Ma újból az ébresztőm előtt ébredtem fel. Még lett volna fél órám aludni, de helyette inkább végigsimítottam a derekamat ölelő izmos karon, s jobban belefurakodtam szerelmem meleg ölelésébe.
Mindketten anyaszült meztelenül feküdtünk a puha ágyikónkban. Minho szorosan bebújz a hátamba, s átölelte a derekam. Arcát a hátamba fúrta, így minden lélegzetvételét éreztem magamon.
Imádom az ilyen reggeleket, mert mindig egy csodás éjszakát jelentenek. Minhoval minden tökéletes.
Mosolyogva kezdtem karját cirógatni ujjbegyeimmel, miközben magamban felidéztem a tegnap éjjel gyönyörű pillanatait. Azt hiszem sosem szerettem ennyire még senkit sem.
– Miért nem alszol még? – nyammogott Minho, miközben lennébb húzott az ágyban, hogy egy szinten legyen az arcunk.
– Nem vagyok álmos. – fordultam meg a karjaiban, s arcát kezdtem simogatni. – De te még alhatsz kicsim. – csókoltam az orrhegyére.
– Nem hagylak egyedül, elviszlek a suliba. – motyogta csukott szemekkel.
– Minho, még mindig hulla fáradt vagy. Majd elmegyek busszal.
– Ha egyszer itthon vagyok, akkor nem engedem, hogy buszozz! – férkőzött közelebb hozzám, s mellkasomba bújt.
– Szeretlek te kis makacs! – túrtam a hajába, s fejbőrét kezdtem simogatni, mert tudom, hogy azt imádja.
Kis fáradt nyuszikám vissza is aludt, így gyorsan kisurrantam mellőle, és sietősen elkészültem. Táskámmal a vállamom hagytam el a házat, majd bepattantam a kapu előtt várakozó barátom autójába.
– Jó reggelt Sungie! – indította el az autót Namjil, s kezét szinte automatikusan a combomra csúsztatta.
– Jó reggelt! – szokásosan azonnal a kezére fogtam, és visszatettem a saját lábára.
Igazából ezért is szoktam sokszor hazudni Minhonak, hogy busszal megyek. Minho egyáltalán nem bírja Namjilt, hiszen ez a hülyegyerek már a saját pasim előtt is fogdosott. Persze én nem veszem komolyan, de Minho nagyon a lelkére tudja venni az ilyeneket.
Inkább hazudom neki, hogy busszal járok, minthogy megint egy hatalmas veszekedésben törjünk ki, mert féltékeny a barátomra.
Egyébként Namjil ugyan azon az egyetemen jár, mint én, így legtöbbször tud engem hordozni, amiért hálás vagyok neki. Minho nem érti meg mindig, de azért megyek inkább Namjillel egyetemre, hogy ő otthon tudjon pihenni.
Mivel Minho nyomozó kapitány, és legtöbbször éjjel megy dolgozni, s reggelre ér haza, így inkább hagyom pihenni őt. Múlt éjjel nem volt munkában, de az azelőtti melója nagyon kihúzódott, és egész nap hulla fáradt volt. Ilyenkor mindig elküldöm aludni, hogy legalább másnapra kipihenhesse magát.
Az egyetemen ma is kellően odafigyeltem, hiszen Minho rendszeresen kifaggat. Fontos neki, hogy jól menjen az álommunkám, így nem sajnálja az idejét, bármikor segít nekem. Az az álmom, hogy egy napon belőlem is nyomozó váljon, mint belőle. Számomra ő a tökéletes példakép. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy a példaképe egyben a pasija is legyen.
Nos, az egyetemen nem volt ma semmi érdekes, ugyan úgy Namjillel mentem haza. Jókat beszélgettünk, röhörésztünk, akár csak más barátok. Szeretem benne, hogy sok közös tulajdonságunk van, és mindig megért engem.
Ma megkértem, hogy egy utcával arrébb tegyen le, hogy Minho ne vehessen észre, de nem hallgatott rám. Pontosan a kapuban tett ki, amit ugyan megköszöntem, de egy cseppet sem voltam elragadtatva. Remélem Minho nem látott meg.
Gyomorideggel léptem át a küszöböt.
– Itthon vagyok! – kiáltottam el magam a szokásos vidám hangomon, de közel sem vagyok örömteli.
– Itt vagyok a konyhában. – érkezett a válasz.
