.· 15 ·.
Amikor azt mondtam Ellie-nek, magamra szeretnék fókuszálni, hogy ismét megtaláljam a szakítás előtti énemet, nem nagyon gondoltam bele, mit is értek pontosan a szavaim alatt. Ezért van az, hogy mikor Matteo elmegy, én pedig visszasétálok a házba, egy kissé elveszetten állok a szobám közepén. Körülnézve a helyiségben eszembe jut, mivel is kellene kezdenem, ugyanis tekintetem megakad a falon lógó képeken, amelyek minket ábrázolnak. Rowannel.
Összeszorul a torkom, ahogyan a fotókat nézegetem, Rowan karját, amint engem ölel át, a mosolyomat, amikor puszit nyom a homlokomra, a tőle kapott vörös rózsákat, amelyekbe az arcomat temetem, összekulcsolt kezeinket, a randik megörökített momentumait, az együtt töltött pillanatokat.
Észre sem veszem, hogy sírok, a könnyek szinte észrevétlenül gördülnek le az arcomon, és a ruhámra esve azonnal beleszívódnak az anyagba. Megremegek, és egészen testemen végigsöpör a fájdalom, a csalódottság és szenvedés egyvelege, keveredve a szokásos hiányérzettel és gyűlölettel. Mert bármennyire is hiányzik, attól még utálom minden egyes alkalommal, amikor rágondolok, és ez a kettő teljesen ellentétes érzelem annyira felemészt és elveszi az összes energiám, hogy utána csak az ágyamon ülve bámulok ki a fejemből.
Ma is ez történik, és hiába tudom, hogy a továbblépés megkezdésével meg kellene szabadulnom minden vele kapcsolatos dologtól, mégsem csinálok semmit. Talán még mindig reménykedem, talán nem, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam a helyes dologra. A halogatás ellenére is tudom, hogy ez lenne a helyes.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg az ágyamon hanyatt fekve, a plafont tanulmányozva létezem, de mire feleszmélek, a nap már lenyugvóban van, és narancssárgás fénnyel borítva a szobámat int búcsút a világnak. Imádom a szobám elhelyezkedését, hogy szinte mindennap lehetőségem van a naplementében gyönyörködni, így felpattanva az ablakhoz sietek, és kitárom a palettákat. Kellemes az idő, a szél a tenger moraját és illatát hozza magával, a fák lombjainak susogása pedig valamiféle varázslatot csempész a levegőbe.
Kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, ezért veszek egy jó hosszú zuhanyt, hajat is mosok, majd pizsamában, vizes tincsekkel a vállamon állok meg ismét a szobám közepén. A zuhany felfrissített, így mégiscsak úgy döntök, nekilátok összepakolni a helyiségben. Igyekszek kizárni minden érzelmet magamból, mialatt leszedem a képekből készült montázst a falról, és egy dobozba pakolom magunkat és az emlékeinket minden mosollyal, nevetéssel, öleléssel, boldogsággal együtt. Már nem aktuális egyik sem. És akkor sem lesz az, ha a falon hagyva a megfagyott pillanatokat hitegetem magam, hogy lehet, még visszatérhetnek a dolgok a rendes kerékvágásba.
Nem fognak.
Mindenki tudja.
Még én is. Bármennyire is nehéz ezt magamnak beismernem.
A szekrényemhez lépek, és kiveszem a pulcsikat, amiket tőle kaptam. Nincs olyan sok, mert egy idő után elege lett abból, hogy nem látja viszont a kedvenc darabjait, így rám szólt, hogy gazdálkodjam azzal, amim van. Vagyis azzal a hárommal, amit megszereztem tőle.
Nem bírom ki, hogy ne temessem az arcom az anyagba, és ne szívjam be a még mindig ott maradt illatát. Fáj a szívem, ahogyan a pulcsikat nézegetem, majd egy „szedd már össze magad" sóhaj után mindegyiket gondosan összehajtogatva a doboz mélyére süllyesztem. Már nem tartoznak hozzám.
