.· 10 ·.
– Matteo – suttogom, és magammal együtt a hangomat is megpróbálom valahogyan összeszedni.
– Ams, jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz...
– Minden oké – próbálok kikászálódni a karjaiból, de nem engedi.
– Nem hiszem – jegyzi meg halkan, mintha a hangerősséggel próbálná megakadályozni, hogy újból belé kössek. – Mások nem potyognak le csak úgy edzés közben.
– Csak fáradt vagyok... – kezdem, de belém fojtja a szót.
– Mikor ettél utoljára?
– Ne kezdd már megint – sóhajtok fel, de könyörtelennek bizonyul.
– Mikor ettél utoljára? – ismétli meg önmagát, én pedig egy kicsit meghalok belül, amiért még ahhoz sincs erőm, hogy egy hazugságot kitaláljak.
– Pénteken.
– Te normális vagy?
– Ne üvölts – kérlelem összerezzenve.
– Ne haragudj, de akkor is... pénteken? Miért?
– Semmi közöd hozzá.
– De van, ha előttem esel össze.
– Akkor ne legyél ott, ahol én – vágok vissza, csak azért, hogy mondjak valamit, és ne hagyjam, hogy övé legyen az utolsó szó.
– Azért nem olyan könnyű távol maradnom tőled, mint azt gondolod.
Görcsbe rándul a gyomrom a szavai hallatán, és kettős érzések vannak bennem azzal kapcsolatban, amint mond. Egyrészt simogatnak, míg a másik oldalon szinte megfojtanak a tudat miatt, hogy ezek mögött az ártatlan beszólások mögött olyan szándékok és elképzelések lehetnek, amelyeknek én képtelen vagyok megfelelni.
Kizökkenek a gondolataim közül, és csak most realizálom, hogy még mindig Matteo karjaiban vagyok, aki, úgy tűnik, nem szándékozik letenni, ugyanis határozott léptekkel megindul velem a kijárat felé.
– Hé – csapok rá a karjára. – Most meg hová mész?
– Enni – feleli annyi egyszerűséggel a hangjában, hogy egy pillanatig vitatkozni sem tudok vele. De ez tényleg csak egy pillanatig tart.
– És én? – érdeklődöm, utalva arra, hogy mivel a karjaiban visz, oda megyek, ahova ő is.
– Jössz velem.
– Nem vagyok éhes – vágom rá azonnal.
– Aha, én pedig tegnap szültem – forgatja a szemét, majd tekintetét az enyémbe fúrva folytatja. – Figyelj, drágaság, ne csináld ezt magaddal, oké? Semmilyen rohadék a világon nem ér annyit, hogy éheztesd magad.
– Te ezt nem érted – fakadok ki, és annyi intenzív érzelem gyűlik össze bennem, hogy úgy érzem, mindjárt elsírom magam.
– Akkor mondd el, kérlek. – A hangja rekedtes, és szinte látom, ahogyan megfullad attól a rengeteg emóciótól, ami benne kavarog.
Megrázom a fejem, és lesütöm a szemem. Nem érzem úgy, hogy készen állnék egy ilyen jellegű beszélgetésre pont most, vagy akár bármikor, főleg Matteóval. Mindazok után, ami a suliban történt, kezdve a beszólongatásokkal, majd a pillanattal, amikor tanúja volt annak, mennyire is magam alatt vagyok.
– Tegyél le – kérem, és egy szó nélkül engedelmeskedik.
A karomat összefonva magam előtt vonulok ki a teremből, miközben érzem, hogy pillantása szinte felégeti a hátamat, arra várva, hogy megforduljak, és visszamenjek hozzá. Egy pillanatra megtorpanok, miközben az agyam és a szívem között vacillálva mély levegőt veszek. Megrázom a fejem, és kilököm az ajtót.
Az agyam nyer.
Szinte rohanok az autómig, majd feltépve az ajtót beugrom az ülésre, és a kormányra hajtva a fejem, lehunyom a szemem. Annyi minden történt bent, hogy az agyam alig tudta megemészteni, és az események hatása alatt állva még inkább kimerültnek érzem magam, mint eddig voltam. Fáradt vagyok és fáj mindenem, ezért is indítom be gyorsan a kocsit, és gurulok ki a parkolóból. Egyre inkább lélegzek fel, ahogyan elhagyom a kondi területét, azonban amikor a visszapillantó tükörre esik a pillantásom, összerándul a gyomrom. Az épület előtt Matteo áll, törülközővel a nyakában, és utánam néz.
Megtorpanok, és csak bámulom az alakját, ahogyan a fehérre festett falnak támaszkodik, és az autómat figyeli, arcán alig átsuhanó fájdalommal. Szenved, csakúgy, mint én, mégsem tesz egyikünk sem semmit. Én, mert képtelen vagyok, és ő, mert nem hagyom.