A felsőmtől és cipőmtől megválva totyogtam be a konyhába hozzá. A táskámat letettem az egyik székre a konyhában, s átöleltem Minhot hátulról. Éppen a konyhaaszatalnál nézegette az aktáit.
– Hiányoztál kicsim. – bújtam bele a nyakába.
Minho nem mondott semmit, csak tovább lapozgatta az aktákat. Jaj, ugye nem látott meg? Remélem nem azért van csendben, mert haragszik.
– Szívem, neked nem is hiányoztam? – biggyesztettem le az ajkaimat.
– Itthon hagytad a pénztárcádat. Hogyan tudtál busszal menni, hogyha a pénzed abban volt? – csukta be az információkkal tele dossziét.
– Ouh... – lepődtem meg, s elengedtem őt.
– Ouh bizony! Megint azzal a Namjillal mentél, ugye? – fordult felém.
– Igen. – hajtottam le a fejem. – Sajnálom kicsim, én csak...
– Te csak, te csak...! Folyton a kifogásokat hallgatom! Elegem van Jisung! Hányszor veszekedtünk miatta? Már csilliószor elmondtam, hogy ne menj a közelébe, de téged nem érdekel!
– Namjil nem csinált semmi rosszat velem. Ő a barátom. – motyogtam.
– A barátok nem fogdossák úgy egymást, főleg nem a pasijuk előtt! Milyen barát ez a faszkalap?! Fontosabb ő, mint én? – állt fel a székről, s felemelve azt földhöz vágta.
– N-nem... – húztam összébb magam.
– Akkor mi a faszért tartod vele a kapcsolatot?! Az a faszi nyilvánvalóan akar tőled valamit, de te nem veszed észre, vagy csak nem akarod észrevenni. Fogalmam sincs, hogy miért ilyen fontos neked, de már kezdek a legrosszabbra gondolni. – üvöltött, de a végére elhalkult.
– Nem csallak meg vele! Namjilre csak a barátomként tekintek! Én téged szeretlek Minho! Könyörgöm, ne kételkedj bennem! – gyűltek könnyek a szemembe.
– Barát barát...te nem tudod felfogni, hogy az az ember akar tőled valamit?! Ennyire hülye vagy Jisung?
– Ennyire nem bízol bennem? – motyogtam, miközben könnyeim utat törtek maguknak.
– Tudod, most az egyszer nem fog hatni a kis törékeny éned meg a könnyeid. Alapvetően benned bízom, és abban az emberben nem, de kezdessz okot adni a kételkedésre... – hagyott faképnél.
Beviharzott a szobánkba, s magára zárta az ajtót. Azt hiszem most tényleg nagyon haragszik rám. Ezt csakis magamnak köszönhetem. Túl makacs vagyok.
Sírva ültem le az egyik székre, s az asztalra bújva sírtam ki magam. Olyan kegyelten ez az élet. Bírom Namjilt, megvan bennünk a közös, jól érzem magam vele, de árt a kapcsolatomnak Minhoval.
S akárhogyis gondolom át a dolgokat, inkább véget vetnék egy két éves barátságnak, mint egy 10 éves párkapcsolatnak. Barátot találok még, ha kell 100-at is, de mégegy Minho nincs több ezen a világon számomra.
Minhot 14 éves korom óta ismerem. Még általános iskolás voltam, amikor ő már elsőéves egyetemista. 6 év van köztünk, de sosem okozott ez problémát. Minho volt aki „felnevelt“ engem érzelmileg, ugyanis a szüleim nem tudtak nekem stabil érzelmi támogatást nyújtani. Minho egy kis törékeny, bizonytalan, önbizalomhiányos fiút kapott, de hálás vagyok neki, hogy nem hagyott magamra, hanem felkarolt, és maga mellé vett.
Fájt ugyan, de írtam Namjilnek, hogy jó lenne találkozni, mert beszélnünk kell. Sajnos néha áldozatokat kell hoznunk azokért, akiket szeretünk. Minho annyi mindent megtett értem, ideje nekem is tennem az ő boldogságáért.
Namjil a lakásán szeretett volna találkozni, így muszáj voltam szólni Minhonak, hogy el kell vinnem az autót.
Halkan kopogtam be a szobába, de nem válaszolt. Nem tudom eldönteni, hogy haragszik, vagy csak alszik.
– Elviszem az autót, de sietek haza, ígérem. – szóltam be hozzá a szobába, majd magamhoz vettem a kocsikulcsot, és elhagytam a házat.
