár év volt közöttük, de a közös repülések alkalmával mindig Segarth-ot kellett lassabb tempóra ösztönözni. Noha Arrax életrevaló és fürge volt, bármilyen ügyesen használta a szárnyait, Segarth-ot nem tudta megelőzni.
Ritkán mentem bele a versengésbe, inkább az egymás mellett való repülést részesítettem előnyben. Luke-kal soha nem versenyeztem, és Jace-nek is csak elvétve mondtam igent. Az ikerfivérem esetében kiegyenlítettebbnek véltem a küzdelmet, mert Vermax és Segarth egyszerre keltek ki, emiatt nagyjából a fejlődésük is egy ütemben zajlott.
– Ereszkedjünk lejjebb! – kiabálta Luke hosszú idő elteltével.
Helyeseltem az ötletét, és finoman megmozdítottam a gyeplőt, hogy Segarth is tisztán érthesse, mit szeretnék. A sárkányok hasa szinte érintette a vízfelszínt, a hátsó lábuk pedig egészen elmerült a tenger sötéten fodrozódó hullámaiban.
Háromszor repültük körbe Sárkánykő szigetét, de a negyedik fordulóra már nem vállalkoztam. Akármilyen edzettek is voltak, nem akartam minden energiájuktól megfosztani a mi kis fenevadainkat. Csak addig tartottam helyesnek sétarepülés céljából a magasban tartani őket, amíg a sárkány és a lovasa is egyformán élvezte a kiruccanást – utána már aljasság lett volna arra kényszeríteni a megült lényt, hogy puszta hűségből, kedveszegetten is alávesse magát a lovasa akaratának. Sosem követtem volna el azt a hibát, hogy úgy tekintek a sárkányokra, mint teljesen az uralmunk alá hajtható, önálló akarattól megfosztható szolgákra. Az óriási botorság lett volna.
Zökkenőmentesen landoltunk, majd hosszas búcsúzkodás után a sárkányőrökre bíztuk a fenevadjainkat. A repülés okozta mámorban úszva, harsány nevetések közepette tértünk vissza a várba, ahol édesanyám már tűkön ülve várt minket. Röviden érdeklődött afelől, milyen volt újra nyeregbe ülni, aztán mindkettőnknek kiosztotta a feladatait. A nap hátralevő részét tanulással és munkával töltöttük, édesanyám pedig magához rendelte néhány alattvalóját, hogy rájuk bízza a Királyvárba való visszatérésem előkészületeit.
Ahogy telt az idő, és az órákból napok lettek, egyre nőtt bennem a nyugtalanság. Nem akartam úgy elhagyni Sárkánykőt, hogy ne jártam volna be majd' minden, az elmúlt évek alatt már felfedezett szegletét. Amikor akadt egy kis szabadidőm, lementem a partra, tettem egy kört a gyakorlótéren, meglátogattam Aegon kertjét – itt időztem el a legtovább, mert élveztem a magasba nyúló fenyőfák és virágban úszó, sűrű vadrózsabokrok rejtekét.
Átszeltem a Nagycsarnokot, többször is megkerültem a Hódító hatalmas Festett Asztalát, és a várfalon sétálva kémleltem a horizontot, miközben minduntalan sárkányt formázó szobrok és a fenevadak alakjában felhúzott építmények vettek körül. Egy részem – az a bizonyos részem – sínylődött a tudattól, hogy nemsokára már csak gondolatban bolyonghatok a szigeten, amely mindaddig menedéket nyújtott.
Igyekeztem a családommal is többet lenni. Még kétszer repültem Luke és Arrax társaságában, és a második alkalommal már Jace is csatlakozott hozzánk Vermax hátán. Joffrey sárkánya még túl kicsi volt ahhoz, hogy megülhető legyen, Aegon és Viserys pedig még ahhoz is fiatalok voltak, hogy biztos léptekkel járjanak. Emiatt a legkisebb testvéreimmel másként próbáltam tartalmas időt együtt tölteni. Játszottam velük, izgalmas történeteket olvastam fel nekik, kézen fogva és az ölemben cipelve mászkáltam velük hol a várfalak övezte, napfényben fürdő udvaron, hol a különböző helyiségek között.
Az indulásom napján édesanyám jóval engedékenyebbnek bizonyult. Szemernyi ellenvetés nélkül belement, hogy a délelőttöt Daemon társaságában, kardforgatással töltsem. Tudta, hogy legalább annyira szerettem vívni, mint sárkányon repülni, és ezzel szeretett volna a kedvemben járni. A párbajok között és alatt sokat és sok mindenről beszélgettem Daemonnal, aki megannyi jó tanáccsal látott el. Figyelmeztetett a Királyvárban rám leselkedő veszélyekre, arra az ármánykodásra, amelyre minden nap számítanom kellett, de rengeteg ellenpéldát is felsorolt.