✧
Lezuhanyozva fekszem az ágyamon, vizes tincseim foltot hagynak a párnámon. Szinte mardos az éhség, mégsem tudom rávenni magam arra, hogy a konyhába sétáljak, és egyek valamit, mivel tudom, hogy amúgy sem lennék képes lenyelni a kaját, annyira össze van szorulva a torkom.
Senki sem beszél arról, milyen visszataszítónak és jelentéktelennek érzi magát az ember, miután megcsalják őt. Hogy mennyire testképzavarossá válhat, ha látja, hogy otthagyták valakiért, akit a társadalom „szebbnek" titulál.
Hogy mennyire le tudja rombolni az önbizalmadat, amit aztán lehet, soha nem kapsz vissza teljesen.
✧
Másnap reggel sokkal nehezebbre esik kikászálódnom az ágyból, mint eddig bármikor. Egyrészt rosszul aludtam az éjjel – rengeteget forgolódtam és többször fenn is voltam –, másrészt pedig mostanában valamiért jobban kimerültebb vagyok, mint valaha, és erre még a tegnapi rögtönzött edzésem is rátett egy lapáttal.
Ásítozva készülődöm el, farmert veszek egy fekete-fehér kockás toppal és fehér cipővel, a hajamat csak megfésülöm, és felteszek egy kis szempillaspirált meg szájfényt. A táskámmal a vállamon hagyom el a szobámat, és konyhába sétálok, ahol anyuba botlom, amint kifelé indul a helyiségből.
– Jó reggelt, kicsim – lép oda hozzám, és puszit nyom a fejemre. – Hogy aludtál?
– Pocsékul – felelem kegyetlenül őszintén, mire aggódva pillant rám.
– Rowan, igaz? – érdeklődik lágyan.
Lesütöm a szemem. Utálom, hogy ennyire kiismerhető vagyok.
– Figyelj, Mel – kezdi anyu, és megfogja a kezem. – Rowan egy idióta seggfej – böki ki, én pedig döbbenten meredek rá, amiért így fogalmaz. – Hú, ezt most jólesett kimondani – jegyzi meg, mire halkan elnevetem magam. – Az, hogy nem ő volt az igazi, nem jelenti azt, hogy nincs igazi – folytatja mélyen a szemembe nézve. – És te is tudod, hogy minden okkal történik. Én elhiszem, hogy fáj és hogy kibírhatatlan számodra a mostani állapot, de ne hagyd magad. Erősebb vagy te annál. Ezek a pillanatok kellenek ahhoz, hogy azzá válj, aki tényleg lenned kell.
– Utálom, hogy mindenki ezt mondja – motyogom magam elé annyira halkan, hogy nem vagyok benne biztos, anyu hallja-e a szavaimat.
– Bárki is mondta, igaza volt.
– Tudom – nyomok el magamban egy sóhajt. – Tudom is, csak szar, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak.
– De nincsenek elvárások, drágám – szakít félbe. – Egyszerűen csak mindenki a legjobbat akarja neked. És ehhez az kell, hogy te is a legjobbat akard önmagadnak. Azzal pedig, hogy a múltban élsz, ez nem fog teljesülni. Néha viszont az a legjobb, ha elengedjük a dolgokat, és továbblépünk. Van, hogy csak ez marad mint lehetőség.
Tudom, sőt minden porcikámmal tudatosítom, hogy igaza van, de valamennyire azért mégis nehezemre esik elfogadni a szavait. Félek, hogy úgy látja, nem igyekszem, és attól is félek, hogy rájön, valóban nem teszem. Egy idő után annyira komfortossá válik a szenvedés, hogy az ember szinte örömét leli benne, és a fájdalom mellé társul valamiféle kielégítő érzés is. És ez nálam is így van. Nem nagy mértékben, de tudat alatt, valahol nagyon mélyen jólesik, ha szenvedhetek. Pedig az lenne a fontos, hogy minél messzebbre kerüljek ettől az emóciótól.
Anyuhoz lépek, és átölelem. Lehunyom a szemem, és belélegzem a ruhájából áradó jellegzetes illatot, ami a gyerekkorom és a nyári emlékek egyvelegével von körbe.
– Köszönöm – suttogom neki. Azt akarom, hogy tudja, mennyit is jelentenek szavai, hogy mennyire is kellett a lelkemnek az a pár mondat, amely az imént hagyta el ajkait.
Puszit nyom a fejem búbjára, és rám mosolyog. Szeme körül megjelennek az apró ráncok, a szája mellett pedig halvány mosolygödör tűnik fel. Megsimogatja az arcom, majd a karórájára
pillantva figyelmeztet, hogy el fogok késni.