Namjil nem lakik messze tőlünk, de autóval mégis kényelmesebb eljutni hozzá. A kertvárostól nem szeretnék egészen a lakónegyedik bolyongani.
10 perc alatt ott voltam, de az is csak a kisebb dugó miatt húzódott ki ennyire. Leparkoltam a panel előtt, majd felmentem hozzá. Mosolyogva nyitott ajtót előttem.
– Szia, ha mondtad volna, hogy szeretnél talizni, akkor suli után egyből hozhattalak volna magamhoz. – csukta be az ajtót mögöttem.
– Nem baj, ígyis jó, az a lényeg, hogy még itthon voltál, és tudtunk találkozni. – próbáltam viszonozni a mosolyát.
– Ülj le, hozok valami rágcsát. – invitált be a konyhába.
– Nem terveztem sokat maradni. Igazából beszélni szeretnék valami fontosról. – halkultam el.
– Nem baj, könnyebb, ha leülünk. – ment előre.
– Namjil, én nem szeretnék többé találkozni veled. – mondtam ki kertelés nélkül.
– Micsoda? – fordult felém értetlenül. – Hogyhogy?
– Tudod sokat veszekedünk miattad Minhoval. Nem szereti, hogy tapizol. És igazság szerint nekem sem tetszik. Tudod jól, hogy van párom, de mindig amikor lehetőséged akar rá olyan helyeken fogdosol, ahol nem kéne.
– Szóval ez a baj... – emésztgette a dolgokat. – Rendben Jisung, menj, ha tudsz.
– Sajnálom. – hajtottam le a fejem, s elindultam az ajtó felé.
Azonban amikor a kilincsre fogtam volna, karja hirtelen a nyakam köré kulcsolódott. Kezeimmel azonnal próbáltam ellenkezni, de nem sok mindent tehettem.
– Nam...jil... – préseltem ki a szavakat a torkomon.
– Nem engedem, hogy elhagyj Minho miatt Jisung! Minho sosem törődik veled, de én mindent megadnék, amit csak tudok. Te jobbat érdemelsz! – sziszegte a fülemhez közel.
– Kérlek, engedj... – kérleltem, hiszen a levegőm fogytán volt.
– Sose mehetsz el tőlem! Velem fogsz maradni! Az enyém leszel! Nem engedlek el! – kezdett hurcolni a szobája felé.
Bedobott a helyiségbe, s bezárta az ajtót. Első gondolatom a telefonom volt. Sietősen, bár remegő kezekkel vettem elő a készüléket, és hívtam Minhot. Könyörgöm, csak vedd fel már!
-- Haló! – szólt bele egy álmos hang a telefonba.
– S-segíts! – remegett meg a hangom, s hangját meghallva sírva fakadtam.
-- Jisung, mi történt?! Hol vagy? – kérdezte sokkal éberebben.
– Namjil l-lakásán... – dadogtam, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. – Kérlek!
– Kis huncut vagy Jisung! – ragadta meg azt a kezem Namjil, amelyikben a telefon volt.
-- Jisung, mi a fasz történik?! Jisung!! – kiabált a telefonba Minho.
– Ne aggódj nyomozó, gondját viselem a kis szerelmednek! – vette el a telefonomat, s a földhöz vágta.
– Ne! – húztam össze magam.
– Csalódtam benned Jisung! Azt hittem azért ennyire nem gyűlölsz. – csóválta a fejét.
Tudom, hogy azért beszélt ennyire bátran Minhoval, mert ő nem tudja, hogy hol lakik Namjil. Istenem, remélem valamit kitalál Min, és megment. Szörnyen félek.
– Engedj el kérlek! – könyörögtem neki.
– Már nincs menekvés. Ígyis-úgyis börtönbe kerülök, ha megtalálnak minket, akkor hadd élvezzem ki amíg szabad vagyok! – közelített felém.
Minden ellenkezésem ellenére fölém tornyosult. Meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem. A ruháimat is le akarta tépni, de időben észhez tértem, és ahhelyett, hogy magamat sajnáltattam volna, végre talpra álltam.
Mivel tanulok önvédelmet, így végre hasznosíthattam is. Behúztam neki, s fölé tornyosulva kezdtem az arcát ütlegelni.
Namjil egy ideig rosszul próbált meg védekezni, s ezt kihasználva teljes erőmből ütöttem. Végül amikor kifáradtam, újból fölém tudott kerekedni. Hajamba markolt, s többször is belevágta a fejem a padlóba.
