Minho még aznap hazavitte Jisungot pontosan abban az időben, amikor a kisebb amúgy is hazaérne az iskolából. Jisung elbúcsúzott egy öleléssel, majd a saját tempójában, ahogy a lába engedte, elindult be a társasházba.
Minho azonban még a búcsúzás előtt elkérte a fiatalabb telefonszámát, és a lakásának a számát, hiszen remélte, hogy nem ez lesz az utolsó együt töltött napjuk.
Minho amint hazaért leült tanulni, majd házit írt, és elvégezte az esti rutinját. Üresnek érezte az ágyát, amikor bebújt a puha takarója alá. Jisung nélkül még az ágya sem volt annyjra kényelmes, mint eddig.
Másnap reggel szokásos időben kelt, elkészült majd az öccsét is összeszedte, és először a kisfiút vitte el iskolába. Kis apróság számára egy kerülőt tenni, de a szüleinek hatalmas segítség, hogy nem kell az öccsét is hordozniuk a sok munkájuk mellett.
Minho amint beért a sulijába, a folyósón találkozott azokkal a 9-es tanulókkal, akik tegnap Jisungot csúfolták. Egy csúnya nézés után már el is ment mellettük, és betért a saját osztályába. Levette a táskáját, és leült Chan mellé.
A nála idősebb fiú kíváncsian faggatta ki az azelőtti napról, Minho pedig boldogan elmesélt mindent.
Az első óra után Minho úgy gondolta, hogy felkeresi Jisungot, hogy megkérdezze, hogy van a lába. A folyósókat járva nem találta meg, így benyitott Jisung osztályába. Mindenki meglepődve nézte a népszerű fiút.
– Öhm, bocsi, hogy zavarok. – mosolyodott el kínosan Minho, amikor megannyi lány összesúgott miatta. – Han Jisung jött ma suliba?
– Han Jisung? – lepődött meg az egyik srác. – Nem, ma nem jött.
– És véletlenül nem tudjátok, hogy miért?
– Nem, senki sem tudja.
– Osztályfőnökötök sem?
– Most volt vele óránk, ő sem tudja sajnos.
– Akkor rendben. Sziasztok! – hagyta el a termet Minho.
Furcsállta a helyzetet, hiszen Jisung egy szóval sem említette, hogy ma nem megy iskolába. Rossz előérzete volt, így elővette a telefonját, és felhívta a tegnap kapott telefonszámot.
A telefont azonnal felvették, mintha már erre a hívásra vártak volna.
– Szia Jisung! – köszönt bele a telefonba Minho egy fokkal nyugodtabban, hiszen legalább fogadta a hívását a kisebb.
– M-min-minho! – remegett Jisung hangja.
– Jisung! Minden rendben van? – változott meg Minho hangulata nyugodtról aggódóvá.
– K-kérlek s-se-segíts!
– Mi folyik ott? Jisung, kérlek válaszolj! Haló! Jisung! Jisung! – szólítgatta a kisebbet Minho zaklatottan.
– Hi-hideg v-van...Minho. – szipogott Sung. – Fázom...
– Hol vagy?! Azonnal odamegyek! – szaladt a kijárat felé Minho.
– Itthon. – susogta egyre halkabban a fiú.
– Jisung! Jisung nehogy elaludj! Hallod?! Nem szabad elaludnod, ha hideg van ott, ahol vagy!
– Beszélj h-hozzám! – suttogta Jisung halkan.
– Mit mondjak? – örlődött magában az idősebb fiú, miközben kisurrant az ajtón, ezzel újból kijátszva a kapust.
– V-valamit...a te-tegnapról...
– Jisung, annyira félek! – vallotta be gondolkodás nélkül Minho, mikor bepattant az autójába, és kihangosította a hívást. – A tegnap annyira jó volt. Elképesztően örülök, hogy megismerhettelek, de azt kívánom bárcsak ne ilyen módon történt volna! Megmagyarázhatatlanul jó érzés volt a karjaimban tartani téged, érezni a tested közelségét, a tested melegét. Imádtam minden percet, amit közösen töltöttünk! – taposott a gázra Minho. – Jisung, én azt hiszem, hogy kedvellek téged. Talán túlságosan is.
Minho megállt a beszédben, és valamiféle reakcióra várt, de nem hallott semmit. Iszonyatosan megijedt, hisz hiába szólítgatta Jisungot szüntelenül, a fiú nem válaszolt. Az autó vezetője érezte a magatehetetlenséget, ami belülről elkezdte mardosni a szívét. Legszívesebben zokogott volna, annyira félt.