Biztosított, hogy a Királyi Testőrség és a várban szolgáló alattvalók soraiban is bőven akadtak olyanok, akik kitartottak a nagyapám öröklési törvénye mellett, és egyenesen elutasították annak gondolatát, hogy édesanyám helyett a féltestvére, Aegon kövesse Viseryst a trónon. Ugyan Daemon szerint kevesebben voltak, mint a Segítő talpnyalói, mégis magunknak tulajdonította az előnyt, mert épp a kulcsfontosságú emberek pártoltak minket és édesanyám trónigényét. Szentül hitte, hogy még a Királyi Testőrség parancsnoka, Ser Harrold Westerling is a mi oldalunkon állt.
A nevelőatyám mellett persze édesanyámról sem feledkeztem meg. Bár az eljegyzésünk ötletének napvilágra kerülésekor mélységesen elutasító volt, és valószínűnek tartottam, hogy azóta sem békélt meg a jövőben esedékes friggyel, de legalább nem dörgölte lépten-nyomon az orrom alá, hogy meglátása szerint mekkora ballépést készülök elkövetni. Tehetetlenségében beletörődött, azonban egy percig sem örült neki, hogy Aemond felesége leszek.
Jace édesanyámhoz hasonlóan vélekedett: ő is ellene volt a házasulási szándékomnak. Sejtettem, hogy neki is akadnak fenntartásai, de csak akkor döbbentem rá, milyen iszonyatos ellenszenvvel kezeli az ideát, amikor a családi vacsora közben előkerült a téma. Erőszakos, számító pszichopatának titulálta Aemondot, majd hozzátette, mennyire bízik benne, hogy idejében megjön az eszem, és kihátrálok ebből a – testvérem szavait idézve – célra nem vezető, minden tekintetben fölösleges komédiából. Nem haragudtam Jace-re, az aggodalom beszélt belőle. Az ikerfivérem volt, így jobban meglepett volna, ha támogató hangnemben nyilatkozik a dologról.
A harmadik nap olyan hamar elérkezett, mintha egy sem előzte volna meg. Minden holmim összecsomagolva várta, hogy felkerüljön a Királyvárból értem jövő hajók valamelyikére. A ruháim egy részét édesanyámmal ketten pakoltuk össze, mellőzve a szolgálók segítségét, aminek kiváltképp örültem, hisz legalább addig is kettesben lehettünk.
Természetesen nem felejtette el a lelkemre kötni, hogy vigyázzak magamra, és mindig megfontoltan beszéljek, nehogy bármely szavamat felhasználhassák ellenem. Azt javasolta, hogy a Segítő jelenlétében kizárólag általános csevelyeket folytassak, és a királynénak se nyíljak meg oly' mértékben, amiből később károm származhat. Megígérte, hogy többször meglátogat majd Syrax hátán, és megkért, hogy amilyen sűrűn csak tudok, küldjek neki levelet, amelyben mesélek a hogylétemről és arról, mivel telt egy-egy napom.
Később csatlakoztunk a többiekhez, a reggelit követően pedig elindultam a gyakorlótérre, hogy teljesítsem Luke előző esti kívánságát, és trenírozzam egy kicsit a kardforgatásban. Jace és Joffrey is velünk tartott, noha utóbbi csupán azért, hogy a pálya széléről figyeljen minket. A kezdetektől fogva rajongott a párharcainkért, és a fegyverekről is mindig akadt kérdeznivalója, így joggal feltételezhettem, hogy nagyobb korában ő lesz az, aki legalább annyi időt fog eltölteni a gyakorlótéren, mint én. Ami a kardforgatást illeti, magamat láttam benne, és valahol a szívem mélyén őszintén reméltem, hogy beválnak a vele kapcsolatos számításaim.
Alig néhány óra telhetett el, amikor Daemon egyik embere feltűnt a színen. A páncélt viselő, tetőtől-talpig felfegyverkezett férfi előbb fejet hajtott előttünk, aztán röviden elregélte az ottléte okát. Mint kiderült, a nevelőatyám küldte értünk, és meghagyta neki, hogy amilyen hamar csak tud, kísérjen minket a külső várudvarba, hogy vele és édesanyámmal együtt fogadhassuk a hamarosan megérkező vendégeket.
A tengeren felénk tartó hajók vitorlái hamar egyértelművé tették, hogy a Királyvárból értem jövő kompánia közeledett a kikötőhöz. Egymásra néztünk Luke-kal, a szívem meglódult egy pillanatra. Ám nem a delegáció korai megérkezése volt az egyetlen, ami meglepetésként ért.
