Arina Moretti
2024.04.26.
Az erkélyről letekintve tíz csapat autói suhantak el fülsüketítően hangos, de számomra mégis oly kellemes hangot kiadva. Igen, igen, jól gondolod... Elérkezett az idei Monacói Nagydíj, amit Arthurral Lorenzoék lakásáról néztünk, hogy elkerüljük a figyelmet és felhajtást, ami a paddockban sétálva ránk irányult volna. A jókorára megnőtt hasamról pedig biztos vagyok benne, hogy kismillió pletyka kapott volna szárnyra az összes létező közösségi média felületen, így jobbnak láttuk, ha tisztes távolságban követjük a futamot.
A hétvége során a Ferrari az átlaghoz képest jól ment, sőt az időmérőn maguk mögé utasítva a Red Bullokat és a McLaren leket sikerült megszerezniük az első és a harmadik rajtkockát.
Arthur abban a pillanatban eltűnt mellőlem, ahogy a bátyját leintette a kockás zászló. A város szinte felrobbant, a lelátókon ülő nézők állva kiabáltak, kívülről nézve is euforiks volt. A 78. kör végén Charles állhatott fel a dobogó tetejére, életében először, a Leclerc család legnagyobb örömére. A hatalmas ünneplő tömegen végigtekintve a szemem elé kúsztak az elmúlt hónapok történései.
A gyermekem apja alig egy éve a DAMS öltözőjében kért meg, hogy legyek a barátnője... És azóta mennyi minden történt velünk...
Egy hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy Arthurral kibékültünk. Utána sem maradtam Monacoban, hanem visszautaztam Montoggioba. Nem akartam egyből a karjaiba vetni magam, helyette fokozatosan szerettem volna felépíteni a kettőnk közötti köteléket. A békülésünk délutánján elhatároztam, hogy meg akarok bízni benne, de sajnos az nem megy egyik pillanatról a másikra. Ugyanúgy bejártam dolgozni Genovába, mint korábban, ugyanúgy a szüleimmel laktam. Egyetlen egy dolog változott csak, mégpedig az Arthurral való kapcsolatom. Arthur, mint azt megtudtam, az olasz GT-bajnokságban versenyzett, így viszonylag közel volt hozzám. Minden verseny nélküli hétvégét velem töltött, volt, hogy nálunk aludt, amit ugyan a szüleim kezdetben nem néztek jó szemmel, de végül elfogatdák a tényt, hogy újból egymásra találtunk. Teljesen megértem, hogy miért tartottak a kapcsolatunk újjáélesztésétől, hiszen ők voltak mellettem a legnehezebb napjaimon is; azonban meg kellett érteniük, hogy lassan, de túltettem magam az Arthur által okozott sérüléseimen és együtt szeretnénk felnevelni a szívem alatt nődögélő csöppséget. Mindemellett pedig képtelen vagyok szó nélkül elmenni az Arthur iránt táplált érzéseim mellett, amik - mint arra nemrég rájöttem - a külön töltött hónapok során nem tűntek el, csak a haragom a szívemnek egy hátsóbb zugába száműzte őket.
Egy hónap. Ennyit adtam magamnak arra, hogy eldöntsem, valóban szeretnék-e Arthurral összeköltözni. Sajnos vagy nem sajnos, de már jóval rövidebb idő alatt megbizonyosodtam a válaszról.
A futam után alig két órával már Arthur Audijában ültünk. Csütörtökön - amikor értem jött, hogy Monacoba vigyen a nagydíjhétvégére -, mutatta meg nekem az új autóját, amit elmondása szerint azért vett, hogy beférjen a bébihordozó, később pedig a gyerekülés is. A gesztusa azonnal könnyeket csalt a szemembe. Hülye hormonok... Hihetetlen, mennyit képes változni valaki mindössze pár hónap leforgása alatt. Decemberben még hallani sem akart egy közös babáról, alig fél évvel később meg már minden egyes rúgását vagy forgolódását úgy várja, mint egy ötéves gyerek a karácsonyi ajándékait.
Már rég besötétedett, mire megérkeztünk, de a gyér közvilágítás ellenére is megismertem a feljárón parkoló éjfekete BMW-t. Jaj, ne, Alex... A pánik egy tizedmásodperc alatt járta be az egész testem, hiszen Arthurnak valahogy elfelejtettem megemlíteni az olaszt...