Amikor Jisung már percek óta csendben volt, megelégelte, és kinyomta a hívást. Azonnal a rendőrséget tárcsázta, akiknek elmondta mi a helyzet, és a fiú lakcímét is lediktálta.
Amikor végezett a rendőrökkel való telefonbeszélgetéssel, megérkezett Jisungék tömbházához. Kiszállva az autóból már rögtön szaladt fel a harmadik emeletre, ahol megtalálva a 100-as lakást kopogás nélkül benyitott.
Elfintorodott, amikor megérezte a büdös alkohol és izzadtság szagot az egész lakásban. A nappaliban mindenhol üvegek hevertek, néhányuk el is tört. Nem csodálta, hogy a lakás füdik az alkohol szagban.
Amint bennébb merészkedett a lakásban egy kislány halk szipogása tűnt fel neki. A hang felé közeledve meglátta, amint egy 5 éves körüli kislány kuporog a hideg padlón pizsamában.
– Szia. – köszönt halkan, mire a kislány mutató ujját az ajkaihoz emelte.
Minho értetlenül ment mégközelebb.
– Mi a baj? Hol van Jisung? – súgta, leguggolva a kislány elé.
A lány ajkai sírásra görbültek, s szemeiből záporozni kezdtek a könnyek. Megfogta az elhúzott sötétítőt, és egy mozdulattal egy kis fényt engedett be a helyiségbe.
Minho szíve azonban erősen leállni készült, amikor megpillantotta a függöny mögött az erkényen kuporgó Jisungot. A fiú az erkény üvegének dőlt, térdei fel voltak húzva, karjai keresztbefonva, s egyik kis kezében a mobilját szorította.
Fülei, orrhegye és arca ki voltak pirulva, csakúgy mint ujjbegyei is.
Szemei csukva voltak. Jisung úgy festett, mint egy halott ember, de Minho egyáltalán nem akarta elhinni, hogy akár már nem is él.
A kilincsre nézve látta, hogy ki lett szerelve, tehát a kislánynak esélye sem lett volna beengedni onnan a fázó fiút.
Pár másodperc erejéig csak bámulta Jisungot, majd hirtelen erőre kapva álló helyzetbe tornázta magát. Elsötésült szemekkel nézett körbe a mocskos nappalin, s szeme megakadt a kávézó asztalon. Azonnal odarohant, felkapta a bútordarabot, és nekivágta az erkélyajtó üvegének.
Az üveg hatalmas csörömpöléssel tört be, s a kávézó asztal is ripityára tört. A kislány azonnal ki akart szaladni Jisunghoz, de Minho megállította benne.
– Elvágja a szilánk a lábad! Nincs cipőd? – nézett a lányra, aki csak hatalmas szemekkel rázta a fejét. – Kérlek, maradj itt, és ne mozdulj! Mindenhol szilánkok vannak! – simított végig a lány arcán, aki bólintott.
Minho szinte azonnal lépte át az erkély új „kijáratát“, és Jisunghoz sietve kezébe vette az arcát. Megijedt, amikor Jis jéghideg arca érintkezett az ő meleg kezével.
– Nem tudom ki ezért a felelős, de meg fogom ölni! – sziszegte könnyes szemekkel, majd karjaiba kapta Jisungot, és bevitte a házba.
A kislány könnyezve fogta meg Jisung lelógó kezét, s ő is megrémült annak jéghideg érzésétől.
– Maradj itt! Átviszem a nappalin, és visszajövök érted is! – parancsolt a kislányra Minho, majd átsietett az üvegszilánkos nappalin.
Letette Jisungot a padlóra, majd visszasietett a kislányért, akit szintén az ölébe kapva átvitt a veszélyes helyiségen. Amikor a lányt is letette a padlóra, abban a pillanatban rontottak be a házba a rendőrök.
Minho éppen készült levenni a kabátját, hogy a kislányra adja, de a rendőrök egy kézmozdulattal megakadályozták ebben, és egy takarót terítettek a kislányra.
Az egyikük hívta a mentőket, és Jisungot a karjaikba kapva levitték a tömbház elé, hogy minél hamarabb kaphasson neki megfelelő ellátást.
[...]
Az alig 18 éves fiúnak sosem volt ennyire mozgalmas, és érzelmileg fárasztó napja. A rendőrség értesítette Minho szüleit, kik azonnal siettek a kórházba Jisunghoz. Mint kiderült, Jisung szülei alkoholisták voltak.
