Érzelmek fogságában | mia cara I.

öt

.· 5 ·.

Egy kész örökkévalóságnak érzem a suliban töltött órákat, és szinte percenként koppintok kettőt a telefonom kijelzőre, hogy megnézzem az időt. Valamiért ez a nap sokkal nehezebbnek és kibírhatatlanabbnak tűnik, mint az előző. Talán azért, mert ma ütött meg a tudat, hogy ténylegesen szakítottunk Rowannel, hogy a kapcsolatunk nincs többé, hogy már nem az életem része.

Hogy nem létezik olyan, hogy mi. Csak én vagyok. És ő.

Tegnap még minden egy kicsit olyan volt, mintha egy rossz álomban élnék. Tudat alatt szinte vártam, hogy ismét összejöjjünk, hogy ez a szakítást betudhassuk egy kis mosolyszünetnek. Az egész hirtelen jött, és kissé szürreálisnak hatott. És, bár lelkileg már tegnap is a padlón voltam, az aprócska reménysugár még halványan pislákolt bennem, emlékeztetve, hogy még történhet valami.

Valami, amit vártam is, és ugyanakkor mégsem.

Valami, aminek örültem volna, és ugyanakkor mégsem.

Valami, amit akartam volna, hogy legyen, és ugyanakkor mégsem.

De nem történt semmi, és bár fájt a dolog, tudat alatt, valahol a lelkem leges legmélyén azért megkönnyebbültem, hogy mégsem került erre sor. Mert nem tudtam, mit reagáltam volna, és ez a tény valamelyest összekapart a földről annyira, hogy belássam, a világ legnagyobb hülyesége volna visszarohanni az exemhez. Bármennyire is káoszosak az érzelmeim jelenleg, és nem tudom eldönteni, mi is zajlik le pontosan bennem, azért ezt kénytelen vagyok beismerni.

– Mel? Minden oké?

Ellie hangja hirtelen zökkent ki a gondolataimból, mégis örülök neki, hogy vidám hangja megszakította a töprengésemet.

– Persze – bólintok, és igyekszem, hogy hangom őszintének tűnjön. Összepakolom a táskámat, és bezárva a szekrényemet a barátnőmhöz fordulok, hogy megerősítsem előbbi kijelentésemet. – Minden oké.

– Gyere, menjünk – ragadja meg a karom, és maga után húz a folyosón.

Megkönnyebbülök, ahogyan elhagyjuk a suli területét, mert így nem kell minden pillanatban attól rettegnem, hogy szembetalálom magam Rowannel. És a többiek beszólogatásait sem kell elviselnem, akik valamiért nagyon a szívükre vették, hogy már nem vagyunk együtt, és a világ minden kincséért sem fognák be a szájukat, amikor alkalom nyílik arra, hogy ezt felemlegessék.

– Nincs kedved beülni valahova? – érdeklődik Ellie, amikor a suli előtti parkolóba érve megállunk, hogy elbúcsúzzunk. – Megihatnánk egy kávét, mit szólsz?

– Jó lenne, de sok a tanulnivalóm – húzom el a számat, amikor arra gondolok, mennyi mindent is kell csinálnom, miután hazaérek.

– Akkor tanuljunk közösen, nekem is van néhány dolgom – javasolja. – Együtt mégiscsak jobban megy.

Az arcán átsuhanó izgatottságot figyelem, és halványan elmosolyodom.

– Starbucks? – kérdezem.

– Imádlak – karolja át a nyakam, én pedig nevetve viszonzom az ölelését.

– Én jobban – hunyom le a szemem, és igyekszem minden szeretetemet belesűríteni a mozdulatba, hogy tudassam Ellie-vel, milyen sokat jelent nekem. A barátsága, az, hogy mindig mellettem áll, támogat, és akkor sem fordít hátat, amikor érzelmi roncsként viselkedem, és elzárkózom tőle. – Nem tudom, mit csinálnék nélküled.

– Jaj, te, ne ríkass meg – bök oldalba vigyorogva. – Gyere, a szervezetemnek szüksége van egy kis koffeinre.

Mindketten a saját autónkhoz sétálunk, és megvárom, amíg El kiáll, és elindul, majd mögötte haladva gurulok utána én is. A kávézó közel esik a sulihoz, bár a forgalomnak hála jó pár percbe beletelik, mire megérkezünk, és két szabad helyet megpillantva egymás mellé parkolunk le. A táskámat a vállamra kapva zárom be a kocsit, majd Ellie-vel egymás mellett haladva sétálunk be az épületbe, és lépünk oda a pulthoz, hogy leadjuk a rendelésünket.