.· 3 ·.
A rövid lelkizés után kénytelenek vagyunk bemenni a suliba, ugyanis kezdődik az első óra. Bár a tanítás máskor sem repül el percek alatt, ma mintha egy örökkévalóságig tartana, így az utolsó óra végét jelző csengő megváltásként hasít bele a tanár monoton diktálásába, és engem is felráz bágyadt, „mindjárt elalszom" hangulatomból. Ellie-vel a folyosón végigsétálva még gyorsan megállunk a szekrényeknél a cuccainkért, majd a Rowannel és az új barátnőjével való találkozás elkerülése végett elhagyjuk az épületet. A parkolóban elbúcsúzunk egymástól, mivel El-t várja a barátja, és én is már csak magányra vágyom a szobám mélyén. Az autómba beülve még egy kicsit merengek, mielőtt beindítanám a járművet, majd az egyik kedvenc playlistemre rákattintva fordulok rá a főútra, és pár perccel később már a házunk előtt parkolok le.
Azonnal a szobámba megyek, és miután lecserélem a farmerem egy kényelmes melegítőre, kicsit tanácstalanul nézek körbe. Elveszettnek érzem magam, ahogyan a helyiség közepén állva töprengek, mit is csináljak. El a barátjával tölti a délutánt, tehát őt nem akarom zavarni, Rowanhez pedig már semmi közöm. Rajtuk kívül pedig nincs más.
Ellie-n kívül már nincs más.
A gondolataimból halk kopogás zökkent ki, majd az ajtónyílásba anyu feje jelenik meg.
– Drágám, zavarok? – kérdezi, miközben pillantása végigszalad a szobámban.
– Nem, dehogy – intek neki, és az ágyam szélére huppanva figyelem, ahogyan közelebb jön, és mellém ül.
– Rowan nincs itt? – érdeklődik, a kérdése hallatára pedig összeugrik a gyomrom.
Gyorsan megrázom a fejem, és szigorúan a falra felszerelt polcon sorakozó könyveket tanulmányozom. Ó, anyu, ha tudnád.
Nem volt szívem elmondani neki, mi is történt köztünk. Anyu már a kezdetektől fogva oda volt a kapcsolatunkért, és nagyon szerette Rowant, pont ezért nem voltam még képes közölni vele, hogy szívem választottja mégsem olyan jó ember, mint azt gondoltam. Mint ahogyan azt anyu is gondolta.
A váratlanul történt események jeges hulláma teljesen ellepett, lebénította a testem, és bárhogy is próbálkozom, még nem sikerült kievickélnem alóla. Az pedig, ha erről nyíltan beszélek, még inkább fáj, ismételten feltépve régi sebeimet, amelyek túl frissek ahhoz, hogy beforrni látszanak.
– Minden rendben van? Tegnap olyan furcsának tűntél – kezdi, fürkésző tekintetébe aggodalom vegyül.
Mély levegőt veszek, miközben legszívesebben elmenekülnék a beszélgetés elől. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy vissza tudjam tartani kitörni készülő könnyeimet, és tekintetemet szigorúan az ágyneműre szegezve próbálom meg kipréselni magamból a választ.
– Jól vagyok. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így korán lefeküdtem.
Megremeg a hangom, de még tartom magam. Tudom, hogyha sírni kezdenék, akaratlanul is elárulnám neki, hogy baj van. Azt pedig még nem akarom.
Óvatosan felemelem a fejem, tekintetem anyuéval találkozik. Az arcomat figyeli, és látom rajta, hogy nem teljesen hiszi el az előbbi állításomat. Nagyon ritkán hazudok neki, és pont ezért nem megy jól, ez pedig neki is azonnal feltűnik. Jól ismer, és tudja, mikor nincs minden rendben. Előtte felesleges az érzelmeimet rejtegetnem.
Előtte képtelen vagyok az érzelmeimet rejtegetnem.
– Kicsim – kezdi, és megsimogatja a vállam –, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nem leszek mérges, ígérem.
– Tudom – felelem halkan, és minden erőmet összeszedem, hogy folytatni tudjam. – Csak az van, hogy...
Elcsuklik a hangom, és előtörnek a könnyeim. Anyu azonnal magához húz, én pedig a vállába fúrva a fejem sírok, hagyva, hogy érzelmeim ismételten felülkerekedjenek rajtam.
Percekbe telik, mire megnyugszom annyira, hogy kivehetőek legyenek a szavaim. Csak bámulok magam elé, miközben próbálom magam összeszedni annyira, hogy meg tudjam fogalmazni ezerfelé cikázó gondolataimat, melyeket a belém nyilalló fájdalom még inkább darabokra tép.
– Szakítottunk, anyu.