Szerencsémre eléggé hajlékomy vagyok, s térdemmel többször is bele tudtam rugni a hátába. Mihelyt megéreztem, hogy gyengült az ereje, levágtam a padlóra, s felpattantam.
Azonnal utánam sietett, de még időben fel tudtam kapni egy díszvázát, s teljes erőmből a fejének vágtam. Még kettőt pillogtatott, majd kiterült a földre. Elveszítette az eszméletét. Csak remélni tudom, hogy még egy darabig ott marad mozdulatlanul.
Végignéztem rajta, majd sarkon fordultam, de amint léptem párat a fejembe hatalmas fájdalom nyilalt. Minden kezdett forogni körülöttem, s lábaim is feladták a szolgálatot. Először térdre borultam, majd minden eltűnt a szemem elől, s teljesen elterültem a padlón.
[…]
Egy kórházi ágyon ébredtem. A fejem még mindig fájdalmasan zúgott, s forgott velem szinte az egész világ. De azt ki merem jelenteni, hogy egy fokkal jobban éreztem magam, mint Namjil házában, az eszméletvesztésem előtt.
Oldalra nézve megpillantottam magam mellett Minhot, aki a kezemet szorongatva bámult maga elé. Teljesen el volt bambulva, észre sem vette, hogy felébredtem.
– Minho. – szólítottam meg erőtlenül.
– Jis! Te megis mi a faszt gondoltál, amikor oda mentél?! Normális vagy? – támadott le egyből.
– Lehetne, hogy kicsit halkabban szidj le? – szorítottam össze a szemeimet, hiszen a fejem rohadtul fájt a magas hangerőtől.
– Miért mentél oda? – sóhajtott, s tekintete is ellágyult.
– Meg akartam szakítani a kapcsolatot vele, hogy többé ne kelljen veszekedjünk miatta.
– Miért nem szóltál, hogy elmész? Mondhattad volna, legalább a lakcímét, hogy tudjam, hol vagy. – simogatta a kézfejem.
– Bezártad az ajtónkat. Én szólítottalak, de nem tudtam, hogy hallod-e. Sose gondoltam volna, hogy ezt fog történni. Ne haragudj!
– Te ne haragudj! Megint kiakadtam, sajnálom. – sóhajtott, s kezemet arcára tette. – Szeretlek, és éppen ezért féltelek téged. Nem akarlak elveszíteni, ezért akadok ki olyan sokszor, ha valaki gyanús számomra. Rettenetes vagyok, tudom.
– Megértelek. Én is szeretlek, és én is így reagálnék. Én voltam a vak. – simogattam az arcát mosolyogva.
– Szeretlek. – bújt jobban a kezembe.
– Én is szeretlek kicsim.
Aznap még bent kellett maradnom megfigyelésre. Minho nem akart leterhelni, de muszáj voltam vallomást tenni még aznap, hiszen ezt kívánja a törvény. Mindent elmondtam a magam ritmusában. Kellett néha egy kis szünet, hiszen a fejem rettenetesen hasogatott, de mindenki türelmes volt, és így eredményes munkát vegeztünk.
Másnap már hazamehettem. A fejem jobb állapotban volt. Szerencsére nem tört be vagy ilyesmi, csak egy gyengébb agyrázkódást kaptam. Minho bevallotta, hogy attól félt, hogy amnéziás leszek, és talán őt is elfelejtem. Szegény kis nyuszim.
Az orvos még egy hét pihenést javasolt, amit muszáj voltam betartani. Minho is kivett egy hét szabadságot, és velem töltötte azokat a napokat, amikre pihenésre voltam száműzve.
A lelkemnek rettentően jól esett, hogy egy hétig csakis az ő társasága voltam, és nem láttam más embert, csakis őt. Szokásosan a tenyerén hordozott, amit természetesen nagyon élveztem.
Az emberismerő képességemen van még mit fejlesztenem, de annyit mostmár tudok, hogyha valaki úgy próbál meg közeledni felém, ahogy csak Minhonak megengedett, az sosem lehet a barátom. Sokkal elővigyázatosabb vagyok.
Egyebként Namjil azóta a börtönben csücsül. Minho minden kapcsolatát megmozgatta annak érdekében, hogy ne mostanában kerüljön ki onnan. Ha jól emlékszem, talán 4 évet kapott.
Én és Minho pedig azóta is boldogan éljük az életünket, és talán még sosem voltunk ennél boldogabbak.
-vége-