🌞 Jenna szemszögéből 🌞
- Én akkor most mennék is. - Lexi felkelt az ágyamból majd kisétált az ajtón, aggódó pillantást vetve rám. Megpróbált figyelmeztetni mondjuk, de én csak mondtam.
A saját magam gödrét ástam meg, és onnan tudtam, hogy benne is állok, amikor Oliver bezárta az ajtót Lexi mögött. Az ágy elé állt, hogy szemben legyen velem.
- Szóval? - szólt hozzám türelmetlenül - Így gondolod? Jobb lenne az egész életed ha meg se ismersz? - kérdezte indulatosan. - Ennyire rossz ember volnék? Valóban ilyen sok bajt okoztam neked? - lágyult el a hangja.
- Oliver, igen, de már nem számít. Beláttam magamnak, hogy bármennyire is próbálkozom és mindegy mit csinálok, te már nem fogsz megváltozni. Istenem, ugyan olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek.
- Miért, milyen vagyok? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Legfőképpen önző. - feleltem.
- Miért lennék az?
- Nem törődsz senkivel sem körülötted, csakis magaddal és a hatalmas képeddel.
És én iszom meg mindennek a levét.
- Ez így nem igaz. - tagadta le azonnal.
- Hagyjuk. Inkább legyél azzal a Madi- kicsodával és sok boldogságot.
- Madison. - javított ki.
- Teljesen mindegy.
- Most mi bajod van?
- Oliver, semmi, mondtam már. Egészségetekre.
- Jenna mondd már el!
- Oliver, mondd a szemembe. Miért nézel levegőnek? Miért nem keresel, vagy miért nem engeded hogy én keresselek?
Ha utálsz, ha szeretsz, mondd meg!
- De én-
- Gyáva vagy.
- Miért, Jenna.. mi ez köztünk?
- Közted és a Madison között szerelem.. Köztünk pedig... egy nagy..-
- Káosz. - sóhajtott, amikor befejezte a mondatomat. - Egy nagy káosz. - ismételte el.
- Az. - bólintottam.
Sokáig voltunk így csendben a szobában. Oliver fel-alá járkált, én pedig az ágyon üldögélve bámultam a szőnyegemet.
- Madison iránt nem érzek semmit. - szólalt meg sétálás közben.
- Aha, azért le ne nyeljétek egymást a folyosón. Vagy a mosdóban..
- Tudod milyen vagyok. Ha valami nem jó az életemben, én-
- Tombolsz. - fejeztem be a mondatát.
- Pontosan.. Aztán, nekem talán ez segít.
- Más lányok?
- A figyelemelterelés. - nézett rám. - Inkább az segít, hogy egy ideig, mindegy hogy ki mellett, de nem kell foglalkoznom a külvilággal. Tudod engem most stresszel az érettségi, az egyetem, és legfőképpen a szüleim. Mindezekből kiszakít az önzőségem, ahogy te szoktad mondani. - húzta féloldalas mosolyra a száját. - Ami lényegében abból áll, hogy magammal próbálok törődni. De magammal sem tudok, ezért másokkal próbálok..
- Madisonon sokat segítesz ahogy elnézem..
- Jenna, kérlek, akadj már le erről a témáról!
- Oliver nem tudok!
- Látom... De nem gond, jól áll rajtad a féltékenység. - nézett a szemeimbe, majd elmosolyodtunk.
- És ha... ti köztetek nincsen semmi, csak megjátszátok.. Gondolod, hogy közöttünk is így volna?
- Ami közöttünk van... az bonyolult.
- Miért hagyod ezt ennyiben?
- Éppen elég ennyi... - sóhajtott.
- Csak mondd a szemembe, hogy mit érzel! Ne kímélj, kérlek. Én mindössze őszinte szavakat akarok hallani!
- Jenna.. - mosolyodott el, amikor közelebb lépett az ágyamhoz. - Igazából néha én magam sem tudom, hogy mit érzek irántad. - sóhajtott. - Képtelen vagyok beszélni az ilyenekről. Te pedig sose tudtál a tetteim mögé látni.
- Oliver, bazd meg az érzéseidet magaddal együtt! Istenem, mindenemet odaadnám, ha csak egyszer is hallhatnám a te szádból, hogy szeretsz.. boldogan élnénk míg meg nem halunk, bla-bla-bla. Ehhez képest mindkettőnk élete darabokban, közöttünk pedig indokolatlanul nagy káosz..
- Te... Szeretsz? - Oliver megállt a sétálásban, és szerintem a földszinten is lehetett hallani, akkorát nyelt. Ha kimondom, nincsen visszaút. De meg kell tennem, itt az alkalom.
- Nagy marhaság, ugye? -feleltem majd felkeltem az ágyból. Én magam sem hittem el, de azt hiszem elmondtam Olivernek, hogyan érzek. Valószínűleg a világ legbénább módján, de már tudja.
Mondjuk nem sok időm volt feldolgozni, és neki sem. Hirtelen tompa fejfájást, majd a mellkasomban szúrást éreztem. Köhögni kezdtem. De ezúttal nem úgy, mint ahogyan szoktam. Nem voltam képes abbahagyni. Egyre csak folyt a vér a számból, majd amikor már nem volt erőm állva tartani magamat, földre rogytam. Oliver azonnal hozzám rohant, hátrafogta a hajamat és a hátamat is megtámasztotta, miközben a másik kezével a telefonján nyomkodott valamit. Lágy hangokat hallottam felőle, de nem értettem pontosan mit mondott. Abban sem voltam biztos, hogy hozzám beszél, vagy segítséget hív.
Elhomályosodott a látásom és a végtagjaim felett is elvesztettem az irányítást. Lassan minden érzékszervem megadta magát. Utána már nem hallottam, vagy éreztem semmit. Egyszerűen elnyelt a sötétség.
instagram- lizacskalkot