Elcsuklik a hangom, egy pillanatra el sem hiszem, hogy tényleg hangosan kimondtam a szavakat. Várom, hogy ismét rám törjön a sírás, hogy rázzon a görcsös zokogás, de valahogyan mindez elmarad. Mintha magány és a keserűség érzése kiszárított volna belülről, s magával vitte volna könnyeim fátylát, mely íriszeim előtt omlott le még néhány perce.
– Szakítottunk, mert... – Minden egyes szó fáj, ami legördül ajkaimon, de már belekezdtem, nem hagyhatom abba. Végig kell csinálnom. – Mert megcsalt.
Óvatosan anyu felé pillantok, aki engem figyel, tekintete, mint egy szilánkokra tört tükör fürkészi az arcomat. Látom rajta, hogy neki is fáj, hogy neki is ugyanúgy fáj mindaz, ami engem emészt fel belülről. Önzőnek érzem magam, amint látom érzelmeit végigsuhanni az arcán, ahogyan őt is bántja mindaz, ami velem történt. Pedig ő lenne az utolsó, akiről akarnám, hogy szenvedjen.
– Új a hír, és nagyon váratlanul ért, ezért borultam ki ennyire – magyarázkodom azonnal, s minden erőmmel azon vagyok, hogy elhitessem anyuval, nem vagyok olyan rossz lelkiállapotban, mint ahogyan azt ő feltételezi. – És persze két év hosszú idő, nem tudom csak úgy meg nem történtté nyilvánítani a kapcsolatunkat – folytatom, igyekezve, hogy hamis szavaim valahogyan begyógyítsák a repedéseket lelkemen.
Anyu még mindig szavak nélkül figyel, majd halványan megrázza a fejét, jelezve, hogy nem kell magyarázkodnom. Megadóan bólintok, s felfelé pislogva tartom vissza kitörni készülő könnyeimet, melyeket a közénk beállt csönd varázsol ismét a szemembe.
– Ellie már tudja. – Úgy érzem, darabokra szaggat az a fojtott hangulat, ami a szobámban áramlik szét, megelevenítve a lelkemben kavargó érzelmeket. Így hát valamit mondanom kell, hogy egy pillanatra ki tudtam zárni mindazt, ami bennem és körülöttem is fellelhető. – És bár nem nagyon tud, de azért igyekszik segíteni – teszem hozzá, a bennem lévő keserűségbe pedig belekeveredik a hála, amint a legjobb barátnőmre gondolva eszembe jut, mennyire türelmes volt velem, annak ellenére, hogy eléggé leráztam üzenetben.
– Úgy sajnálom, Amelia. – Anyu suttogó szavai váltják fel az enyémeket, mire óvatosan rá emelem a tekintetem. Mélybarna íriszeivel engem figyel, s bár azon vagyok, hogy arcomról minél inkább eltüntessem valós érzelmeimet, anyu úgy olvas rólam, akár egy nyitott könyvből. – Annyira szörnyen sajnálom.
Bólintok, látásom elhomályosul könnyeimtől, melyek az arcomon legördülve szántják végig a bőrömet. Anyu magához húz, én pedig a vállába fúrva a fejem fáradtan lehunyom a szemem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy abbahagyjam a sírást, amely mintha a könnyekkel együtt mosná ki az érzelmeket belőlem, maga mögött hagyva a puszta ürességet lelkemben. Szinte szétrepeszti a mellkasomat ez a fojtogató köd, ami elmémre is egyaránt telepszik, befedve mindent értékeset, ami alatta lapul.
Észre sem veszem, hogy besötétedik odakint, annyira mélyre nyúlik a közénk beállt fájdalmas csend, a körülöttünk kavargó érzelmeink szinte összenyomnak bennünket.
Egy csillag halvány pislákolását figyelem az ablakon keresztül, s úgy tetszik, még az aprócska égitest is szomorkás hangulatban van, fénye tompán esik az ablaküvegre.
– Kicsim, nem vagy éhes? – zökkent ki anyu hangja a gondolataimból. – Gyere, összedobok valamit.
Feláll az ágyamról, ezzel a mozdulattal próbálva meg összeszedni magát, és a karomat megragadva gyengéden felhúz engem is. Úgy érzem, nem is vagyok jelen a testemben, miközben átkarolja a vállamat, és kivezet a helyiségből, a gondolataim, ahogyan összetört lelkem darabkái is ezerfelé lebegnek körülöttem, és ebben a káoszban érzem azt, már nem is vagyok önmagam többé.
Ó, Rowan.
Ha tudnád...
_________________________
to be continued
12/15
•
kedves olvasóim!
köszönöm, hogy itt voltatok velem ebben a részben is, és remélem, elnyerte tetszéseteket. eléggé érzelmesre sikerült, viszont úgy érzem, valósághű, ugyanis sajnos tapasztalatból írtam a sorokat.
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3