Az édesapja folyton bántalmazta a gyerekeket, az édesanya pedig lelkileg terrorizálta őket. Jisung azért jutott arra az emberekhez nem méltó sorsa, mert az édesanyja látta, amint Minho autójából száll ki. Félt, hogy akár beszélt neki a családjáról, így el akarta tenni a fiút láb alól.
A kislány a rendőrség szerint Jisung húga, aki bejelentetlen gyerek volt, a létezéséről sem tudtak. A lány 5 év körüli volt, de egy szót sem tudott kibökni a sok terror miatt.
A két szülő a megmentés alatt a hálószobájukban aludtak, ugyanis ismét teljesen az alkohol hatása alatt álltak. A lakásban egyébként a sok alkohol és cigaretta mellett találtak a rendőrök lopott pénzt, ékszereket és még drogot is. Nem ki időre lesznek a börtönben, az biztos.
Eközben a kórházban mindenki türelmetlenül várja Han Jisung felébredését. Szerencsére nem fagyott át teljesen, még időben megmentette a Lee család legidősebb fia.
A Lee szülők eszméletlenül büszkék voltak a fiukra, sőt Minhot még a rendőrök is dicséretben részesítették lélekjelenléte és gyors reagálása miatt. Azonban hiába a sok dicsérő és elismerő szó, Minhot minden hidegen hagyott.
Ő csak görcsösen Jisung mellett ült, és arra várt, hogy a fiú kinyithassa a szemeit, és végre mindent az ő szájából halljon. Szükség volt Jisung vallomására annak érdekében, hogy a szülei minél több időre legyenek elzárva.
Aznap este Jisung fel is ébredt. Semmit sem értett.
– Biztonságban vagy Jisung. – nyugtatta meg a kisebbet Minho halkan.
– Mi történt? – nézett fel megmentőjére a fiatalabb fiú.
– Mondtam, hogy ne aludj el, de te mégis elaludtál. – mosolygott Minho Jisung kezét simogatva. – De ne aggódj, mindenki biztonságban van. Kihívtam a rendőrséget. A szüleid őrizetben vannak, a húgod pedig biztonságban.
– Minho, ő egyáltalán nem a húgom! – tiltakozott Jisung hevesen.
– Akkor kicsoda? – lepődött meg a fiú.
– Nem tudom. Egyik napról a másikra vitték haza anyámék. Szerintem elrabolták.
– Szólnom kell a rendőröknek, hogy felébredtél! Mindent el kell mondanod.
– Mindent elmondok, amit tudok. – bólintott Jisung.
Minho behívta a rendőröket a kórterembe, akik először a beteg hogyléte felől érdeklődtek, majd a szülőkről kérdezték.
Jisung mindent elmondott a rendőröknek. A kiskorától kezdődő egyre súlyosabb alkohol problémát a családjában, a bántalmazásokat, a lelki terrort, és végül az idegen kislányt is. Mint kiderült a lábszárán lévő seb is az apja műve, amit egy törött sörös üveggel tett.
A vallomás után a rendőrség megköszönte az információt, és megígérték, hogy minél hamarabb megkeresik a kislány szüleit. Jisung végre megnyugodhatott, hogy a szülei megkapják a méltó büntetésüket, és a kislány is visszatérhez a normális életébe.
2 hónappal később
Végre minden visszakerült a rendes kerékvagásba. Illetve nem teljesen minden...
Jisung szüleit külön-külön 13 év fegyházra ítélték, ami egy nagyon szép szám ebben az esetben. A kislány, akit Minjunak hívnak visszamehetett a szüleihez, és végre ismét beszélni kezdett.
Jisung nem tudott visszamenni regi lakásába, hiszen pénze sem volt, és a főbérlő sem engedte még a tömbház közelébe sem. Esélye sem volt. Egyetlen lehetőség adódott, mégpedig, hogy egy gyermekotthonban éljen amíg betölti a tizennyolcadik életévét.
Ezt azonban a Lee család nem lett volna képes végignézni, így a 16 éves fiút törvényesen is örökbe fogadták. Nem volt akadály számukra, hiszen jó anyagi háttérrel rendelkeznek, illetve Jisung ígyis elég közel került már a családhoz.
