Más esetben alig fértem volna a bőrömbe attól a lehetőségtől, hogy kettesben lehetek Aemonddal. Ha nem méricskélt volna úgy, mint egy megvetendő, hazudozós kis semmirekellőt, és nem a múltban elkövetett baklövéseim és a személyes sérelmei lettek volna porondon, örömteli perceket tölthettünk volna egymás társaságában. Azonban az édesanyám által tett ajánlat nemcsak felbőszítette, hanem olyan sebekbe hintett sót, amelyek mit sem gyógyultak a keletkezésük óta.
Rosszulesett felidézni az elmúlt éveket, és főleg azok az emlékek fájtak, amik ellen mindenkor tehetetlen voltam. Ezek közé tartozott nagyapa édesanyámmal szemben tanúsított kivételezése. A családon belül nyílt titoknak számított, hogy a király mindig is odaadóbban és elnézőbben viselkedett édesanyámmal, mint a többi gyermekével. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a tény, hogy még azután sem változtatott az öröklésen, hogy Aegon megszületett, holott sokan unszolták őt, hogy tegye semmissé azon korábbi döntését, miszerint női leszármazott is felülhet a Vastrónra.
Persze Aemondot sosem a trónöröklés mikéntje foglalkoztatta vagy bosszantotta. Mielőtt elveszítette volna az egyik szemét, vagyis a kapcsolatunk teljes felhőtlensége idején mindig azt mondta, neki egyetlen dolog számít: hogy a jövőnek, amit elképzelt magának, én is részese legyek. Azt akarta – mindketten azt akartuk –, hogy ha elég idősek leszünk hozzá, egybekeljünk. Sosem volt féltékeny, holott mindig tudta, hogy az apja által hozott törvény értelmében végül nem őrá és nem is Aegonra száll a korona, hanem énrám.
Akkoriban azért sem engem hibáztatott, hogy kevesebb odafigyelést kap a királytól, mint amennyit igényelt és megérdemelt volna. Bántotta a dolog, többször beszélgettünk is róla, mennyire elhanyagolva érzi magát, ha az apjáról van szó, de ha olykor rá is mutatott arra a személyre, akire neheztelt, az sosem én voltam, és nem is édesanyám, hanem maga Viserys.
Ám ahogy ott álltunk a Kistanács termében, a köztünk lévő feszültség pedig nőttön-nőtt, nemcsak Aemond számonkérésével és kifakadásával kellett szembenéznem, hanem azzal is, hogy már nem mások, hanem kizárólag én jelentettem minden bajának forrását. Mindenért engem okolt, függetlenül attól, jogos volt-e vagy sem. Tökéletes bűnbakká tett, és a legjobb elszenvedő alanyt jelentettem számára ahhoz, hogy az évek alatt feltorlódott dühének szabad folyást engedjen.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kísérletet teszek Aemond megnyugtatására, azonban a tekintete biztosított arról, hogy a próbálkozásom hiábavaló lenne. A szemében izzó tűz ellentétes hatást váltott ki: ahelyett, hogy meglágyította volna a szívemet, rábírva a hozzá intézett kedves, csitító szavak kimondására, fagyos páncélt emelt bennem. Az ereimben meghűlő vér elgémberítette a végtagjaimat, az elmém és az összes gondolatom rideg csendbe burkolózott. A gyengédség mindkettőnk részéről leigázott és hasznavehetetlen lett, és rövidesen száműzésre került a teremből.
Csak mi maradtunk: Aemond és én. Avagy a tűz és a jég. A tűz pedig tovább perzselte a megolvaszthatatlan jeget:
– Kisgyerekként azt hittük, ha elég kitartóan menetelünk te és anyád árnyékában, nekünk is jut majd apám szeretetéből, de kár volt ilyen sokat remélnünk. Miért is fordított volna rád kevesebb figyelmet az apám, amikor még én sem tudtam ellenállni neked? – tette fel a költői kérdést Aemond. – Úgy loholtam utánad, mint egy szánalmas bolond. Ha arra kértél volna, hogy merjem ki a tengert egy ócska kanállal, megtettem volna, mert abban a hitben éltem, hogy ugyanolyan fontosak vagyunk egymás számára. Persze ez sem volt igaz.