Az egyik őrszem elkiáltotta magát, így a környezetében lévő összes ember hallhatta, hogy egy sárkány is felbukkant az égen. Az egyik kanyargós lépcsőn keresztül felrohantam a várfalra, hogy minél többet beláthassak a szabad égből, és résnyire szűkülő szemmel, a fejemet ide-oda kapkodva pásztáztam a levegőt.
A semmiből előtűnő fenevad hatalmas volt: a legnagyobb sárkány, amit addigi életem során láttam. Megtépázott, néhol lyukacsos szárnyai termetes árnyékot vetettek a vízre, amely fölött elrepült. Mély, dörgő hangja ismerős volt, akárcsak a férfi, aki a gigantikus teremtmény nyergében ült.
Vhagar lomha szárnycsapásokkal ereszkedett lejjebb, és ahogy talajt fogott, sűrű porfelhőt vert maga körül. Aemond eleresztette a gyeplőt, ruganyos mozdulatokkal kicsusszant a nyeregből, majd egy könnyed ugrással a földön termett.
Nem sokkal Aemond után a hajók is partot értek. Édesanyám lovakat akart kéretni, hogy elébe mehessünk a váratlan vendégeknek, ám Daemon azonnal leintette. Sokkal méltóságteljesebbnek tartotta kivárni azt, hogy az érkezők felküzdjék magukat hozzánk, mintsem kilovagolni eléjük, hogy aztán együtt térjünk vissza.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a küldöttség elérte a külső várudvart. Aemond haladt legelöl, a fejét ugyanúgy felszegve tartotta, mint édesanyám. Daemon somolyogva, jobb kezét Sötét Nővér markolatán pihentetve figyelte a díszes társaságot.
– Későbbre datáltuk az érkezéseteket – jegyezte meg édesanyám, miután köszöntötte az általa nem szívesen látott vendégeket.
– Aemond herceg biztosra vette, hogy ilyentájt már minden készen fog állni Naehra hercegnő Királyvárba való visszatérésére – felelte a Segítő egyik katonája.
– A hercegnő sárkánya még nincs olyan állapotban, hogy a lovasa felülhessen rá.
– Ez igazán nem probléma – mondta Aemond –, ugyanis eleve az volt a szándékom, hogy mindketten Vhagaron fogunk utazni, ezzel is kímélve a lányod nagy távolságokhoz nem szokott sárkányát.
– Nem hagyom itt Segarth-ot – közöltem. – A királyné biztosított, hogy jut neki hely az ottani Sárkányveremben.
– Egy szóval sem kértem, hogy maradjon itt – nézett rám Aemond. – A sárkányod nem ostoba. Ha parancsot adsz neki, követni fog téged. Tehát... mennyi időre van még szükséged?
A hátam mögé sandítottam, és hamar elkaptam édesanyám tekintetét. Részben azt kívántam, bárcsak az egész családomat magammal vihetném, vagy ami még lehetetlenebb óhaj volt, hogy bárcsak jéggé dermedne a pillanat, egy helyre zárva a szeretteim zömét.
A mögöttünk álló napok minden apró részlete valójában a búcsúzkodásról szólt. Így-úgy mindegyiküktől elköszöntem, ezért kár lett volna tovább fájdítani a magam és az övük szívét azzal, hogy elnyújtom a kiosztott öleléseket, és bő lére eresztem az egyenként hozzájuk intézett, halkan elsuttogott szeretetszavakat.
– Indulhatunk? – kérdezte Aemond, miután a legkisebb öcsém arcára is puszit nyomtam.
A leendő férjem irányába fordultam, a tekintetünk összekapcsolódott. A szája különös, némileg fölényeskedő mosolyra húzódott, a szemében lélegzetet megakasztó, hívogató fény csillant. Közelebb lépdelt hozzám, s közben felfelé néző tenyérrel kinyújtotta felém a jobbját.
Az egész lényéből egyetlen bűnös kísértés áradt: hagyd végre a múltad, hogy elkezdhesd a jövődet. A csábító szavak körülvettek és belerágták magukat az elmémbe. Nem eresztettek, kizárólag maguknak akartak, ahogy látszólag a megalkotójuk is.
Amint a kezünk találkozott, a bőrünk érintkezése nyomán keletkező szikra apró tűzgolyóként felgördült a karomon, és nemcsak azt az emléket világította meg, amelyben Aemond az első csókunk után azt mondta, hogy nincs visszaút, hanem arra is fényt derített, hogy a jövendőbelimnek tökéletesen igaza volt ebben. Nem maradt visszaút, ám épp ideje volt elismernem, hogy a lelkem legfeketébb, legcsúfosabb kis zugában soha nem is vágytam rá, hogy létezzen.
꧁𝐕ÉGE AZ ELSŐ ÉVADNAK ꧂