.· 7 ·.
Fogalmam sincs róla, hol vagyok, amikor kinyitom a szemem a párnák között feküdve. A délelőtti napsugár fénye beesik az ablakon, és körbetáncolja az ágyat, amelyben fekszem, de nem egyedül...
– Úristen – pattanok fel a szám elé kapva a kezem, amint realizálom a helyszínt, és azt, hogy ki is fekszik mellettem félmeztelenül, egyik karjával a derekamon. Matteo.
– Hm? Mi történt? – kérdezi rekedt hangon, és a szemét kinyitva mélybarna íriszei egyenesen az enyémekbe fúródnak.
– Én is ezt kérdezem. Mi történt? – ismétlem meg a szavait enyhe kétségbeeséssel a hangomban. Alig emlékszem valamire a tegnap estéből, ráadásul a fejem is eszméletlenül hasogat, úgy érzem, képtelen vagyok egy percig is gondolkodni.
– Elhoztalak a buliból, és mivel mondtad, hogy így nem mehetsz haza, aztán meg elaludtál a kocsiban, végül ide jöttünk – foglalja össze tömören az eseményeket.
– És – kezdem, majd mikor észreveszem, hogy a sötétzöld ruhám helyett egy rövidujjú póló és egy bokszeralsó van rajtam, megdörzsölöm az arcom – ez mi?
– Adtam rád valamit, amiben aludhatsz – feleli egyszerűen, majd félredobja a paplant, és felkel az ágyból.
Tekintetem ösztönösen téved csupasz, szálkás mellkasára, a kidolgozott hasizmára, és nagyot nyelve hátrálok.
– Mármint, te öltöztettél át? – kérdezősködöm továbbra is. Az agyam mintha elpárolgott volna a helyéről, nem vagyok képes megemészteni a szavait, és a pillantásomat sem tudom elvenni izmos mellkasáról, amelyen még a napfény is táncot jár.
– A szemembe nézz, drágaság – nyúl az állam alá, és az érintésétől kiráz a hideg. – És a kérdésedre válaszolva igen, én öltöztettelek át. Nyugi már – folytatja, amint látja, hogy mondani készülök valamit –, a melltartód és a bugyid még rajtad van. Bár ezen változtathatunk, csak egy szavadba kerül. – Kaján mosollyal az arcán engedi el az arcom, hagyja, hogy ismét egy lépést hátráljak.
Lesütöm a szemem kínomban, és szinte fizikailag érzem, ahogyan vörösödik a fejem, amint a szavak elhagyják a száját, és elsétálva mellettem a fürdőbe indul.
– Mielőtt kiakadnál – fordul vissza –, aranyos vagy, amikor alszol.
– Csak akkor? – bukik ki a számon annyira automatikusan, hogy nem tudom megakadályozni.
Halkan felnevet, és megrázza a fejét.
– Mindig.
Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradok a szobájában a gondolataimmal. A kezdeti megszeppentség és döbbenet érzése kezd lassan alább hagyni, amint pillantásomat körbejáratom a helyiségben, a cuccaim után kutatva. Végül a falra szerelt tévével szemben álló kanapé karfáján találom meg a ruhámat ledobva, mellette pedig a fekete retikülöm hever, amelyből gyorsan előbányászom a telefonomat. Félig lehunyt szemmel, kissé félve bökök rá a kijelzőre, ami felkapcsolódik, megjelenítve az egymás alatt sorakozó értesítéseket. Pillantásom végigfut az összesen, míg ki nem szúrom a fogadatlan hívásokat. Ellie-től és... anyutól.
– Jaj, istenem – túrok a hajamba idegesen, majd nagy levegőt veszek, és tárcsázom a barátnőm számát. – Szia – szólalok meg, amint felveszi, mire ő azonnal a szavamba vág.
– Mel, hol vagy? Mikor mentél el a buliról, és hogyan? Sajnálom, hogy eltűntem, de aztán, amikor kerestelek...
– Minden oké, tényleg – nyugtatom meg azonnal. – Az van – folytatom, azon vacillálva, hogyan fogalmazzam meg a mondanivalómat –, hogy Matteo elhozott, és...
– Várj, mi? – képed el annyira, hogy simán maga elé tudom képzelni döbbent arcát. – Az a Matteo?
– Igen – felelem szűkszavúan. – És nála is aludtam, most keltem néhány perce.
– El kell mesélned mindent! – A hangja könyörgő, és lefogadom, hogy a telefon túlsó végén éppen az ágyán ugrál.
– Nem történt semmi – lombozom le azonnal, mire csalódottan sóhajt egyet. – Legalábbis nagyon remélem.
– De akkor is kíváncsi vagyok – folytatja kitartóan.
Már éppen mondanám, hogy alig emlékszem valamire az estéből, amikor elfordul a kilincs, és Matteo lép vissza a szobába.
– Most le kell tennem, majd hívlak – motyogom gyorsan a telefonba, majd a fiú felé fordulok, aki az ajtóban áll, pillantása rajtam cikázik.