A szobámban körbesétálva összeszedegetem az apróságokat, amiket tőle kaptam az elmúlt két év során. Parfüm, telefontok, gyertya, plüssállat, táska. Mindenféle dolog, amely őrá emlékeztet, a dobozba kerül, majd celluxszal leragasztom a tetejét, és kiviszem a garázsba. Ezzel megvolnék.
Üresnek érzem magam és a szobám, ezért eszembe jut, hogy elmehetnék vásárolni néhány újdonságot, de mivel már lezuhanyoztam, inkább másnapra halasztom a tervemet. Helyette inkább kimegyek a konyhába, és muffinokat sütök. Ez legalább egy kicsit jobb kedvre derít.
✧
– Mi újság az én gyönyörű barátosnémmal? – integet Ellie a kamerába, majd hasra veti magát az ágyán, és maga előtt tartva a telefonját fürkészi az arcom.
– Nem sok – vonom meg a vállam, miközben a piszkos edényeket a mosogatógépbe pakolom.
A telefonomat a vízforralónak támasztva pakolom el a sütés maradványait, majd amikor pittyen a sütő, lecsukom, és kesztyűvel a kezemen kiveszem a tepsit, rajta a muffinokkal. Ellie közben a délutánjáról mesél, amit a barátjánál töltött. Kissé szűkszavú, és megállás nélkül vigyorog, így nem is kell firtatnom ahhoz, hogy leessen, mi is történt a bezárt ajtók mögött. Mindegy, én örülök a boldogságának.
– Mi jót csináltál? – hajol közelebb, és a kamerán keresztül szemezget a sütivel, amit a konyhapultra raktam hűlni.
– Csokidarabos muffint.
– Úú, azt nagyon szeretem – lelkesedik. – Átmehetek hozzátok?
– Most? – csodálkozom. – Nyolc óra múlt.
– Kedvem támadt a muffinodra. És hiányzol – teszi hozzá, hogy ne tűnjön úgy, csak a kaja miatt jönne látogatóba.
A fejemet rázva nevetem el magam, majd bólintok.
– Na gyere, te lány.
Puszit dob a kamerába, majd megszakítja a hívást. Mosollyal az arcomon meredek a kijelzőre egészen addig, míg el nem sötétedik. Hiába, imádom őt.
✧
– Azt hitted, megszabadulsz tőlem? – Matteo szórakozott arccal fogadja a döbbenetemet, amikor reggel ismét a házunk előtt találom őt.
– Tudtam, hogy felesleges reménykedem – vágok vissza neki, majd a kezébe nyomok egy zacskót.
– Ez mi?
– Nézz bele, és rájössz – forgatom a szemem. Nincs jó hangulatom reggelente, és ezt kár lenne tagadnom.
Úgy tűnik, nem zavarja a bunkó stílusom, mert nevetve nyúl bele a zacskóba, és vesz ki egy muffint.
– Te sütötted?
– Nem, a macskám.
– Oké – teszi fel a karját mentegetőzve. – Ezek szerint a reggeli koffeinadagod előtt nem lehet hozzád szólni.
– És tudja – biccentek felé, erősen igyekezve visszafojtani a mosolyomat, mert nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire boldoggá tett ez az aprócska kijelentése.
– Ams, ez fantasztikus – néz rám elismerően,
miután belekóstol. – Hihetetlen vagy.
– Köszi – eresztek meg egy halvány mosolyt, mire felém nyúl, és a kezemet megfogva az autóhoz vezet.
– Na gyere, megyünk a kávédért.
Kinyitja nekem az ajtót, majd ő is beül mellém, és beindítja a motrot.
– Hogy aludtál? – érdeklődik, csakúgy, mint tegnap.
