.· 19 ·.
A második óra végére az eddig csak készülődőben lévő vihar óriási esőcseppek formájában adja meg magát, amelyek hangosan kopognak az ablaküvegen. Erős szél zörgeti a fák lombjait, és már nyoma sincs a tegnapi napsütésnek.
Sajnos a matektanárt egyáltalán nem érdekli, hogy mindjárt vége az évnek, és már elegünk van a tanulásból, továbbra is rendesen vesszük az anyagot. Ellie mellett ülve, a tenyeremmel támasztva a fejem firkálgatok a füzet szélére, és igyekszem nem összefagyni a nyitott ablak mellett, amit azért nem csukhatok be, mert úgy nem lenne friss levegő. Remek.
Megkönnyebbülve sóhajtok, amikor megszólal a csengő, és összepakolva a dolgaim gyorsan elhagyom a tantermet. Ez a szünet húsz perces, úgyhogy szerencsére nem kell rohannom a következő órámra, hanem nyugodtan kifújhatom magam. És vehetek magamnak forró csokit, mert a Matteótól kapott kávém sajnos elfogyott.
Ellie-vel együtt sétálunk a folyosó végén lévő automatához, és mindketten veszünk magunknak valami meleg italt, amire ebben a borzalmas időben nagyon szükségünk van.
– Úristen – kortyolok bele, és élvezem, ahogyan a folyadék szinte végigégeti a nyelőcsövem. – Ez nagyon finom.
– Három éve ebbe a suliba járunk, és még csak most vettünk először – szorongatja Ellie a kezében a poharat. – Mi a fenét csináltunk mi eddig?
– Ugye – értek egyet, majd egymás mellett haladva indulunk el a folyosón a kedvenc kanapénk irányába, ahol szinte az összes szünetünket töltjük.
– Itt van a „haverod" – biccent El a fejével oldalra, ahol Matteo ácsorog Deannel és pár másik fiúval az évfolyamból.
– Szia – lépek oda hozzá. Jó hangulatban vagyok, és ezen még az sem tud változtatni, hogy látnom kell a fejét a közös óráinkon kívül.
– Hát te meg mitől vagy ilyen vidám? – fordul felém, és apró mosoly bukkan fel a szája sarkában.
– Van forró csokim – mutatom felé a papír poharamat. – Kérsz?
Elveszi, majd elfordítja, és ott iszik bele, ahol előbb az én ajkaim voltak. Párat kortyol, miközben végig tartja a szemkontaktust, én pedig igyekszem nem összeesni előtte. Úristen.
– Köszi, ez tényleg jó – adja vissza az italt halvány mosollyal az arcán. Hát persze, hogy szándékosan csinálta.
– Azt hiszem, mi megyünk – ragadja meg Ellie a karom, és magával húz. Pár lépést teszünk, amikor szinte rám zúdítja a kérdését. – Ez meg mi volt?
– Te is láttad azt? – nézek rá, mire vigyorogva bólint.
– Végül is – kezdi –, ez már egy majdnem csóknak számít. Mivel ugyanoda rakta a száját, mint te.
Bólintok, miközben nem igazán tudom, mit gondoljak a történtekről. Egyik részem szinte sikongat a majdnem csóktól, míg a másik felem kissé elárulva érzi magát. Az a felem, amelyik a barátságunkban hisz.
– Mel, minden oké? Szótlan vagy. – A kanapéra lehuppanva Ellie törökülésbe húzza a lábait, és érdeklődve fürkészi az arcom. – Nem tetszett? Mert én jól szórakoztam...
– Nem, csak – szakítom félbe – ez így nem volt fair. Úgy érzem, ezzel a lépéssel végérvényesen is véget vetett a „nem lehetnénk barátok?" kérdésével elindított folyamatnak. Mert a barátok nem csinálnak ilyet, ugye? – nézek megerősítésképpen Ellie-re, de ő csak megvonja a vállát. – Na – húzom össze a szemem. – Nehogy már azt mondd, hogy ez szerinted normális.
– Mel – teszi fel a kezét, félbeszakítva a kiakadásomat –, én már említettem, hogy kivonom magam ebből a bármiből, ami köztetek van. Ebből a kapcsolatból, amihez mindketten görcsösen ragaszkodtok, hogy csak barátság. A ti dolgotok, mit csináltatok. Tényleg.
– Csak tudod – vonom meg a vállam, és a kanapé anyagát tanulmányozom –, attól félek, elítélsz. Minden miatt.
– Dehogyis – teszi a kezét a karomra. – Nem ítéllek el, jó? Ettől egyáltalán nem kell félned. Nem akarom, hogy ez bármiben is visszatartson.