– Haza tudnál vinni, kérlek? – kérdezem óvatosan, mire azonnal biccent.
– Persze, most?
– Először átöltöznék – felelem, mire ismét bólint, de nem mozdul.
– Csak nyugodtan.
Magamhoz veszem a ruhát, és idegesen toporgok a padlón.
– Elfordulnál, kérlek?
Megrázza a fejét, majd amikor gyilkos pillantást vetek rá, felnevet.
– Csak szívatlak, Ams – mosolyog rám –, menj nyugodtan a fürdőbe.
– Kösz – sziszegem hátat fordítva neki, és bezárom magam mögött az ajtót.
Magamra kapom a ruhát, és gyorsan összekészülődöm, miközben igyekszem nem foglalkozni a szédüléssel, ami miatt kis híján lefejelem a mosdót.
– Nincs valami fejfájás csillapítód? – sétálok vissza a szobába, miközben az ágyra rakom az összehajtogatott „pizsamám".
– Rosszul vagy? – kérdezi, és mintha aggodalom csillanna az arcán.
Halványan bólintok, mire mellém lép, és megsimítja a karom.
– Keresek valamit, addig maradj itt.
Engedelmesen leülök a kanapéra, miközben Matteo résnyire nyitva hagyva az ajtót sétál ki a helyiségből, a mozdulat pedig – pólóhiány következtében –, tökéletes rálátást biztosít kidolgozott hátára. Gyorsan visszafordulok a telefonomhoz, mielőtt még észrevenné, amint őt bámulom, majd tárcsázom anyu számát, hogy magyarázatot adjak hollétemről.
– Szia, anyu – kezdem, ujjaimmal köröket írva le a kanapé bőrhuzatán. – Ellie-nél aludtam, most reggelizünk, nemsokára megyek haza – darálom le egy szuszra, és nagyon igyekszem, hogy szavaim hihetőnek hangozzanak.
– Rengetegszer hívtalak – szólal meg számon kérően. – Miért nem vetted fel egyszer sem? Azt hittem, valami bajod esett.
– Nem, dehogy – nyugtatom meg azonnal –, csak elmentünk moziba, ahol lehalkítottam, aztán meg sütit sütöttünk és karaokéztunk, úgyhogy teljesen elfelejtettem visszaállítani – magyarázkodom, és magamat is meglepem, mennyire gyorsan jönnek a számra a szavak. Bűntudatom van, amiért hazudnom kell, mégsem merem elárulni anyunak az igazat. Félek, hogy mit reagálna, ha a tegnap este magamba döntött alkoholmennyiségről beszélgetnék vele, és az igazat megvallva kissé szégyellem is a történteket, azt, hogy ennyire elengedtem magam, ezért sem akarnám őt beavatni az eseményekbe.
– Jól van, kicsim, gyere, amikor gondolod. Csak aggódtam, hol vagy, mert nem szóltál róla. Máskor ne tűnj el, kérlek, egy szó nélkül.
– Nem fogok, ígérem.
Furcsa érzéssel a mellkasomban köszönök el anyutól. A bűntudat keveredik a ténnyel, hogy mennyire kihasználtam azt, hogy anyu minden szavamat elhiszi, mert őszintének gondol, és az érzelmek ezen egyvelege könnyeket csal a szemembe. A közeledő léptek zajára viszont összeszedem magam, mert nem akarok Matteo előtt kiborulni. Úgy minden miatt.
– Hoztam gyógyszert – lép elém egy pohár vízzel és tablettával.
– Köszönöm – veszem át tőle, és beveszem a fejfájás-csillapítót, remélve, hogy gyorsan hat, különben hamarosan kénytelen leszek levágni a saját fejem, annyira eszméletlenül fáj.
Hátradőlök a kanapén, Matteo pedig mellém telepszik, és átveszi tőlem a poharat.
– Nem vagy éhes? – köröz az ujjaival az üvegen, mire megrázom a fejem.
– Biztos? – fordul ezúttal felém, hogy lássa az arcomat.
– Biztos.
– Mikor ettél utoljára?
– Mi ez, egy kihallgatás? – forgatom a szemem, és a kanapé anyagát bámulom. Nem szeretem az evés témát, sosem szerettem, de az utóbbi időben még nehezebb számomra beszélni róla.
– Mikor ettél utoljára? – ismétli meg önmagát, és úgy tűnik, nem tágít, amíg nem válaszolok.
– Tegnap, Ellie-nél – felelem halkan.
Egy pillanatra elgondolkodik, majd újra megszólal, és az arcán átsuhanó érzelmekből már előre tudom, hogy nem lesz ínyemre, amit hallani fogok.
– Rowan beszólt, amikor még jártatok?
– Mi? – pattanok fel elképedve, mert olyan dolgot vág a fejemhez, amelyre még álmomban sem gondolnék. – Ennek semmi köze Rowanhez. És hozzád sem.
