.· 9 ·.
– Mel, mi volt az a dolog Matteóval?
A második óra utáni hosszabb szünetünket töltjük, és a folyosón kihelyezett kanapék egyikén üldögélünk. Bár először sikerült megúsznom az Ellie-vel való beszélgetést, most már kedve szerint kérdőre von, és látom rajta, hogy majd' szétveti a kíváncsiság.
– Egy kicsit kiborultam, és... – kezdem halkan, mert nagyon személyesnek érzem a szavaimat – megölelt. Én pedig hagytam. Valamiért. – Kissé félek El reakciójától, főleg azok után, hogy azt mondtam, most egy ideig nem érdekelnek a fiúk. Tartok tőle, hogy úgy véli, hazudtam neki, és hogy nem fog hinni nekem, amikor azt mondom, számomra ez az ölelés puszta támogatást jelentett, nem volt benne semmi több. Legalábbis az én részemről.
Óvatosan a barátnőm felé fordulok, aki engem figyel, és megpróbál valamit leolvasni az arcomról, amiből képes megállapítani, milyen érzések is vannak bennem a történtekkel kapcsolatban, tekintve, hogy nem nagyon taglaltam őket.
– És milyen volt? – kérdezi végül, pár másodpercnyi hallgatás után.
Megvonom a vállam, és igyekszem rendet tenni a bennem tomboló emóciók közt, hogy eldönthessem, mit is érzek valójában.
– Jó volt, azt hiszem. Olyan... biztonságot adó. – Legszívesebben visszaszívnám a szavakat, amelyek ajkaimat hagyták el, mert úgy érzem, sokkal többet árultam el, mint amennyit terveztem. Magamnak sem tudom igazán beismerni, hogyan is hatott rám az a pillanat.
– Olyan volt, mint... Rowané? – Ellie szinte suttog, arcán kivehető az a leheletnyi tartózkodás, amellyel próbálja magában tartani szavait, mert nem tudhatja, miképp reagálok majd az ártatlan kérdésére.
– Nem akarom összehasonlítani a kettőt – felelem szűkszavúan, gondosan kitérve a kérdése elől. Hirtelen jönnek vissza a kapcsolatunkról az emlékek és az a rengeteg színtiszta érzelem, ami egykor uralta a testemet, ha vele voltam. Az érzelmek, amelyeket ő váltott ki belőlem, és amiket akaratlanul is mindig hozzá fogok kötni valamilyen szinten.
– Ne haragudj.
Ösztönösen megrázom a fejem, és megsimítom a karját.
– Nem akarom, hogy mindenről ő jusson eszembe. Olyan dolgokról, amiket megérdemelnék az ő jelenléte nélkül is a fejemben.
– Tudom, Mel. – Ellie magához húz, én pedig a vállára hajtom a fejem, és fáradtan lehunyom a szemem.
Szavak nélkül üldögélünk egymás mellett, mindketten a saját gondolatainkba mélyedve. Bár a folyosón azért eléggé nagy a zsibongás, mi csupán háttérzajnak éljük meg a többiek által kreált zajt, a köztünk lévő kapcsolat alkotta burok szinte magába szippant bennünket, és így egy kicsit olyannak hat minden, mintha csak mi lennénk a világon. Az idilli pillanatot a csengő éles hangja szakítja félbe, így kénytelenek vagyunk elköszönni egymástól, ugyanis ismét külön van óránk.
A nap lassacskán, de eltelik, és az első órai alvásom után valahogyan sikerül magamban tartanom a fáradtságot, így szerencsére nem bóbiskolok el a délelőtt további részében.
Órák után Ellie hazavisz, és egy kicsit beszélgetünk még az autóban, mielőtt elbúcsúznánk egymástól. Anyu még nincsen otthon, így egy kicsit elveszetten járkálok a házban. Tanulni nincs kedvem, a telefonom nem köt le, és fogalmam sincs, mit kezdjek magammal.
A szobámban járkálva pillantásom a falra szerelt egész alakos tükörre esik, és nem tudom megállni, hogy ne szemléljem meg magam aprólékosan. Tudom, hogy csak elrontom az aránylag jó kedvemet azzal, ha a testemet figyelem a tükörben, akaratlanul is hibákat, hiányosságokat keresve magamon.