Óvatos mosolyra húzom a szám, és bólintok. Jólesnek Ellie szavai, és megnyugtatják a lelkem. Hiába tudom, hogy békén hagyna, és nem avatkozna bele a Matteóval való kapcsolatomba, az ő véleményére adok a legtöbbet. Nem akarnám, ha titokban ellenezné a tetteimet, vagy rossz szemmel nézné a közös pillanatainkat.
– És amúgy is – folytatja –, te nem csináltál semmit. Ő pedig szerintem szándékosan húzta az agyad. Az a típusú srác, aki szívatva flörtöl – vonja meg a vállát, én pedig fennakadok az utolsó szaván.
– Szóval flörtölt?
– Szerinted? – vonja össze a szemöldökét amolyan „ne mondd, hogy neked nem esett le" stílusban.
– Jó, bocs.
– A lényeg, hogy ne emészd magad miatta, inkább szórakozz rajta, oké? Élvezd ki a dolgokat, amiket csinálhattok a „barátság" címszó alatt – rajzol idézőjelet a levegőbe. – Persze, ne túlságosan – figyelmeztet vigyorogva, mire meglököm a vállát. – Oké, bocsi – mentegetőzik –, de csakhogy tudd, mi Deannel szurkolunk nektek.
– Deannel? – csodálkozom. – Te elmondtál neki mindent?
– A pasim a te Matteód legjobb barátja – feleli egyszerűen, majd amikor látja a döbbenetemet, kérdőn mered rám. – Nem tudtál róla?
– Honnan kellett volna?
– Nem szoktatok beszélni, miközben együtt vagytok? Szinte minden reggel ő hoz suliba. Mit csináltok az autóban, ültök néma csendben egymás mellett?
– Nem, de ez valahogyan kimaradt. Bár, most hogy mondod, szoktam őket együtt látni.
– Na ugye – bólint, és belekortyol a forró csokijába, miközben én még mindig az ujjaim között forgatom a papírpoharat. – Klassz lesz, majd ha összejöttök, és akkor elmehetünk dupla randira – tervezget lelkesen.
– Aha – motyogom, mert bár kissé megrémítenek a szavai, nem akarom, hogy lássa rajtam.
– Hú, éhen halok – keresgél a táskájában, és egy szendvicset elővéve bontogatni kezdi a kaját. – Te nem eszel?
Már épp megráznám a fejem, de eszembe jut Matteo arca, így erőt veszek magamon, és bólintok.
✧
Véget ér mára a tanítás, az eső azonban még mindig zuhog, és nem is tűnik úgy, mintha egyhamar elállna; az eget borító felhők sötétebbek, mint valaha.
Ellie-vel az utolsó óránk is közös, viszont mivel Deannel valamilyen programjuk van, már elbúcsúztunk, így egyedül sétálok végig a folyosón a szekrényemig, és elpakolom a dolgaimat.
– Drágaság – hallom meg az ismerős hangot magam mögül, mire megfordulok.
– Hát, te? – Bezárom a szekrényemet, behúzom a táskám cipzárját, és a kezemben szorongatva a telefonomat, várakozásteljesen nézek rá.
– Láttam, hogy egyedül vagy, és gondoltam, hiányzom – vigyorodik el, mire mosolyogva megforgatom a szemem.
– Önbizalomban még mindig nem szenvedsz hiányt.
– Meg az is eszembe jutott, hogy te már tudod a jelszavam, én viszont a tiédet nem. – Kiveszi a kezemből a telefonomat, és a magasba emeli, amikor utána akarok nyúlni.
– Nem a szülinapod az – szólok rá, amikor látom, hogy bepötyög valamit.
– Kár – húzza el a száját.
– Én viszont – kezdem lassan, majd gyorsan kiveszem a kezéből az ő készülékét – éppenséggel tudom a jelszavad. Ami azt jelenti, hogy bármikor belemehetek a telefonodba, és átnézhetem...
Felém nyúl, de nevetve elrántom a kezem, és elszaladok. A vállam mögött hátrapillantva látom, hogy komótos léptekkel jön utánam, és mosolyogva rázza a fejét.
– Add vissza a telefonomat – lép közelebb, én pedig abban a pillanatban hátrálok.
Csak nevetve nemet intek, majd halkan felsikítok, amikor egy jókora lépéssel beér, és felém nyúl.
– Akkor elveszem – jelenti ki annyira egyszerűen, hogy nem bírok nem mosolyogni a könnyelműségén.
– Álmodj, királylány – heccelem, de lehet, nem kellene, mert amint megmozdul, elszaladok.
Végigfutok a folyosón, és kilökve magam előtt a bejárati ajtót jut csak eszembe, hogy még mindig esik. Hátrafordulok, de már ott van a sarkamban, így nem habozhatok sokat. Kirohanok a szakadó esőbe, és a parkolóba beszaladva próbálok elbújni az autók között.