– Sosem éreztem úgy senki iránt, mint irántad – feleltem, s noha igazat szóltam, a hangom még saját magam számára is fülbántóan monotonnak és érzelemmentesnek tűnt.
– Á, szóval még mindig ezzel a valótlansággal akarsz szédíteni? – szaladt ráncba a homloka. – Emlékszem, mi történt aznap: végleg belebuktál az ármánykodásodba. De azóta is oly' görcsösen ragaszkodsz a hazugságodhoz, mintha úgy igazsággá változtathatnád. Tudom, mit láttam és hallottam, és mint akkor, úgy most is egyértelmű, mire megy ki a játék.
– Fogalmad sincs...
– Világosan közöltem, hogy nem szeretném, ha Királyvárban maradnál, sem azt, ha visszatérnél ide – szakított félbe. – Erre te és az anyád előálltok egy házassági ajánlattal, amit egyáltalán nem azért szorgalmazol, mert mindig is erre vágytál. Egyetlen célod van, az sem tisztességes, de úgy látszik, Daemon kellően a saját képére formált, hisz bele sem gondolsz, kiket készülsz földbe tiporni. A megszállottságod nem ismer határokat, ezért még a feleségem szerepét is elvállalnád azért, hogy Aegon közelében maradhass.
A bátyjának neve hallatán végleg elvesztettem a higgadtságomat. Ökölbe szoruló kézzel előreléptem egyet, mintha ezzel hatásosabbá tehettem volna a mondandómat, noha valójában csak annyi történt, hogy közelebb kerültem Aemondhoz.
– Meddig traktálod még magad és engem ezzel az ostobasággal? Számtalanszor elismételtem, hogy amin akkor rajtakaptál, nem ellened, hanem érted történt. Igen, óriási butaság volt épp Aegonhoz fordulnom, de annyira fiatal és kétségbeesett voltam, hogy nem láttam más megoldást – hadartam indulatosan.
Aemond, aki szintén nem nagyon tudta már türtőztetni magát, még kisebbre csökkentette a köztünk lévő távolságot. A száján keresztül vette a levegőt, a mellkasa gyors tempóban emelkedett és süllyedt. Ha kinyújtottuk volna a karunkat, könnyedén megérinthettük volna egymást, de még nem érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami visszafoghatatlanul arra ösztönzött volna, hogy bármilyen céltól vezérelve ilyesmire vetemedjünk. Nem, egyelőre csak szavakkal és puszta tekintettel vívtuk a magunk teremtette párbajt, és mindketten vesztésre álltunk – noha nem a másikunk, hanem önmagunk ellen.
– Ha ezerszer előadod még ugyanazt a történetet, akkor sem győzöl meg – közölte Aemond. – Hogyan is várhatod el, hogy valaha is higgyek neked, amikor minden cselekedeteddel halálra döföd az igazságnak csúfolt kis mesédet? Hiába állítod az ellenkezőjét, mindvégig az volt a célod, hogy megkaparintsd Aegont. Máskülönben miért tettél volna a kedvére oly' sokszor?
– Mindannyiszor ellenkeztem, Aemond! – vágtam rá egyből, ám ezzel még jobban felbőszítettem.
– Ne hazudj! – kiabált rám olyan hangerővel, hogy összerezzentem.
Tágra nyíló szemmel figyeltem, amint hirtelen előttem termett, és mindenféle finomkodás nélkül megragadta az államat. Felszegte a fejemet, ekképp rákényszerítve, hogy viszonozzam a pillantását, és miután gyenge kísérletet tettem arra, hogy elhúzódjak Aemondtól, a szabad kezével átfonta a derekamat.
– Sosem leltem örömömet az Aegontól kapott figyelemben – mondtam, kitartva az álláspontom mellett.
– Tényleg? – élcelődött, forró lehelete buján cirógatta a bőrömet. – Akkor miért az történt aznap, ami? Vagy talán olyannyira megfásultak az emlékeid, hogy már elfelejtetted, ki kezdeményezett?
