Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonnégy

.· 24 ·.

– Megvagyok – lépek ki a fürdőből. A tegnapi esti bulizós szettem van rajtam, fogat mostam, és igyekeztem valahogy az ujjaimmal megigazítanom a hajam.

– Nem vagy rosszul? – érdeklődik Matteo az ágyán ülve, és a telefonját lezárva pillant fel rám.

– Nem, szerencsére.

– Meglepően jól bírod az alkoholt.

– Ez most jó vagy rossz? – kérdezek vissza, és közelebb lépve a tenyerembe veszem a telefonomat, ami a kanapé karfáján hevert.

Nem válaszol, csupán végigmér, és átható tekintetétől kiráz a hideg. Végigszemlél, és mivel a szoknya és a top nem sokat takar, kissé kényelmetlenül érzem magam. Különösen, amikor a csupasz vállamat és a hasamat szemléli, és akarva-akaratlanul a szájára harap.

– Tudsz adni egy pulcsit? – fonom össze a karom a mellkasom előtt.

– Szerintem így is tökéletes vagy – mosolyog rám, mire a homlokomat összeráncolva meredek rá.

– Nem tetszik, ahogyan bámulsz.

– Mondtad már – biccent. – Viszont én erre még azt feleltem, hogy nem kellene ilyen gyönyörűnek lenned – idézi fel a hónapokkal ezelőtti edzőtermes incidenst.

– Ennyire pontosan emlékszel a szavaimra?

– Van, amit képtelenség elfelejteni.

Szavak nélkül szemlélem őt, és hirtelen elönti testemet a megnyugvás érzése. Az a minden rendben lesz fajta.

Az érzés, amely már jó ideje nem járt át.

Nem is tudom, mit csinálok, vagy, hogy miért, csupán odalépek hozzá, és átölelem. Mivel az ágyon ül, könnyedén a nyaka köré tudom fonni a karom, és a fejére hajtom az enyémet. Azonnal magához szorít, arcát a hasamba temeti, ujjai a gerincemet simogatva váltanak ki libabőrt egész testemen.

– Csak mondom, hogy ez még több reményt ad – motyogja, és a hangja csiklandozza a meztelen hasamat.

Halkan felnevetve válaszolok.

– Nem hiszem, hogy megbánnád.

✧

Mielőtt Matteo hazavinne, lehetőségem nyílik megismerni a húgait, Avát és Miát. Kissé félénkek, de nagyon aranyosak, és szinte alig tudom megkülönböztetni őket, annyira hasonlítanak.

– Te vagy az a szép lány, akiről Matteo beszélt? – kérdezi az egyikük kíváncsian, amikor kifelé indulva keresztülvágunk a nappalin. Érdeklődve méreget, miközben a szőnyegen ül, és egy Barbie-baba haját fésüli.

Teljesen lefagyok a kérdéstől, és az említett személy felé fordulva várom a választ, aki az ajtókeretnek támaszkodva figyel minket.

– Ava, mondtam, hogy ez titok – ingatja a fejét, és látom rajta, hogy zavarban van, amiből egyből tudom a választ.

– Azt hiszem – fordulok vissza a lányokhoz, és rájuk mosolygok. – Örülök, hogy találkoztunk, viszont most mennem kell.

– Jössz legközelebb is? – érdeklődik Mia, akinek két fonatban van a haja, és az asztalnál ülve rajzol. – Megmutatom a babáimat.

– Hát persze, édesem – simogatom meg a fejét.

Intek nekik, miközben Matteóhoz lépek, és keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt.