.· 5 ·.
Egy kész örökkévalóságnak érzem a suliban töltött órákat, és szinte percenként koppintok kettőt a telefonom kijelzőre, hogy megnézzem az időt. Valamiért ez a nap sokkal nehezebbnek és kibírhatatlanabbnak tűnik, mint az előző. Talán azért, mert ma ütött meg a tudat, hogy ténylegesen szakítottunk Rowannel, hogy a kapcsolatunk nincs többé, hogy már nem az életem része.
Hogy nem létezik olyan, hogy mi. Csak én vagyok. És ő.
Tegnap még minden egy kicsit olyan volt, mintha egy rossz álomban élnék. Tudat alatt szinte vártam, hogy ismét összejöjjünk, hogy ez a szakítást betudhassuk egy kis mosolyszünetnek. Az egész hirtelen jött, és kissé szürreálisnak hatott. És, bár lelkileg már tegnap is a padlón voltam, az aprócska reménysugár még halványan pislákolt bennem, emlékeztetve, hogy még történhet valami.
Valami, amit vártam is, és ugyanakkor mégsem.
Valami, aminek örültem volna, és ugyanakkor mégsem.
Valami, amit akartam volna, hogy legyen, és ugyanakkor mégsem.
De nem történt semmi, és bár fájt a dolog, tudat alatt, valahol a lelkem leges legmélyén azért megkönnyebbültem, hogy mégsem került erre sor. Mert nem tudtam, mit reagáltam volna, és ez a tény valamelyest összekapart a földről annyira, hogy belássam, a világ legnagyobb hülyesége volna visszarohanni az exemhez. Bármennyire is káoszosak az érzelmeim jelenleg, és nem tudom eldönteni, mi is zajlik le pontosan bennem, azért ezt kénytelen vagyok beismerni.
– Mel? Minden oké?
Ellie hangja hirtelen zökkent ki a gondolataimból, mégis örülök neki, hogy vidám hangja megszakította a töprengésemet.
– Persze – bólintok, és igyekszem, hogy hangom őszintének tűnjön. Összepakolom a táskámat, és bezárva a szekrényemet a barátnőmhöz fordulok, hogy megerősítsem előbbi kijelentésemet. – Minden oké.
– Gyere, menjünk – ragadja meg a karom, és maga után húz a folyosón.
Megkönnyebbülök, ahogyan elhagyjuk a suli területét, mert így nem kell minden pillanatban attól rettegnem, hogy szembetalálom magam Rowannel. És a többiek beszólogatásait sem kell elviselnem, akik valamiért nagyon a szívükre vették, hogy már nem vagyunk együtt, és a világ minden kincséért sem fognák be a szájukat, amikor alkalom nyílik arra, hogy ezt felemlegessék.
– Nincs kedved beülni valahova? – érdeklődik Ellie, amikor a suli előtti parkolóba érve megállunk, hogy elbúcsúzzunk. – Megihatnánk egy kávét, mit szólsz?
– Jó lenne, de sok a tanulnivalóm – húzom el a számat, amikor arra gondolok, mennyi mindent is kell csinálnom, miután hazaérek.
– Akkor tanuljunk közösen, nekem is van néhány dolgom – javasolja. – Együtt mégiscsak jobban megy.
Az arcán átsuhanó izgatottságot figyelem, és halványan elmosolyodom.
– Starbucks? – kérdezem.
– Imádlak – karolja át a nyakam, én pedig nevetve viszonzom az ölelését.
– Én jobban – hunyom le a szemem, és igyekszem minden szeretetemet belesűríteni a mozdulatba, hogy tudassam Ellie-vel, milyen sokat jelent nekem. A barátsága, az, hogy mindig mellettem áll, támogat, és akkor sem fordít hátat, amikor érzelmi roncsként viselkedem, és elzárkózom tőle. – Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
– Jaj, te, ne ríkass meg – bök oldalba vigyorogva. – Gyere, a szervezetemnek szüksége van egy kis koffeinre.
Mindketten a saját autónkhoz sétálunk, és megvárom, amíg El kiáll, és elindul, majd mögötte haladva gurulok utána én is. A kávézó közel esik a sulihoz, bár a forgalomnak hála jó pár percbe beletelik, mire megérkezünk, és két szabad helyet megpillantva egymás mellé parkolunk le. A táskámat a vállamra kapva zárom be a kocsit, majd Ellie-vel egymás mellett haladva sétálunk be az épületbe, és lépünk oda a pulthoz, hogy leadjuk a rendelésünket.
A sarokban kiszúrok egy szabad asztalt, így az felé veszem az irányt, és leülve a székre fáradtan hunyom le a szemem. Szívem szerint most otthon lennék a szobám magányában, de nem akartam Ellie-t megbántani azzal, hogy nemet mondok a közös programra. Semmiről nem tehet, ami köztünk történt Rowannel, így azt sem érdemli meg, hogy rajta vezessem le a bennem felgyülemlett dühöt és feszültséget.
Nagyot sóhajtva túrok a hajamba, majd amikor meglátom Ellie-t közeledni, összeszedem magam, és rámosolygok.
– Köszönöm, drága – veszem át tőle a jeges kávémat, és belekortyolok a hideg italba, miközben elhelyezkedik velem szemben.
– Nincs kedvem tanulni – szólal meg nagyjából két másodperc hallgatás után, és a telefonját elővéve az asztalra helyezi a készüléket.