– Én kezdeményeztem, de mindez csak azért következhetett be, mert a bátyád átvert. Azt állította, csak úgy kaphatlak vissza, ha megtanulom, hogyan kell viselkednem veled – ismételtem el ugyanazt, amit korábban már jó néhányszor elregéltem neki. A lényeg persze most sem változott: Aemond nem hitt nekem.
– Neki adtad az első csókodat – hánytorgatta fel, miközben a hüvelykujjával lassan végigsimított az alsó ajkamon. – Életed összes eddigi csókját arra a mihasznára bíztad. Ha annyival fontosabb voltam, mint Aegon, miért ő ízlelhetett meg aznap, és miért az ő nevét sóhajtottad az enyém helyett?
– Aemond...
– Igen, ezt kellett volna suttognod – fojtotta belém a szót. Az ujja besiklott az ajkaim közé, és egy pillanatra megérintette a nyelvem hegyét.
Félig lehunyt szemmel, ernyedten hagytam, hogy szorosabbá váljon a testem köré kulcsolódó karjának ölelése. A mellkasom szikár, kemény felsőtestéhez préselődött, a közelségünk okozta, bódító érzéstől kis híján felnyögtem.
– Mire gondoltál akkor? – kérdezte Aemond, mialatt finoman hátrálásra bírt.
Ellentétes lábbal, lassan lépdeltünk, mígnem a hátam nekiütközött a tanácsteremben lévő egyik tartóoszlopnak. Aemond balja a derekamról a csípőmre siklott, az ujjbegyei a húsomba mélyedtek. A jobb keze sem tétlenkedett: az arcomról előbb a nyakamra, aztán a tarkómra vezette, s közben végig fenntartotta a bőrkontaktust.
– Válaszolj, Naehra! – sürgetett. A hangja elmélyült és karcossá vált, különös bizsergést keltve a testemben. A térdeim elgyengültek, a szívemet védő, elpusztíthatatlannak vélt jégpáncél pedig rohamosan olvadni kezdett. Izgatottság és türelmetlenség fogott el, és egyre biztosabb lettem abban, miért éreztem oly' kínzó sóvárgást.
– Rád – böktem ki végül. – Csakis rád.
Aemond elégedettnek tűnő hümmögéssel reagált. Az ajka súrolta az enyémet, az ujjai befurakodtak a hajtincseim közé, majd szétterültek a fejbőrömön.
– Rám gondoltál, miközben Aegon mocskos szája a tiédhez ért?
– Azt képzeltem, hogy te vagy az – vallottam be.
Aemond halványan, ám annál önteltebben elmosolyodott. Ha csupán egy rövidke időre is, de úgy tűnt, végre hitt nekem – vagy talán csak eljátszotta a meggyőzhetőt azért, hogy kellően kiélvezhesse ezt a minden korábbinál intimebb pillanatot. Tulajdonképpen nem számított – legalábbis akkor és ott. Túl régóta áhítoztam már Aemond csókjára ahhoz, hogy ezúttal is elszalasszam, ráadásul az iránta érzett függőségem sosem tapasztalt méreteket öltött.
– Ha te kezdeményeztél aznap, az azt jelenti, hogy ő kért meg téged? – faggatózott tovább, mire apró biccentéssel feleltem. – Akkor most te kérj meg engem! Hallani akarom, ahogy a vágy elkínzott rimánkodást csempész a hangodba.
Elhúzódtam tőle, de csak épp annyira, hogy a szemébe nézhessek. A tekintetében ugyanazt a csillapíthatatlan esdeklést láttam, amit a tőlem származó szavakból is remélt. Legalább akkora szüksége volt rá, hogy megcsókolhasson, mint amekkora szükségem volt rá, hogy megcsókoljon. A tagadhatatlan jelek minden maradék aggályomon átlendítettek.
– Csókolj meg, kérlek!
Aemond arcán újabb diadalittas érzelem suhant át, ami még markánsabbá tette a vonásait. A reakciója olyan benyomást keltett, mintha egész életében erre az óhajra várt volna tőlem, annyira mégsem ragadtatta el magát, hogy azonmód rám vetődjön.