A legboldogabb talán mégis Minho volt. Az idő telte alatt közelebb tudhatta magát Jisunghoz, aki ahogy telt az idő egyre csak szebb és szebb lett. Végre nem volt sápadt, nem voltak fekete karikák a szemei alatt, és egy kicsit fel is szedett magára. Eddig is szép volt Minho számára, de mostmár mindennél gyönyörűbbnek számított a Lee fiú szívében.
A fiúknak lett volna lehetőségük külön szobát kérni, de ez szóba sem jöhetett. Minho maga mellett akarta tudni Jisungot, míg Jisung Minho mellett akart lenni, hiszen mellette érezte magát igazán biztonságban.
Idő közben a dolgok kezdtek alakulni a fiúk közt, így mára elértek arra a szintre, hogy boldogan kijelenthetik bárkinek, hogy együtt vannak. Hosszú idő volt, amíg Jisung teljesen fel tudott oldódni Minho közelében, de Minhonak megérte várni.
Az iskolában mindenki leszállt a kisebb fiúról, és mostmár úgy ismerik, mint Lee Minho egyetlen és érinthetetlen párja. Minho foggal körömmel védi a fiút, így mostmár szinte hozzá sem mernek szólni Jisunghoz az iskolában.
– Nézd, hogy bámul téged az a gennyzacskó! – hajolt le Jisung füléhez Minho, amikor órák után éppen kézenfogva sétáltak a folyósón.
– Hagyd, majd csak megunja. – nézett oda Jisung, így egyenesen a bámuló fiú szemébe pillanthatott.
– Téged nem lehet megunni. Hé, veszed le a mocskos tekinteted róla! – szólt hangosabban a bámészkodóra.
A fiú azonnal felrenézett, mire Minho elégedetten elmosolyodott.
– Most miért kellett kiabálnod? – nézett fel rá Jisung. – Meg fognak utálni, ha ennyire bunkósokodsz miattam.
– Nem érdekel, amíg te szeretsz. – mosolyodott el győztesen Minho.
Jisung szégyenlősen elmosolyodott. Éppen ekkor lépték át az ajtót, amit végre nem a kapus engedélye nelkül tettek. Az udvaron találkoztak Channal és újdonsült párjával, akivel még csupán csak 1 hete van együtt, de imádjak egymást.
– Sziasztok! – köszönt vidáman a Minsung páros.
– Hali. – integetett Felix. – Szia Ji! – köszönt külön Jisungnak is, majd magához ölelte őt.
– Hah, Jisung külön köszönést érdemel, én pedig nem? – drámázott Minho.
– Szia Minho. – forgatott szemet Chan. – Ez így megfelel?
– Tökéletes, köszönöm. – nevetett Minho, majd lepacsizott Channal.
Mikor mindenki köszöntött mindenkit, Jisung Minhohoz lépett, és a derekát átölelve bújt a mellkasába. Minho átvetette a karját Jisung vállán, és mosolyogva beszélgetett a barátaival.
Ezzel ellenben Chan Felix mögött állva szorosan ölelte párja derekát, és vállára hajtotta a fejét. Lix Chan kezeire tette a sajátjait, és úgy társalgott.
Pár perc múlva Minho elköszönt a párostól, és Jisunggal az oldalán elhagyta a suli udvarát. Az autóhoz érve mindketten beültek, majd a táskáikat hátra tették.
Jisung várt, hogy Minho elindítsa az autót, de ez nem így történt. Az idősebb Jisungot bámulta csillogó szemekkel.
– Mi az? Van valami az arcomon? – kuncogott Jisung.
– Igen. Gyönyörűség. – simított az említett területre Minho. – Szeretlek.
– Istenem Minho, én is szeretlek! – hajolt közelebb a fiatalabb, és egy csókot nyomott párja ajkaira.
Amikor el akart hajolni, Minho követte, és kezdeményezett egy normális, hosszú csókot. Jisung többször is belemosolygott a csókba, hiszen élvezte, hogy Minho ennyire türelmetlen, ha róla van szó.
– Indulhatunk gyönyörűségem? – vált el vegül Sung ajkaitól a birtokló Minho, és beindította a kocsit.
– Hová megyünk? – kérdezte meg mosolyogva párját Jis, hiszen szinte mindig máshová viszi őt kedvese, nem egyből haza.
– Ma elviszlek paintballozni. Mit szólsz édes?
– Paintball? – nőttek nagyra Jisung szemei.
– Pontosan Jisungie, paintballozni! Szétlövöm a formás kis popódat. – nevetett Minho.
– Azt majd meglátjuk! A helyedben félteném a golyóimat. – húzta fel a szemöldökét Jisung büszkén.
vége