– Még mindig látlak, Ams – hallom annyira közelről a hangot, hogy önkéntelenül is felsikoltok, és megpróbálnék tovább futni, de egy erős kar fonódik a derekamra, és nem enged. – Megvagy – suttogja a fülembe, és a hangjától bizsergés fut végig egész testemen. – És ez is. – Egyik karjával továbbra is a mellkasához láncol, miközben lefeszegeti az ujjaimat a készülékről, én pedig hiába szorítom a mobilt, nem tudom megakadályozni, hogy ne vegye el.
– Tudod – fordulok vele szembe, és keresztbe fonom karjaim a mellkasom előtt –, ez így nem igazság, hogy az én telefonom még mindig nálad van.
– Már nem, leejtettem valahol– közli velem hanyagul, mire ijedten a szám elé kapom a kezem.
– Mi? Most komolyan? – Tekintve, hogy zuhog, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tönkremegy. Vagy már tönkre is ment.
Igyekszem nem összeomlani és idegbajt kapni előtte, de nagyon is közel állok hozzá. Matteo pedig, mintha semmit sem venne észre az arcomon lejátszódó érzelmekből, csak biccent. De még mielőtt nekitámadnék vagy elküldeném a búsba, apró vigyorra húzódik a szája, és a zsebébe nyúlva lassan előhúzza a telefonomat.
– Seggfej! – vágok rá minden erőmmel a mellkasára, és dühösen csapkodok egészen addig, amíg el nem kapja a kezem.
– Nyugi már, Ams, csak hülyültem.
– Utállak. Szívből utállak. – Kikapom a kezéből a telefonomat, és hátat fordítva neki, indulatosan sétálok el.
– Ne már, gyere vissza – kap a kezem után, és visszahúz.
– Kérsz egy pofont? – emelem a tenyerem indulatosan, mire nevetve megrázza a fejét.
– Csak szívattalak. Ne vedd magadra, jó?
Kissé kimerülve pásztázom a vizes aszfaltot, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, mennyire átázott a pulcsim és a nadrágom ebben a viharban. Haza kellene mennem átöltözni, mert ha még sokáig ácsorgok ebben az ítéletidőben, biztosan megfázom.
– Ams – nyúl az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, én pedig önkéntelenül is a homlokába hulló vizes tincseire pillantok, melyekről az esőcseppek az arcán, az ajkain gördülnek végig, majd az álla vonaláról a nyakára csöppennek.
Ujjai az arcomra vándorolnak, érintésük alatt felforrósodik a bőröm, de ugyanakkor ki is ráz a hideg. Szó nélkül közelebb lép, én pedig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, és úgy érzem, nem bírok betelni vele. Az arca minden egyes centiméterét végignézem, de pillantásom minduntalan visszavándorol ajkaira, és önkéntelenül is magam elé képzelem, mennyire tökéletesen passzolna az ívük az enyéimhez.
Még közelebb húzódik, az arcomat továbbra is a tenyereiben tartva. Nem bírok megszólalni, és nem is tudom, mit mondhatnék, mégis érzem, nem kellene azt csinálnunk, amit. Pedig igazából nem is csinálunk semmit.
– Azt mondod, utálsz, mégis az egyetlen dolog, amire képes vagy, az a szám nézése. – Annyira kegyetlenül őszinte a hangja, hogy teljesen kiránt a gondolataim közül.
– A kettő nem zárja ki egymást – próbálom elviccelni a dolgot, csak hogy mondjak valamit, de ő a fejét rázva hallgattat el.
– Ams – sóhajt fel kissé kimerülten –, csak ismerd be, hogy ugyanazt akarod, mint én. – Tekintetét az enyémbe fonja, és szinte belefulladok a mélybarna íriszekben hömpölygő vágy látványába. – Talán lehetne belőle valami.
Még közelebb hajol, de elrántom a fejem. Arcán megelevenedik a csalódottság, és a fájdalom annyi formája keveredik a tekintetében, hogy nem bírom tovább tartani a szemkontaktust. Elenged, és hátralép, nekem pedig szinte sírhatnékom támad, amiért ennyire elrontottam az egész pillanatot.
– Mikor? – Csupán ennyit kérdez. – Csak azt mondd meg, mikor... – Szinte már könyörög.
– Sajnálom – akad el a hangom, és bármennyire is próbálkozom, nem bírok többet kinyögni.
Ellépek tőle, majd még egyet, végül hátat fordítok neki, hogy ne lássam az arcát. Hogy ne lássam az érzelmeket az arcán, melyeket a visszautasításom okozott benne.
_________________________
to be continued
04/05
•
kedves olvasóim!
zajlanak az események, és még bármi lehet... remélem, elnyerte tetszéseteket, és köszönöm a folytonos támogatásotokat.
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3