– Jól – felelem halkan. Azt hiszem, már könnyebben fel tudom dolgozni a helyzetet. – Jobban, mint előző este. És te?
– Hiányoltalak – pillant felém kaján vigyorral az arcán.
Hitetlenül felnevetek, és a fejemet rázva fordulok az ablak felé.
– Meddig fogod ezt hajtogatni?
– Amíg nem teljesül – vágja rá, és úgy tűnik, komolyan beszél.
– Ne mondj ilyeneket.
– Komolyan beszélek, drágaság. A buli éjszakája volt a legjobb dolog az életemben.
– Mi? – kapom felé a fejem riadtan. – Mégiscsak történt valami? Pedig azt mondtad...
– Nem történt semmi – nyúl felém, és megfogja a combomon nyugvó kezemet. – Tényleg. Ne aggódj emiatt.
– Csak utálom, hogy állandóan ezzel szívatsz – lököm el a kezét a lábamról. – Alig emlékszem valamire, és ezt te kihasználod.
– Azért mondtam, hogy az az éjszaka volt a legjobb, mert velem voltál. Ennyi. Te aludtál, én meg néztelek.
– Na jó, ez eléggé pszichopatásan hangzott – húzom el a szám.
– De utána én is elmentem aludni – folytatja.
– Mellém – szúrom közbe, mire hitetlenül felnevet.
– Megtiltod, hogy a saját ágyamban éjszakázzam?
– Aludhattál volna a földön is – vonom meg a vállam, miközben óvatosan felé pillantok. Nem tűnik sértődöttnek, inkább mintha szórakoztatná ez a párbeszéd.
– Majd legközelebb – kacsint rám, mire a szavába vágok.
– Nem lesz legközelebb.
– Soha nem tudhatod. Amúgy meg – folytatja, miközben bekanyarodik a Starbucks elé –, a földön aludtam. Először legalábbis. De álmodban sírtál, úgyhogy aztán melléd feküdtem. Nem keltél fel, ezért gondolom, hogy nem emlékszel rá.
Elképedve hallgatom őt, és megpróbálok visszaemlékezni a buli éjszakájára, és hogy mit álmodhattam, de semmi sem jut az eszembe. Talán nem kellett volna annyit innom.
Biztos, hogy nem kellett volna annyit innom.
– Mit kérsz?
Matteo hangja szakít ki a gondolataim közül, miközben már a Drive Thru részen járunk.
– Azt, amit múltkor. De kaját nem.
Biccent, majd rendel. Kaját is. A szememet forgatva fonom keresztbe a karom, és a szélvédőn kibámulva igyekszem duzzogni, amiért ismét nem hallgatott rám. Nem igazán jön össze, és akarva-akaratlanul is felbukkannak olyan gondolatok az agyamban, amelyek arról győzködnek, hogy csak figyelmes. És törődik velem. Mert fontos vagyok neki.
Megrázom a fejem, de nem tudok szabadulni az érzéstől, amit a jelenléte kivált bennem. Máskor megijednék, amiért ilyesmit észlelek valakivel kapcsolatban – főleg a történtek után –, de Matteóval nincs ez, és ettől még furább számomra minden.
Azt hiszem, kezdem megszokni őt. Kezdek hozzászokni, hogy vele vagyok. Kezdek hozzászokni hozzánk.
– Drágaság – nyújtja felém a rendelést.
– Köszönöm – veszem át tőle, és a kávéba kortyolva figyelem őt, amint ráfordul a szélesebb útsávra, és a suli felé veszi irányt.
Nem kezdek hozzászokni.
Kezdem megkedvelni azt, ami közöttünk van.
_________________________
to be continued
03/08
•
kedves olvasóim!
úgy érzem, eléggé fontos részhez érkeztünk, már ami Amelia érzéseit illeti Matteóval kapcsolatban. egyelőre még nincs semmi konkrétum, bármi kisülhet ebből az egészből, de reménykedni mindig szabad...
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3