Felkapom a táskám, és mérgesen kiviharzom a szobából, majd amilyen lendülettel elhagyom a helyiséget, olyannal meg is torpanok. Ugyanis elfelejtettem, hogy egy ismeretlen házban vagyok, így fogalmam sincs, mi merre van.
– Most meg hová mész? – hallom meg a hangját magam mögül, de csak azért sem fordulok meg.
– Haza – fonom keresztbe a karom.
– Gyalog?
– Igen.
– Magas sarkúban? – kérdezősködik továbbra is, mire magamban elfojtok egy káromkodást, amiért erre nem gondoltam.
– Majd megoldom valahogyan – vágok vissza a vállam felett, mire mellém lép.
– Elviszlek, gyere.
Mélyet sóhajtok, miközben realizálom, hogy felesleges makacskodnom, úgy csak nekem lesz kényelmetlen, ha le kell sétálnom a lábam, és sokkal észszerűbb inkább Matteóra hallgatnom. Bármennyire is nehezemre esik.
– Oké – motyogom, majd követem őt a bejárati ajtóig, ahol felveszi a cipőjét, és a zsebébe süllyeszti a kulcsait.
Kinyitja az ajtót, majd hozzám lépve egyszerűen a karjaiba vesz, és elindul az autó felé. A nyaka köré fonom a karom, miközben a testemen borzongás fut végig ott, ahol megérint.
– A kocsiban hagytad a cipőd, miután tegnap levetted – jegyzi meg a szótlanságomra, és arra, miért is tart a karjaiban.
Kinyitja az ajtót, és beültet az ülésre. Beszáll mellém, és beindítva a motort felém pillant.
– Hova lesz, drágaság?
– Ellie-hez – ütöm be a címet egy rövid gondolkozás után a felém nyújtott telefonjába, amin pillanatok alatt megjelenik az útvonal.
Elindulunk, és miután bekapcsolom a biztonsági övet, szótlanul figyelem a tájat, a délelőtti napsütést, amint végigsimít a városon, a fehér bárányfelhőket, amint meg-megmozdulnak, ahogyan a gyenge szellő táncba hívja őket, és a színes virágok sokaságát, melyek az úttest melletti füves területeket díszítik.
– Minden oké?
Matteo hangja zökkent ki a gondolataimból, mire feleszmélek.
– Igen, miért? – Meglep az érdeklődése, nem tudom, hová tegyem ezt a dolgot.
– Percek óta nem szóltál egy szót sem – feleli egyszerűen. – Csak azt hittem, baj van.
Megrázom a fejem, és akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemembe, fogalmam sincs, miért. Lehajtom a fejem, hogy előrebukó hajam valamelyest elfedje az arcom. Tudom, hogy ha Matteo sírni látna, valószínűleg nem hagyná abba a kérdezősködést, azt viszont nem akarom, hogy megint rólam és az érzéseimről faggasson.
Néhányszor felém pillant az út során, de miután látja, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, békén hagy, és nem próbál beszélgetést erőltetni. Ellie háza elé érve leállítja a motort, majd felém fordul, amikor érzékeli, hogy nem mozdulok.
– Ne vigyelek inkább mégis haza?
– Itt vannak a dolgaim – veszem az ölembe a magas sarkúm, mert nincs kedvem belepréselődni, hogy megtegyem azt a pár lépést a házig. Inkább megyek mezítláb.
– Bevihetlek, ha gondolod – ajánlja fel, amikor a kezem a már a kilincsen van.
– Megoldom – intek, és kiszállok az autóból. – Köszönöm – fordulok vissza, mielőtt becsuknám az ajtót. – Mindent.
Óvatos mosollyal az arcán biccent, majd figyeli, ahogyan a magas sarkút a kezemben szorongatva az ajtóhoz sétálok, és becsöngetek. Ellie szinte azonnal ajtót nyit, én pedig megkönnyebbülten borulok a nyakába, és szorosan magamhoz ölelem.
– Itt van Matteo – szólal meg furán, amikor a vállam fölött megpillantja az út mentén álló kocsit.
– Ő hozott el – felelem tömören, holott tudom, nem elégszik meg ennyivel. Minden apró részletre kíváncsi.
Bemegyünk a házba, és mielőtt becsukom magunk mögött az ajtót, veszem csak észre, hogy még mindig nem ment el. A szélvédőn keresztül figyel a távolból, és egy pillanatra akaratlanul is összetalálkozik a tekintetem az övével.
Nem fordítja el a fejét, csak néz. A pillantása átható és annyira kegyetlenül őszintén mutatja érzelmeit, hogy megtöröm a szemkontaktust.
Nem tudom elviselni mindazt, amit a tekintetében találok.
_________________________
to be continued
01/12
•
kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is,
remélem, elnyerte a tetszéseteket. az egyik legkedvesebb a szívemnek nemcsak azért, mert megjelenik be "a" becenév, hanem mert a szülinapomon posztolom.
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
titkok: ddorciiwrites
sok puszi <3