Gyorsan elköszönök tőle, és elhagyom a házat. Az autómba bepattanva ellenőrzöm, van-e még időm megállni a Starbucksban, de sajnos nincs, így enyhe rosszkedvvel indítom be a járművet. Nem is kérdés, hogy mennyire vagyok koffeinfüggő.
Ellie a suli bejáratánál álldogál, és a telefonját nyomkodja. Valamin nagyon vigyorog, miközben körmeivel a kijelzőn kopog, így feltételezem, hogy a barátjával írogat.
– Szia – zárom be a kocsit, és a táskám fél pántját átvetve a vállamon indulok meg felé.
Azonnal elrakja a mobilt, amint észrevesz, és tárt karokkal siet lefelé a lépcsőn, majd a nyakamba borul.
– Részeg vagy? – kérdezem kissé csodálkozva, ugyanis valamin megállás nélkül nevet, miközben még mindig engem szorongat.
– Csak jókedvem van – közli vigyorogva, és átkarolja a vállamat, úgy indulunk befelé az épületbe.
– De ma hétköznap van. És suli – nézek rá kissé furán. Nekem kábé semmi okom sincs jókedvűnek lenni egy átlagos keddi napon.
– És? – vonja meg a vállát, majd tekintete végigszalad az öltözékemen. – Csini vagy – dicsér meg, mire elmosolyodom.
– Te pedig bolond – bököm oldalba, s már én is sokkal jobban érzem magam. Úgy tűnik, a jókedve időközben átragadt rám is. Legalábbis valamennyire.
– Jól van, te kis morcos királynő – ölti ki rám a nyelvét. – Inkább azt mondd meg, mit csináltál tegnap. Hívtalak, de nem vetted fel.
– Elmentem edzeni – bököm ki, mert semmi okom sincs nem őszintének lenni. Persze az érzésekről, amelyek bennem motoszkáltak, nem szándékozom beszélni.
– Tényleg? Ez tök jó – lelkesedik. – Legközelebb szólj, ha ilyet tervezel, és akkor elkísérlek – csacsog megállás nélkül, miközben én a folyosó végét fürkészve hallgatom őt. A diákokat figyelem, és valami különös érzés motoszkál a gyomromban. Várakozás... mintha várnék valamit. Vagy valakit. Várom, hogy megpillantsam Matteót. – Hé, Mel, figyelsz te rám egyáltalán?
Ellie csípőre tett kézzel áll előttem, és szemrehányóan méreget, mire kizökkenek a gondolataimból, és azonnal felé fordulok.
– Sajnálom, csak... – kezdem a mentegetőzést, de belém fagynak a szavak, mert nem tudom, mivel is indokolhatnám figyelmetlenségemet.
– Kit keresel? – jön rá azonnal, miért is nézelődtem, és érdeklődve figyeli az arcomat, majd amikor ellenkezésre nyitnám a szám, megrázza a fejét. – Ugyan már, ismerlek, mint a rossz pénzt. Matteo az, nem? – tapint rá a lényegre, és szinte összezuhanok belülről, amiért ennyire kiismerhetőek még a gondolataim is. – Mel – szól rám erélyesen. – Matteóra vársz?
Bólintok, mire a szája elé kapja a kezét, nehogy felsikítson.
– Tudtam! Úgy tudtam!
– Nyugi már – nézek körbe kínosan, és megkönnyebbülve állapítom meg, hogy senki sem volt a tanúja a barátnőm okozta lármának. – Nem az van, amire gondolsz.
– Honnan tudod, mire gondolok? – fonja keresztbe a karjait.
– Sejtem – dünnyögöm. – És nem.
– Akkor? – kíváncsiskodik, és látom rajta, hogy majd szétveti az ideg, annyira meg akarja tudni a szaftos információkat. Csakhogy ilyenek nincsenek.
– Ő is ott volt a kondiban tegnap – avatom be őt a részletekbe, amelyek annyira érdeklik. – Beszéltünk pár percet, de ennyi.
Valamiért nem mondom el neki a többit. Nem szívesen gondolok vissza a történtekre, az érzésekre, amik bennem kavarogtak abban a pillanatban, és ezért nem akarom, hogy más is tudjon róluk. Még akkor sem, ha az a másvalaki a legjobb barátnőm. Nem azért, mert nem bízom meg benne, vagy, mert szeretem eltitkolni előle a dolgokat, szimplán nem akarom megosztani vele a tegnap történt pillanatot. A pillanatot, amely kellemetlenül érintett, és ami még inkább felkavarna, ha újra elő kellene szednem lelkem mélyéről.
_________________________
to be continued
02/02
•
kedves olvasóim!
újabb hét, újabb fejezet, köszönöm, hogy ismét itt voltatok, és remélem, elnyerte tetszéseteket.
átléptük a 10k megtekintést, amiért igazán hálás vagyok, és még egyszer meg szeretnék köszönni minden támogatást, amit tőletek kapok 🤍
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3