Várt, de fogalmam sem volt, mire. Lehet, hogy még egy esélyt akart adni arra, hogy meghátráljak – csak ez tűnt ésszerűnek, az ugyanis eléggé nyilvánvaló volt, hogy az ő szándéka egyenes és minden kétséget mellőző.
Azt hiszem, egy utolsó utáni lehetőséget kínált, legyűrve a saját erőteljes vágyát, mert még ebben a helyzetben és mindazok ellenére, amik az imént elhangzottak köztünk, előtérbe helyezett engem önmagával szemben. Rám bízta a végső döntést, s ennek apropóján saját magának is biztosította, hogy végső állást foglalhasson azt illetően, elfogadja-e igazságnak az én szavaimat.
Az idő tovaszaladt, bennem pedig fel sem merült, hogy felnyissam a szememet. Inkább belesüppedtem a minket körülölelő csendbe és kihasználtam, hogy végre ilyen közel lehetek Aemondhoz. Az illata minden levegővétellel megrészegített, a testem lassan minden apró pontján felforrósodott. Az összes porcikámmal és gondolatommal egyet akartam csupán: Aemond csókját. Aztán már csak arra eszméltem, hogy teljesítette a kívánságomat.
A nyelvével lassan végigsimított a számon, felkészítve rá, mi fog következni. Hagytam, hogy az ajkaim elváljanak egymástól, ezzel is jelezve Aemondnak, hogy fikarcnyi ellenvetésem sincs. Miután látta, milyen készségesen nyílok meg neki, a fogai közé vette az alsó ajkamat, és finoman ráharapott.
Az apró nyögés, amit korábban visszafogtam, immár nem tudtam kordában tartani. Kitört belőlem, mire Aemond légvételei még kapkodóbbá váltak, és az önuralmának utolsó cseppje is elpárolgott. Egész testében hozzám simult, a fejét kissé oldalra billentette, és miközben belemarkolt az ujjai közé kerülő hajtincsekbe, hosszan megcsókolt.
Kitartóan ízlelgetett, szinte el sem váltunk egymástól. Csak annyi időt hagyott, míg mindketten levegőért kaptunk, aztán újból rám vetette magát. Az elmúlt évek minden örömét és keserűségét belesűrítette a csókjaiba, én pedig mindet viszonoztam. Nem érdekelt a rám törő légszomj, sem az ajkaimat elfogó zsibbadás, hisz végre azt a férfit csókolhattam, akiért egész életemben epedeztem.
Az egyik kezemmel sikerült közénk furakodnom. A tenyeremet a mellkasára fektettem, így hamar megbizonyosodhattam arról, hogy az ő szíve is pont olyan őrült tempóban vert, mint az enyém. Eközben a másik kezemet a vállára simítottam, hátha még közelebb húzhatom magamhoz.
Kisebb csalódásként éltem meg, amikor elszakadt tőlem, és ahelyett, hogy ismét megcsókolt volna, fenntartotta a szánk közti távolságot. Az orrát nekiérintette az enyémnek, ezért kelletlenül ugyan, de felnéztem rá. A tekintete fátyolos volt a benne izzó tűztől.
– Nincs visszaút, Naehra – morogta rekedten. – Soha többé ne gondolj a jövődre úgy, hogy engem nem veszel bele. És soha többé ne engedd, hogy Aegon hozzád nyúljon – parancsolta, a hangja metszően rideg volt. A testvérének puszta említésétől iszonyatos harag gyúlt benne, megmérgezve az előbb még idillinek tűnő pillanatot.
– Hogy ne szennyezze magát egy fattyú érintésével? – vágtam vissza, mialatt mellkasán pihenő ujjaim ökölbe szorultak.
– Hogy ne kelljen levágnom mindkét kezét – felelte egyből. – Biztosra veheted, hogy emlékeztetni fogom rá, de te se feledd, hogy már az én jegyesem vagy. Ha a jövőben akár egyetlen ujjal is hozzád ér, és én tudomást szerzek róla, bűntudat nélkül megetetem Vhagarral, veled pedig végignézetem.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Békén hagyhatnál.
Aegon biccentett.
– Békén hagyhatnálak – felelte –, de abban nem lelnék semmi élvezetet.❞