– Már vártam erre – bólintok a táskámban matatva, hiszen nem új számomra a helyzet. El és az iskola sosem voltak jó barátok, és ez valószínűleg nem fog egyhamar megváltozni. Nem azt mondom, hogy rossz tanuló, inkább az az „utolsó pillanat"-os típus, így biztosítva be magának, hogy a szülei ne rakják ki az utcára a rossz jegyei miatt. – De nekem van dolgom – folytatom –, igyekszem gyorsan végezni, aztán csinálhatunk valamit, ha gondolod.
Alig figyel rám, mert lefoglalja, hogy a szívószállal a kávéját kevergesse, és a jégkockákkal csörögjön.
– Mit mondott neked Matteo? – néz rám hirtelen, és annyira megdöbbent a kérdésével, hogy egy pillanatra azt sem tudom, mire utal.
Értetlenül meredek rá, és magamban végigpörgetem a suliban történt dolgokat, míg végül eljutok oda az első óra után történt eseményekhez.
– Mi? – A szó szinte ösztönösen bukik ki a számon, és nem az érdeklődés miatt, mivel pontosan értem Ellie kérdését.
– Amikor bementem hozzád, hogy együtt menjünk matekra – folytatja, és már nem babrálja a szívószálat; minden idegszálával rám összpontosít. – Akkor már csak ti ketten voltatok a teremben. És könnyes volt a szemed. Mit mondott neked?
– Semmit – vágom rá egy kicsit gyorsabban, mint azt tervezem. – Rowan új csaja szólt be.
– Kurva – fújtat Ellie, miközben műkörmeivel idegesen dobol az asztalon.
– Igen, az – értettem egyet, és keresztbe tett karral dőltem hátra a székemen. – Matteo meg ott volt, és hallott mindent – húzom el a szám, amikor eszembe jut, milyen szánalmasnak tarthatott, miközben tanúja volt totális megalázásomnak.
– És mit reagált? – érdeklődik tovább, és látom rajta, hogy tényleg kíváncsi a történtekre.
– Felajánlotta, hogy megveri.
– Rowant vagy a kurváját?
– Remélem, mindkettőt – nevetem el magam, annyira abszurd a dolog.
Ellie velem együtt nevet, majd az asztalra könyökölve szólal meg.
– Minden oké, ugye?
Szinte suttog, a hangjába vegyülő együttérzés és aggodalom könnyeket csal a szemembe, bármennyire is igyekszem nem elérzékenyülni.
– Aha, persze – felelem elcsukló hangon, és az asztalon összekulcsolt kezemet bámulom. – Csak olyan rossz, hogy... bántanak.
– Mármint ki? – kérdez vissza azonnal, mire eszembe jut, hogy nem is említettem neki a beszólongatásokat, amiket azért rendesen megkaptam a nap folyamán, nemcsak Matteótól és Rowan új barátnőjétől, hanem másoktól is.
– Semmi, csak... – kezdem, de megrázom a fejem. – Mindegy.
– Mel, ne csináld már – sóhajt fel –, miért nem mondod el, mi történt?
– Csak beszóltak, ennyi.
– Ki?
– Matteo, például.
– Mi? Seggfej – dől hátra bosszúsan. – Pedig azt hittem, kedvel téged.
– Na biztos – forgatom a szemem. – Azzal jött, hogy nem bírom elviselni, hogy Rowan dobott, meg ilyesmi, ráadásul hangosan, az egész osztály előtt csesztetett. Nagyon jólesett, mondhatom.
A táskámban kutatok egy csomag zsebkendőért, miközben Ellie feláll, és a nyakamat átkarolva magához ölel.
– Úgy sajnálom, drága – suttogja.
– Valahogyan elviselem – felelem halkan, mire kissé eltol magától, hogy a szemembe tudjon nézni, majd puszit nyom a fejem búbjára.
– Utálom, hogy el kell viselned. Te semmi rosszat nem tettél, és mégis rajtad csattan minden.
– Bezzeg Rowanhez egy rossz szót sem szólnak. Nem azt mondom, hogy csinálhatnák, bár azért nem esne rosszul, de engem rohadtul békén hagyhatnának. És amúgy is, az égvilágon semmi közük semmihez, ez csak kettőnkre tartozik.
– Tudom, Mel. – Ellie a fejemre hajtva az övét ölel továbbra is, mintha így akarna egyben tartani és megakadályozni, hogy végleg szétessek. – Teljesen igazad van.
– Tanulnom kellene – jut eszembe az oka annak, miért is vagyunk igazából itt.
– Nyugodtan, drága – húzódik el, majd a pult felé pillant. – Kérsz valamit?
Gyorsan megrázom a fejem, és előszedem a füzeteimet. Igyekszem minden erőmmel a tananyagra koncentrálni, mégsem tudok teljesen megszabadulni az egész testemet uraló keserűségtől.
_________________________
to be continued
12/29
•
kedves olvasóim!
remélem, kellemesen teltek az ünnepek, és sikerült sokat pihennetek.
ez az utolsó rész idén, a következő már 2024-ben jön, amibe belegondolni is fura, milyen gyorsan telik az idő, de izgatottan várom, mit tartogat az új év, és nagyon hálás vagyok, hogy veletek együtt vághatok neki.
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, találkozunk egy hét múlva 🤍
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3