Sírásra késztet az, amit a tükörben látok, miközben lelki szemeim előtt megjelenik Rowan új barátnője és annak tökéletes alakja.
Mintha métereket zuhanna gyomrom, úgy érzem magam, ahogyan az ágyam szélére lehuppanva karolom át magam, és hagyom, hogy hajam az arcomba hullva fedje el könnyeimet. Egyszerűen nem tudok mit tenni, úgy látszik, nálam a sírás már napi rutinná vált.
Hirtelen elhatározással pattanok fel az ágyamról, és a lendülettől egy pillanatra még az egyensúlyomból is kibillenek. A szekrényemhez lépve kihúzom az alsó fiókot, és leggingset meg egy sport melltartót bányászok elő. Valahogyan magamra ráncigálom a ruhadarabokat, majd a csuklómról lehúzva a hajgumit felcopfozom a hajam. Elmegyek edzeni. Vagy legalábbis megpróbálok.
A konyhában telitöltöm az üvegem vízzel, majd cipőt húzok, felkapom a kulcsaimat és a telefonomat, és már indulok. Nem akarok sokat totojázni, mert azzal csak elvenném a nem létező kedvemet az edzéstől, így amilyen hamar csak lehet, elhagyom a házat, hogy ne legyen időm meggondolni magam.
Szerencsére nincs messze a terem, autóval kevesebb mint öt perc alatt odaérek, aztán már csak a kocsiban ülve próbálom összeszedni magam, hogy bemenjek az épületbe. Ami valószínűleg tele van emberekkel.
Mély levegőt veszek, és igyekszem lecsillapítani a heves pulzusomat, miközben kiszállok a biztonságot nyújtó járműből. Hirtelen nagyon elmegy a kedvem ettől az egésztől, és nem értem, hogyan is tudtam magam rávenni arra, hogy elhagyjam a házat. De most már mindegy, és tudom, rettentően csalódnék önmagamban, ha anélkül hajtanék ki a parkolóból, hogy betettem volna a lábam az edzőterembe.
Egy időben rendszeresen jártam tornázni, azonban abbahagytam, amikor összejöttem Rowannel. Azóta be sem tettem a lábam ebbe a fehér falú épületbe, ami amennyire hívogat, annyira meg is rémiszt, és azt kívánom, bárcsak Ellie is velem volna, és egy kis életet lehelne belém örök optimizmusával.
A pulthoz sétálva veszek belépőt, majd lepakolok az öltözőben, végül kicsit elveszetten állok meg a terem ajtajában, és szemügyre veszem a többieket. Szerencsére nincsenek sokan, és mindenki a saját dolgával van elfoglalva, így fel sem tűnik nekik, amikor belépek az ajtón, és a futópadok felé veszem az irányt. Gyorsan lenyújtok, mielőtt fellépnék a fekete szalagra, majd beállítom az időt és a sebességet, és futni kezdek. Hamar elfáradok, egyrészt mert már rég óta nem futottam huzamosabb ideig, másrészt pedig, mert az alváshiánytól a szervezetem kimerültségi szintje a szokásosnál is magasabban van.
Többször is meg kell állnom kifújni magam, de végül sikeresen teljesítem az eredetileg beállított távolságot, és megkönnyebbülten lépek le a futópadról. Nagyokat kortyolok a vizemből, miközben óvatosan körbenézek, megfigyelve a többieket. És ekkor majdnem félrenyelek, ugyanis a terem végében megpillantok valakit, akitől a szívem kis híján kihagy egy ütemet. És nem jókedvében, mivelhogy az illető engem figyel. Valószínűleg már percek óta.
Az üvegemet a kezemben fogva sétálok a terem túlsó végébe, és állok meg Matteo előtt.
– Miért bámulsz úgy, mint egy sorozatgyilkos? – kérem őt számon az előbbi pillanatért.
Kiveszi az Airpodsot a füléből, és feláll, így magasodva fölém. Aprót nyelve hátrálok egy lépést, miközben megpróbálok továbbra is magabiztosnak tűnni.
