Minho még aznap hazavitte Jisungot pontosan abban az időben, amikor a kisebb amúgy is hazaérne az iskolából. Jisung elbúcsúzott egy öleléssel, majd a saját tempójában, ahogy a lába engedte, elindult be a társasházba.
Minho azonban még a búcsúzás előtt elkérte a fiatalabb telefonszámát, és a lakásának a számát, hiszen remélte, hogy nem ez lesz az utolsó együt töltött napjuk.
Minho amint hazaért leült tanulni, majd házit írt, és elvégezte az esti rutinját. Üresnek érezte az ágyát, amikor bebújt a puha takarója alá. Jisung nélkül még az ágya sem volt annyjra kényelmes, mint eddig.
Másnap reggel szokásos időben kelt, elkészült majd az öccsét is összeszedte, és először a kisfiút vitte el iskolába. Kis apróság számára egy kerülőt tenni, de a szüleinek hatalmas segítség, hogy nem kell az öccsét is hordozniuk a sok munkájuk mellett.
Minho amint beért a sulijába, a folyósón találkozott azokkal a 9-es tanulókkal, akik tegnap Jisungot csúfolták. Egy csúnya nézés után már el is ment mellettük, és betért a saját osztályába. Levette a táskáját, és leült Chan mellé.
A nála idősebb fiú kíváncsian faggatta ki az azelőtti napról, Minho pedig boldogan elmesélt mindent.
Az első óra után Minho úgy gondolta, hogy felkeresi Jisungot, hogy megkérdezze, hogy van a lába. A folyósókat járva nem találta meg, így benyitott Jisung osztályába. Mindenki meglepődve nézte a népszerű fiút.
– Öhm, bocsi, hogy zavarok. – mosolyodott el kínosan Minho, amikor megannyi lány összesúgott miatta. – Han Jisung jött ma suliba?
– Han Jisung? – lepődött meg az egyik srác. – Nem, ma nem jött.
– És véletlenül nem tudjátok, hogy miért?
– Nem, senki sem tudja.
– Osztályfőnökötök sem?
– Most volt vele óránk, ő sem tudja sajnos.
– Akkor rendben. Sziasztok! – hagyta el a termet Minho.
Furcsállta a helyzetet, hiszen Jisung egy szóval sem említette, hogy ma nem megy iskolába. Rossz előérzete volt, így elővette a telefonját, és felhívta a tegnap kapott telefonszámot.
A telefont azonnal felvették, mintha már erre a hívásra vártak volna.
– Szia Jisung! – köszönt bele a telefonba Minho egy fokkal nyugodtabban, hiszen legalább fogadta a hívását a kisebb.
– M-min-minho! – remegett Jisung hangja.
– Jisung! Minden rendben van? – változott meg Minho hangulata nyugodtról aggódóvá.
– K-kérlek s-se-segíts!
– Mi folyik ott? Jisung, kérlek válaszolj! Haló! Jisung! Jisung! – szólítgatta a kisebbet Minho zaklatottan.
– Hi-hideg v-van...Minho. – szipogott Sung. – Fázom...
– Hol vagy?! Azonnal odamegyek! – szaladt a kijárat felé Minho.
– Itthon. – susogta egyre halkabban a fiú.
– Jisung! Jisung nehogy elaludj! Hallod?! Nem szabad elaludnod, ha hideg van ott, ahol vagy!
– Beszélj h-hozzám! – suttogta Jisung halkan.
– Mit mondjak? – örlődött magában az idősebb fiú, miközben kisurrant az ajtón, ezzel újból kijátszva a kapust.
– V-valamit...a te-tegnapról...
– Jisung, annyira félek! – vallotta be gondolkodás nélkül Minho, mikor bepattant az autójába, és kihangosította a hívást. – A tegnap annyira jó volt. Elképesztően örülök, hogy megismerhettelek, de azt kívánom bárcsak ne ilyen módon történt volna! Megmagyarázhatatlanul jó érzés volt a karjaimban tartani téged, érezni a tested közelségét, a tested melegét. Imádtam minden percet, amit közösen töltöttünk! – taposott a gázra Minho. – Jisung, én azt hiszem, hogy kedvellek téged. Talán túlságosan is.