– Még egyszer, drágaság.
– Miért bámultál?
– Nem bámultalak – húzza halvány mosolyra
az ajkait, és a tekintetem egy kicsit meginog, lepillantok a szájára. De mindez csak egy ezredmásodpercig tart, s pillantásom ismét visszatalál az övébe.
– De igen – erősködöm makacsul, és a karjaimat egymásba fonom. – Itt ültél, és bámultál. Utálom, ha bámulnak.
– Akkor ne legyél ilyen rohadtul gyönyörű – vonja meg a vállát még mindig mosollyal a szája sarkában, nekem pedig elakad a lélegzetem, ahogyan a szavak elhagyják ajkait.
Ne legyél ilyen rohadtul gyönyörű.
Úristen.
– Mi van? – Csak hebegni vagyok képes, annyira sokkolóan érnek szavai.
– Szerintem tudod, hogy pontosan azt mondtam, amit te is hallottál. – Ellép tőlem, majd a közelünkben lévő rúd alá állva felugrik, hogy elkaphassa, és felhúzza magát. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, és azt figyelem, ahogyan a mozdulatot egymás után jó párszor megismétli, mintha gyerekjáték lenne az egész.
– Csak ennyit bírsz? – bukik ki a számon, amikor leugrik, és beletúrva kócos fürtjeibe visszasétál hozzám.
Felnevet, s egyáltalán nem tűnik úgy, mintha magára vette volna az élcelődésemet.
– És te? – kérdez vissza váratlanul, amivel teljesen kizökkent.
– Én mi? – Bár van sejtésem arról, mire gondolhat, mégsem tudom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Ez már csak ilyen rossz szokás.
– Te mennyit tudsz megcsinálni?
– Többet – felelem magabiztosan, noha erősen kételkedem magamban. Valamikor régen fel tudtam magam húzni, de mivelhogy már jó ideje nem edzettem, valószínűleg nem lennék egyre sem képes.
– Bizonyítsd be – áll félre szolgálatkészen, hogy gond nélkül elsétálhassak mellette.
Megrázom a fejem.
– Minek? Én úgyis tudom, hogy igazam van.
– Én pedig tudom, hogy nem – vágja rá, és annyira feldühítenek a szavai, hogy elhaladva mellette meglengetem a középső ujjamat, majd nagyot rugaszkodva a földtől felugrom, és gyorsan megragadom a rudat, mielőtt visszazuhannék. Úgy érzem, semmi erő sincs a karjaimban, mégis valahogyan a levegőben tartom magam, és megpróbálom behajlítani a karomat annyira, hogy felemelkedjek. Nagy meglepetésemre sikerül a mozdulat, sőt másodszorra is, így a fejemet hátrafordítva keresem meg Matteót a pillantásommal, hogy tudjam, ő is látta az előbbi pillanatot.
– Na?
– Ennyi nekem is megvolt – vonja meg a vállát szórakozottan, miközben tekintetét le sem veszi rólam.
A szememet forgatva fordulok vissza, és nagy levegőt veszek, hogy legalább még egyszer meg tudjam ismételni a mozdulatot, azonban hirtelen elsötétül előttem minden, elernyednek az ujjaim és annyira elgyengülök, hogy nem vagyok képes tovább tartani magam. Szinte önkívületi állapotban engedem el a rudat, és már az sem érdekel, mennyire ütöm meg magam, szimplán csak annyit tudok, hogy képtelen vagyok továbbra is a levegőben lógni. Egy ezredmásodpercig érzem csak, hogy zuhanok, utána már csak az ölelő karokat észlelem magam körül, ahogyan valaki elkap. És ki sem kell nyitnom hozzá a szemem, hogy tudjam, ki az.
Felesleges, mert tudom, ki az illető.
Felismerem az érintéséről.
_________________________
to be continued
01/26
•
kedves olvasóim!
remélem, elnyerte tetszéseteket a mai rész, és köszönöm, hogy elolvastátok.
hamarosan meglesz a 10k, amiért eszméletlenül hálás vagyok, és nagyon jólesik, hogy ennyi embert érdekel a történet.
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3